Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-25 / 4. szám
egy hatalmos árnyékféle repült el felettem. Az első pillanatban német felderítő gép árnyának véltem. De nem ... Thonuzoba volt, magasban szárnyaló barátom, aki aggódva követte szomorú menetelésünket és minden pillanatban előre röpült, az utat mutatta, a biztonság és az átmeneti gondtalanság fészkéhez a sziklalabirintusok között, olyan búvóhelyet, ahová csak a madár jár — Thonuzobo és családja. Az erdőbe és a völgyekbe különben is a hitleristák egyelőre még nem merészkedtek. Csupán a vasútvonalakat és a főutakat vették birtokukba . .. A napok egyre rövidebbek lettek, s egyre nagyobb gyorsasággal vágtattak tova a végtelen időben. Liptót véglegesen megszállták a nácik. És a Bobula kastély védőserege lassan felbomlott. Ki erre, ki amarra tartott. Már csak tízen voltunk: katonák, partizánok, pénzügyőrök és pártmunkások. Ha a nácik vagy a gárdisták kézrekerítenek, golyó vagy kötél jár ki valamennyiünknek. És egyre bajosabb volt élelmiszerhez jutnunk. Nap nap után lázasan tanácskoztunk, maradunk, nem maradunk? Mikor vágunk neki az ismeretlen veszélynek. Thonuzoba a szomszéd sziklákról komor tekintettel figyelte eszmecserénket. Én legszívesebben itt maradtam volna Thonuzoba társaságában. Am egy szép napsütéses őszi reggelen, amikor az első dér harmattá változott, útrakeltünk. Ismét a menet végén botorkáltam, boldogtalanul, teli szorongással, hová megyünk, hol kötünk ki. Nem voltam hős és könnyezve búcsúztam Thonuzobótól. Három napig étlenszomjan, és álmatlanul figyeltük a Smrecany feletti dombról a Svöty Andrej-i téglagyárat, ahol véleményünk szerint a legkönnyebb volt az áttörés. A harmadik napon alkonyattájt, ótbukdácsoltunk a nácik által őrzött országúton, átlóboltunk a Vág jéghideg hullámain. Azután még egyszer visszatekintve a Liptói havasok óriásaira, lépteinket az Alacsony Tátra vaskapujához, a demönovai völgy torkolatához irányítottuk, melyet a csehszlovák hadsereg egységei és a partizánok védtek. A szigorú igazoltatás elmaradt, mivel az első csehszlovák tiszti uniformisba öltözött férfi, régi barátom és iskolatársam, illegális munkám egyik erkölcsi oszlopa, Dániel Conda százados volt, aki néhány nappal később a lubochnai völgyben hősi halált halt, és akit késébb a Szlovák Nemzeti Felkelés hősének nyilvánítottak. Másnap tovább indultunk. Gomolygó ködfelhők között, és hófergetegben másztuk meg a kétezerméternyi magas Chopok rideg, barátságtalan ormait ahonnan ázva-fázva, egy átdidergett éj szaka után nagy üggyel-bajjal eljutot tunk a felkelés fellegvárába, Beszterce bányára a szabad Csehszlovákia akkori fővárosába BARSI IMRE A fejlődés mércéje HUSZONÖT ÉV A SZABADSÁG ÚTJÁN A, fejlődést az embereken kell lemérni — ezzel kezdte Sárkány József szövetkezeti elnök a mondanivalóját Alsószeli huszonöt évének eredményeiről. Való igaz. Mert házak épülhetnek bármelyik fejlett társadalomban. Fel is szerelhetik őket a legkorszerűbb háztartási gépekkel. Aszfaltos út, gépesített mezőgazdasági termelés — ez megtalálható a skandináv országokban is. De hogy a központi fűtéses falusi házakban ugyanazok az emberek élnek, akik a földes, sötét Vályogházakban születtek és nőttek fel, hogy az automata etetőket volt béresek kezelik, hogy a község ügyeit az egykori nincstelenek, kitaszítottak intézik, hogy nehéz kezű férfiak harmincöt-negyven éves fejjel tankönyveket böngésztek, tollat vettek a kezükbe, valahol itt kell a fejlődés mércéjét keresni... Szavai igazságát éreztem este is, a Barátnők klubjának összejövetelén, amíg az asszonyokat hallgattam. Belpolitikai helyzetünkről, gyermeknevelésről, faluszépítésről, a szülési szabadság meghosszabbításáról, egészségügyi előadásokról, tanfolyamokról volt szó. Három különböző tanfolyamra gyűjtöttek jelentkezőket a nőszervezet és a klub vezetői: — Írjon be engem is! Mindháromra jelentkezem! — Engem már felírtatok? A sötét, barátságtalan terem hűlni kezdett, de nem mozdult senki. A több mint negyven fiatal és idősebb asszony, lány, a tennivalókat latolgatta: — Egészségügyi előadásra is szívesen eljönnénk, ha a járás biztosítana előadót. író-olvasó találkozóra készülünk, de szeretnénk előtte megismerni a szerző műveit. — összegyűjthetnénk a község munkásmozgalmi hagyományait is. Fényképek, emlékezések elkallódhatnak. Idős emberek, kommunisták felejtenek és halnak meg lassan... szép lenne. És most lenne itt az ideje, amikor a felszabadulás negyed százados évfordulóját ünnepli az ország. Az emlékezés cikázó fényében képek töredékei