Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-25 / 4. szám
szór igen fontos szerepet töltött be oz egyes közéleti személyiségek életében. Ugyonis egy fürdőmesternek ismernie kellett о különböző bőrbetegségeket, amelyek a trópusokon oly gyakoriak, továbbá ismerte „ápoltjai" testi fogyatékosságait (amelyeket ezek gondosan takargattak) s így nem egy fontos személyiség bizalmasává vált, sőt nemegyszer a tanácsadó szerepét is betöltötte. Az ősi Indiában dívó testápolási kultuszt nemcsak a fejlett szépérzék, hanem nyomós vallási okok is alátámasztották. Ugyanis vallási elképzelései szerint a nyomorék, vagy a „testileg megjelölt" embert nem az „isten büntetése sújtotta", mint ahogy azt a legtöbb vallás állította, hanem nyomorúsága előző bűnös életének következménye, — bűnhődés volt, azaz jelenlegi nyomorúságát, csúnyaságát saját maga idézte elő az előző életében elkövetett bűneivel. Tehát a szép és hibátlan külső a hindu ember számára egyben személyének, erkölcseinek fedhetetlen bizonyítéka is volt, — ezért kötelességének tartotta о külcsínről való legmesszebbmenő gondoskodást. Tehát az ókori Indiában (más ókori államokban is) о kozmetika távolról sem csupán a nők kiváltsága. A testápolás kultusza nem különböztetett meg nemet, sőt sok helyütt sokkal inkább a férfiak, semmint a nők „ügye" volt (borbély, smink, illatszerek, masszázs stb.). A mai szépség ókori díszei Kozmetikusnő az utcán Az indiai művészet legnagyobb inspirálója mindig a nő volt, természetesen feldíszítve, felcicomázva, mint a szépség istennője Feró Spácil felvételei Ennek bizonyítéka az is, hogy a keleti és délvidéki népek férfiai számára az illatos kenőcsök, parfümök állandó használata ma is a legtermészetesebb dolog. Az ókori India legelterjedtebb kozmetikai készítményeinek alapanyaga a nagyon finomra őrölt szantálfából készült lakkal, vagy egyéb festékanyaggal kiegészített paszta volt. Ezzel a krémmel aztán az egész testfelületet be kellett kenni, vagy legalábbis a testnek azon részeit, amelyek a legjobban szenvedtek a trópusi hőségtől (a krémnek ugyanis egyéb előnyein kívül hűsítő hatása is volt). A közkedvelt szépítőszerek sorába tartozott a collyrium, azaz a fekete antimon porból készült szemkenőcs, amely nemcsak a szem csillogó szépségét húzta alá, de egyben a különféle szemgyulladásokra is gyógyhatással volt. Az indiai nők mindig is híresek voltak mélytűzű szemükről, amelyben nem kis szerep jutott az említett szemfestéknek. E letűnt kultúra szépei nagy mulasztást követtek el, ha nem rajzolták arcukra — legtöbbnyire a homlokuk közepére — a t i I a к о nevű szépségjegyet, akár piros festékkai, akár bármilyen sötét színű lakkal. Szójukat, körmüket, de tenyerüket, és talpukat is festették mégpedig vörösre, rendszerint hennával. Ez a szokás egyébként nem merült teljesen feledésbe még ma sem. ^ Az aránylag egyszerű öltözéket az ékszerek halmaza egészítette ki. India hajdani szépei úgyszólván tetőtől talpig teleaggatták magukat a legkülönfélébb ékszerekkel, arannyal, ezüsttel. Drágakövekkel volt ékesítve csaknem minden testrészük, sőt a bokájukat ékesítő aranyláncokat, illetve pántokat meg mindenféle apró csengőkkel is felszerelték a nagyobb hatás kedvéért. A férfiak szintén nem voltak mentek az ékszerek varázsától, de ők nagyobbára csak fülönfüggőket, vagy karjukon, homlokukon egyszerűbb kivitelezésű aranypántot viseltek. Nyilván mondanom sem kell, hogy eddig az ókori India tehetősebb, vagyonosabb rétegéről szóltunk. Már ami az aranyat illeti. Mert a testápolási kultusz, a szépítés, ékítés kultusza az alsóbb, sőt a legalsóbb társadalmi rétegek között is éppen oly mértékben dívott, mint a kiváltságosak körében. Persze, a szegényebbeknél arany és drágakövek helyett ezüst, bronz, réz és féldrágakövek járták. Szépséges népszokás, amely mindmáig fennmaradt, a virágdísz — ruhán, hajon, karon, bokán, ezer és egy változatban — ez a szegények egyetlen ékessége. A régi indiai írásos emlékek alapján ma Is könnyűszerrel el tudjuk képzelni egy akkori divatfi napi toalettjét, illetve kozmetikáját. A tehetős városi ficsúr jóformán egész délelőttjét külsejének szentelte. Felkelés után első dolga volt, hogy alaposan megtisztítsa a fogait, illatos vizekkel kiöblítse a száját. Ezután egész testét (nappali használatra szánt) illatos olajakkal és parfümökkel kenette be. Majd eléggé hosszú időt szentelt a szemöldök, száj stb. „sminkelésének". Persze a reggeli toalett fontos része volt maga a fürdő és a masszázs. Egy valamire való arszlán rendszerint négy naponként nyíratto a haját, bajszát, szemöldökét, szakállát (ha volt), és öt-tíz naponként testének többi szőrzetét. Ebéd után szieszta, alvás következett, s ébredés után ismét fürdő — vagy a nyilvános