Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-10 / 32. szám
át eleget Izzadtak, mert nem lehet mondani, hogy ne Izzadtak volna, mert meleg volt az aratás idején nagyon. Még a kaszakő tokmányából Is kiszáradt a víz nemegyszer. Az emberek libegni hagyták az ingeket, hogy egy kis hűvöset érezzenek, és sűrűn folyamodtak a vizes korsóhoz. Továbbá beledarabolták az uborkát a köcsögbe, megsózták, azután ették kenyérrel. Mondják, hogy ez is hűsít, és ha a fekete retket meg lehet enni nyersen, miért ne lehetne megenni az uborkát. Egy Isten teremtette, egy föld adta, egy ember munkája van valamennyin. De csakugyan meleg volt, s az öreg Örökös, megá/lván a kaszával, mondta olykor: — Úgy nézőm, szédölgök ... Ok ugyanis másként szédelegnek odakint, mint a többi emberfia. Mikor ők szédelegnek, attól nem a más feje fáj, hanem az övék. Es kezdi a szemük a karikát hányni. A jó nap, amely a búzát megérlelte, Így próbálja ki az embereket. Azonban különösebb baj nem történt, a maguk búzáját aratták a tanya mellett: ha épp nem bírták már tűrni a nap hevességét, kiálltak. De friss vizet is mindig hordhattak, mert most, hogy a nagy szárazság volt, igen mélyen állott a kutakban a víz. Nem nagy föld különben ez az örökösöké, de ők maguk sem örökösök, mert Kisguciak, hanem mert örökölték a földet, azért neveztetnek Örökösöknek. Ha kicsi is a föld, de mégis kellemes dolog Így a tanya mellett aratni, s a kévék sem maradtak sokáig keresztben, hanem osztagokat csináltak belőlük a tanya mellett. Két szép osztagot, miket azután gyönyörködve néztek. Egy esztendő munkája egy év minden reményének és aggodalmának eredménye feküdt bennük. Majd ebből el lehet élni, amíg másik terem, ha igaz. Némely rész megmarad kenyérre, más rész bemegy a városba a piacra, előbb kicsépeltetvén. A szalmája megmarad, az Igen alkalmas sok mindenfélére, a disznót is abban perzselik télen, ha van. Szóval, szép két asztagocska ez, s ha nem is ad majd annyit, mint bő esztendőben szokott: ami megvan, az mégiscsak megvan. — Majd megmondja a cséplés — véli Örökös hogy hány zsákkal telik. Ez a cséplés is más világ már, mint ezeknek előtte, Nem úgy megy. Azelőtt nagy kerületben fölnyesték a tarlóföldet, meglocsolták, megfúrkózták, s azután rávetették az ágyast, a kitaposni való kévéket. Es jártak azután rajtuk a nyomtató lovak. Ez is a mag be-MIKOLA ANIKÓ í I rj51 I \ /1f I йг (7 f n í Fiamnak öt nappalom öt éjszakám kihunyt csipkebokráról tördelek tövises ágakat napszítta poros leveles ágakat neked Lopott órákat perceket számolok tenyeredbe Fáradt kezem felvérzi bőrödet míg szemed hajad kezed elaltatom Neked lopom öt nappalom öt éjszakám két szép napom két ünnepem szelíd töröl fakadt virágát ne kérd fiam nem adhatom “» takarításának az ünnepéhez tartozott. Utána pedig a magot nagy falapátokkal fölhajtották a levegőbe, hogy a szél kifújjon belőle minden oda nem való töreket. Még azután jött a vékával való mérés, a vékacsapás a szép barna keményfából faragott vékacsapóval. A Marci gyerek, az örzse leány mind ott lábatlankodott, s karját konyákig a tiszta búzából való vagyonba belehyújtván, ebben mulatságot talált. Most azonban mindezen munkákat a gép végzi. A nagy gép, a masina, amely előbb itt csépel, azután amott, és asztagonkint sorjában haladja be a határt. Már még a gép idejében sem volt ez így azelőtt. Mert inkább a gép állt meg egyhelyben, úgy hordták hozzá a csépelni valót: azonban a világ ebben is változott. Most a gép látogatja sorra a tanyákat, némelyiket ökrök húzzák, de van olyan Is, amely magától megy, és úgy csörög, mintha tulajdon maga a pokolbeli sátán lakna benne. Lehet különben, hogy igy is van a dolog, mert nagyon sok mostanában a kitalálás. A gép tehát jár egyik helyről a másikra s a másik» csen. A bögrék és dézsák nem sokat érnek ebben az oltásban, nemsokára pedig semmit sem érnek, mert a kút nem adja a vizet. Kétségbeesetten kiáltanak a gyerekek, akik belőle a vizet mernék: — Kiapadt, édös apáml Apjuk az ilyesmit nem hallja, mert ott áll csaknem a lángok kötött, s nem vízzé/, hanem vasvillával dolgozik. Ez volna az egyetlen menedék: ami ég, hadd égjen, a többi vagyont pedig mellőle el kell messze dobálni, ahol talán nem fog tüzet. Igy valamit mégis lehet menteni olykor, azonban a kazalról a heves munkában bele is lehet szakadni a tűzbe. Mind nem érne ez semmit ebben a száraz világban, mert ugye bizony, tűzoltóság kellene ide. Meg ember, aki segítene, edény, amivel