villannak elém a múltból, huszonöt év távolából. Az első szabad május elseje piros zászlóját vitték. Ott meneteltek alatta az előbb felszólaló asszonyok is. És a többiek, akik virágot vittek az ismeretlen szovjet katona sírjára. Aki az író-olvasó találkozót sürgeti, negyvenhatban kártyát vettetett a szomszéd faluban, hogy megtudja, hazajön-e a háborúból a férje. Mellette CSEMADOK-alapító tagok. Ott voltak az első szövetkezeti közös vacsorán is, ők főzték a paprikást, s hordták brigádmunkában a kévét, amikor kevés volt a férfi a betakarításhoz... Láttam őket kezdetleges jeleneteket lámpalázasan előadni, teaestet rendezni, követ hordani, meszelni. Vannak, akikkel együtt ültem az iskolapadban, s együtt örültem a kombájn ügyetlenségének, hogy a tarló közt mind otthagyta a kalászt, haza lehetett vinni... Iskolabrigádon szedtük a burgonyabogarat, szájunkig ért a repce a kukoricában, s a mi segítségünkre is szükség volt a répaegyeléshez. Van, aki megtanult később traktort vezetni, gyümölcsfát oltani és vegyszerekkel bánni... De legtöbbjük tavasszal és ősszel huszonöt éve mindig ugyanazt teszi. Kukoricát, cukorrépát egyel, kapál — majd kukoricát tör, répát szed. Persze, már nem egészen úgy, mint az elején. Kevesebb a gaz, s több a gépi segítség. Több a termés, nagyobb belőlük a haszon. De ők — ők mennyit változtak a huszonöt év alatt? Az ország dolgairól tájékozottan beszélnek, tárgyilagos véleményt mondanak és általános kulturális eseményekhez is hozzá tudnak szólni. Gyermekeik tanításának, színvonalának emelése — érzik, saját tudásuktól is függ. Ezért elolvasnak minden neveléssel foglalkozó cikket, ami a kezükbe kerül. Sajnos, eléggé ösztönös ez a módszer. Érzik és igényelnék a többet, a jobbat, a tudatosat, de ki, hogyan, mikor, milyen formában juttatja el hozzájuk? „Elavult dolog a tömegpolitikai tevékenység, a társadalmi munka régi formája. Az emberek nem igénylik a társas művelődést, szórakozást, kollektív megmozdulásokat. Bizalmatlanok, önzők és zárkózottak.“ Ez eléggé általános vélemény a tömegigényről, a társadalom mai fejlesztségi fokán élő emberek többségéről. Én is hajlottam arra, hogy elhiggyem, így igaz. Szerencsére e klubest tapasztalatai mást bizonyítottak. Hogy az igényt, az érdeklődést, a szükségletet a társadalom ma valahogy tehetetlenül szemléli. Éppen mert csak az emberek anyagi színvonalának fejlődését kísérte figyelemmel, iparkodott kielégíteni. De a kulturális igények éppúgy fejlődtek, nőttek, mint az anyagiak. Csakhogy könnyebb televíziót venni, mosógépet vásárolni és autóhoz jutni, mint hasznos és okos útmutatást kapni ahhoz, hogyan töltsék hasznosan, helyesen és tartalmasán az emberek a szabad idejüket. És most már nem hiszem, hogy elavult a régi tömegescsoportos szórakozási forma, mintahogy sosem hittem, hogy csak rosszul lehet műkedvelői szinten jeleneteket, színdarabokat játszani — ha valóban jó színművekről, rendezőkről és előadókról van szó. Szívesen hallgatják a jó előadót is, mint ahogy az ügyesen szervezett tanfolyamra is akad harminc-harminc jelentkező. És hiszem azt is, hogy a barátságtalan gyűlésteremből is lehet egy kis jóakarattal, brigádmunkával kellemes klubhelyiséget varázsolni — persze, ha akad, aki bírja szervező erővel, jó szóval, kedvvel. És biztos vagyok benne, hogy az idén is, öt és tíz év múlva is lesz, aki majd a klubba jár szórakozni, tanulni — ha lesz mit. És ezen nem ártana elgondolkozni. Mert huszonöt év alatt az emberek anyagi körülményei, maguk az emberek is egy évszázadra valót fejlődtek, de hogy a következő huszonöt esztendőben is megtegyünk olyan hosszú utat, mint a mostaniban, ahhoz éppen az emberek nevelésében van szükség újabb, egyre tökéletesebb eszközökre. Ha nem tudjuk, milyenekre, kérdezzük meg tőlük... Azt hiszem, a nőmozgalom már rájött, s klubjaink megfelelnek a célnak. Ablakok mögé bújtak a fények. Rádió szól, tévét néznek meleg otthonukban az emberek. De abban a fényben, melegben megsokszorozva ott ég az is, ami a kopott ülésterem hideg falai között ébredt és éledt fel: a Gondolat. És az emberekben, akiktől tetteket várunk, ezt úgy kell ápolni, mint ők gondozzák a kenyeret adó búzát, a friss veteményeket. — Ne számold té az új házakat, gépeket... megszámolták azt már sokszor a huszonöt év alatt. A raktáraink is tele vannak gabonával. Annak a mennyiségét mi számon tartjuk. Azt vegyétek számba, menynyit fejlődött az ember, s hogy mennyit kell még tanulnia — idézem az elnök szavait — mert a következő huszonöt év most már ezen múlik MÉSZÁROS E.