fürdőkben, esetleg otthon, saját medencéjében. Az esti szórakozás természetesen más toalettet, s így más „sminket" követelt. Tehát délután újra kezdődött az egész. Persze, mondanunk sem kell, hogy az imént vázolt napirend valóban csak a kiváltságos osztályok ifjaira vonatkozott. A klasszikus indiai irodalom minden időkben sokat foglalkozik a kimondottan erotikus célokat szolgáló kozmetika leírásával. Ezekben az írásokban nemcsak a különböző szépítőszerek aprólékos leírásával találkozunk, de ismertetik a rendszeres, általános életmódot, sőt ifjító kúrák, hízó- illetve soványító kúrák pontos receptjeit is közlik. Persze, ma már hiába szeretnénk alkalmazni az egyes, kitűnőnek látszó recepteket. Ehhez sok mindenre lenne szükség: elsősorban nyelvtudósokra, akik aránylag híven képesek fordítani a régi szövegeket, aztán kiváló botanikusokra, akik a fordítások alapján „rámutathatnak" egy-egy említett növényre, vegyészekre, akik kimutathatják a megjelölt növények kozmetikai „előnyeit", és így tovább. Mindenesetre — ugyancsak a régi források alapján — tudjuk, hogy az indiai kozmetika messze földön híres volt. Tudjuk, hogy a nyugati országok (Görögország, a római birodalom stb.) több kozmetikai cikket importált Indiából, többnyire illatos kenőcsöket, parfümöket, illatos, mámorító füveket a füstölőkbe, továbbá hennát, szemfestéket és egyéb, akkoriban divatos szépítkezési cikkeket szállítottak Nyugatra. Igaz, hogy e sokszor említett régi írások nagyjából csupán a gazdagok kozmetikájával, szépítkezéseivel foglalkoztak. Igaz, hogy a falusiak „szépítkezésére" nem sok szót vesztegettek. De a jelenlegi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a szegényebb társadalmi rétegek — akár városon, akár falun — minden időkben lényegesen több gondot fordítottak a testápolásra, a külsejük szépítésére, díszre és ékre, mint nyugati kortársaik, illetve sorstársaik. És még valamit: a régi India kozmetikája nem volt öncélú, nem csupán a múlandó szépséget szolgálta, hanem egyik fontos fejezete az orvosi kozmetika volt, A második nemzedék Ha egy filmszínésznő három év leforgása alatt kétszer nyeri el a cannes-i fesztivál diját, akkor a siker már nem a „véletlennek“, egy kivételesen szerencsés „szerepnek“ köszönhető, hanem feltétlenül a művészi tehetség bizonyítéka. Vanessa Redgrave, Sir Michael Redgravenak, Anglia egyik leghíresebb színészének a lánya, először 1966-ban a Karel Reisz rendezésében készült „Morgan“ című alkotásban nyújtott olyan teljesítményt, amivel kiérdemelte a díjat. Néhány héttel ezelőtt pedig ugyanennek a rendezőnek „Isadora" című filmjét vitte sikerre a fesztiválon. Pedig fiatal kezdő korában édesapja nem bízott színészi tehetségében, és ezt a tévedését csak akkor látta be, amikor Vanessa az angol színpadokon sikert aratott. Az 1966 évi siker óta a szigetország legünnepeltebb csillaga. Valóban nagy tehetségét bizonyította a Blow Up, A Man for All Seasons, Camelot és The Charge of the Light Brigade című filmekben. Pályafutásának eddig csúcsteljesítménye azonban minden bizonnyal az „Isadora" — Isadora Duncan (1878-1927) világhírű amerikai táncosnőnek, a szabad tánc első képviselőjének megtestesítése. A művésznő emberi és művészi rangját emeli intellektuális és kritikai érzéke, az a tulajdonsága, hogy mellőzi a filmsztárok szokványos allűrjeit. Ezt legjobban bizonyítja, hogy az Isadorában a balettbetéteket sajátmaga táncolta, holott külső megjelenése igazán nem emlékeztet táncosnőre. Majdnem 180 centiméter magas, finoman proporcionált termetű, elegánsan mozgó szája és orra keskenyen rajzolt, hűvös kék szeme, ötvözötten választékos beszédstílusa kiváló prózai színésznőt sejtet, de nem táncosnői alkat. Ennek ellenére sem a nézők, sem a kritikusok nem kételkedtek abban, hogy „vérbeli táncosnői" látnak, márpedig minden színészi teljesítmény elsősorban a beleélés, az átváltozás külső és belső tökéletességétől függ. Az is az intellektus bizonyítéka, hogy nem akarta hajszálpontosan lemásolni a nagy táncosnő figuráját, tehát nem akart epigon lenni, hiszen ma még nagyon sokan élnek, akik személyesen gyönyörködhettek Isadora Duncan művészetében és ezeknek egy Ilyen utánzó alakítás csalódást jelentett volna. Arra törekedett, hogy beleélje magát Isadora Duncan lelki világába, a századforduló különös, színes, sokféle árnyalatot egybefogó hangulatába. Bölcs mértéktartás, az értékek pontos mérlegelése, a szerep minden apró részletére kiterjedő figyelem — ez Vanessa Redgrave sikerének titka. £s ez korunkban nagyon sokat jelent, mert tiszta művészettel akar hatni, nem pedig a mezte.len testek nemi ingerével, nem a nézők vérét hozza mozgásba, hanem agyukat készteti gondolkodásra. Ennél többet pedig a filmművészettől nem kívánhatunk.