locsolni lehetne, viz, arpl az edénybe kellene. De hát az itten nincsen. Itt nincs, aki kongasson, nincsen, aki trombitáljon, vágtató lovak patái nem váltanak ki szikrát a kövezetből. Ügy tetszik, hogy segedelem sehol sincs. Pedig van. Csakhogy még nem látszik. Ahogy a kutya vonított, a táj tanyáin az ebek átTÖMÖRKÉNY ISTVÁN nak várnia kell, amíg az egyiknél a dolgot elvégezte. Addig a búzaszem a kalászban marad, a kalász ai osztagban hever kint az ég alatt, s egyedül az Úr kegyelme őrzi. Olykor jól őrzi, olykor nem. Mert sok a rossz ember, és a mezők világában uralkodnak szintén a haragos indulatok. A száraz nyári éjszakán a bosszú és a harag kielégítésére elég egy szál gyufa. Szomorú dolog, éjjel haladni e nagy tágasságok között, s látni itt is, amott is a fölcsapó piros lángokat. Egy megszidott béres, egy kanászgyerek, aki nem vigyázott a jószágra, s érte zálogot kapott: elég arra, hogy az egész esztendő munkája kárba veszve hamuvá váljon. Sokszor hallatszik az a vélemény, hogy a tanyák világában azért nem tartódnak be bizonyos törvények, törvényerejű szabályok, mert maga a nép nem gondoskodik arról, hogy a törvény ellen vétók büntetésüket elvegyék. Vagyis, hogy nem jelenti fel őket a hatóságnál. Hát igen, ebben van valami, de hosszúállót senki sem ragaszt szívesen a nyakába, s van, aki a szénáját, ahogy a semjékről összeszedte, sietve adja el, sietve viteti, mielőtt elégne. Azután ott oson a kazlak tövében a beteg tanyai gyerek: rendszerint apró béres, aHJjatolságától fogva a cselédsorban tengődik. Ezekből kerül elő a gyújtogató, aki nem tudja, mit cselekszik, csak látni akarja a lángot, mert abban van az élvezete. Talán a pásztortüzekbe való szótalan éjszakai bámulás közben támad agyukban a gondolat, hogy milyen szép lenne az, ha a piros tűznyelvek a fekete égre csapnának, és a parazsak nagy tömege árasztaná az izzó meleget. Azt a meleget, amely különb, mint a napé, tüzel, de nem süt, s bámulni lehet bele sokáig valahonnan a messzi sötétből. A kutya vonítására felébredt az eresz alatt a gazda, és pirosságok terjedését látja a kazlak felől. A rémület és a fájdalom egyaránt a szivére ereszkednek, azután nagyot kiált: — Keljetek föli Eg az osztag I Persze hogy kel mindenki azonnal, egész az apró gyerekig, és könnyezve fut a locsolóedények után az asszony. — Ú, uram, Isten, mit tettél velünk? — Nem ér azonban az ilyen kérdezőskődés semmit, jobb volna, ha valami alkalmas locsolóedény volna, de nlnvették az üzenetet és elfúlták az ébresztőt. A tanyákon fölébredtek, s a pirosló égre vetvén első tekintetüket, gyorsan fejtették ki magukat a subákból. Némelyek vasvillára kapva azonnal szaladásnak is erednek. Mások dolga lassúbbnak látszik, mert előbb a lovakat hozzák elő az istállóból. A kocsira hordót hajítanak. Nem szól ugyan a tűzoltókürt afelől, hogy nincsen a veszedelem helyén semmi víz: tudják azt amúgyis. Nincsen más mód, hogy minden kútból odavigyék azt a vizet, ami benne van. A hirtelen világossá vált éjszakai tájon látni lehet, hogy a kétágasok mind mozgásban vannak. Utána pedig mennek a kocsik a vizeshordókkal Örökösék felé. — Jaj, haj — mondja egy ember, és sietve ugrik az osztagra, hogy a kévéket róla lehányja. A másik kazal pedig, amelyik még nem ég, hirtelen mozgásnak indul. A jó Isten tudja csak, hogy honnan került elő a tömérdek ember, aki villáján mind hordja, mind viszi biztos távolságra a kenyérmagot. Sok beszéd nincs, csak egyes rendelkezők kiabálnak. Egy ember az istenfáját akarja éppen emlegetni, hogy miért nem hoztak már valahonnan alkalmas bádoglocsolókat, amikből jobban lehet oltani, amidőn megint csörömpöl egy hordós kocsi, igen alkalmatos, csöves bádoglocsolókkal. Asszony hajtja a lovakat, az ura oda van a vásáron — haj, csakhogy itt vannak a locsolók. No, most azokra kapni hirtelen. A kocsik szaladnak a tanyákba, ahol még van viz a kútban. Mert a tanyai földi forrás lassan szivárog. Mire az oltás megtörtént, a kormos, részben összeégett nép kimerülve megáll. Különös mondani, de rpigis úgy van, hogy bizonyos elégültség és öröm észlelhető, mert több, ami megmaradt, mint ami elpusztult. Igy még sem lesz nagy télire a nyomorúság. Még szegényebben kell ugyan élni, mint eddig, de kenyérre való fog jutni, és nem maradnak egy nap sem éhen a gyerekek. Ezt megvitatván, oszladoznak, s mennek hazafelé a sötétben. örökös, akinek a sebeit kötözgeti olajos ruhával az asszony, utánuk szól: j Köszönöm is, fi905)
