Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-10 / 32. szám
NAGYÜZEMET, vagy KISÜZEMET ^ ipar hagyományos munkaerőtartaléka kimerült. Bár a mezőgazdaság gépesítése egyre halad, ma már nem szabadít fel annyi dolgozót, hogy kielégíthesse az ipar gyorsütemű fejlesztésének rohamosan növekvő munkaerő-igényét. Ezenkívül a mezőgazdaság egyre vonzóbb munkaterületté válik. Az ipari vállalatok látván, hogy a szabad munkaerők tartaléka kifogyott — a nők felé kezdtek „kacsintgatni“. Ez természetes és logikus, a kérdés azonban: mit szólnak ehhez a nők? A kérdésre a választ a nők fizikai, pszichikai és szociális, valamint családi helyzetük meghatározta adottságai figyelembe vételével szeretnénk válaszolni. A LÁTSZAT NÉHA CSAL A nők fizikai és pszichikai adottságaik révén szinte eszményi dolgozók a korszerű ipar számára: nem végezhetnek túl fárasztó munkát — a modern iparban a gépesítés és automatizálás ezt az akadályt elhárítja: a férfiakénál nagyobb a figyelmességük, pontosságuk — a modern iparban épp erre van szükség. A nők társadalmi helyzete annál előnyösebb, minél korszerűbb és nagyobb képzettséget kivánó munkahelyen dolgoznak — a modern ipar erre lehetőséget nyújt. Ma már a középiskolák végzettjeinek több mint a fele nő — a modern iparnak egyre több középiskolai képesítéssel rendelkező emberre van szüksége. Ha azt mondjuk „modern ipar“, akkor olyan munkahelyekre gondolunk, ahol a fizikai műveletek gépesítettek, ahol magas színvonalú a munkatermelékenység, ahol a szerkezetek többsége gombnyomásra működik, ahol az ember ellenőriz, a gép dolgozik, ahol a modern munkakörülményekhez mérten magas színvonalú az emberekről való gondoskodás. Azonban az esetek többségében szalagmunkát kínálnak az ipari vállalatok, mely aránylag csekély mértékben használja ki azokat az előnyöket, amelyeket a nők természetes adottságai kínálnak. A valóban korszerű munkahelyek a nagyvállalatok. A látszat tehát az, hogy nőknek való munkahely, a modern környezet, képzettséget, s nem erőt követelő munka kizárólag nagyüzemekben kínálkozik. Ez is természetes, hiszen a kisüzemnek nincs annyi anyagi lehetősége, hogy a legmodernebb műszaki felszerelést alkalmazza, hogy a nagyüzemekhez hasonlóan nagyvonalúan gondoskodhasson dolgozóiról. A látszat azonban,mint annyi más esetben, itt is csal: egy-egy helység, vagy város egyszerűen képtelen női munkaerővel ellátni egy nagyüzemet. Sok nő dolgozik a szolgáltatásokban, ä kereskedelemben, az irodákban, a nem alkalmazott, családjukról gondoskodó nők sem számíthatók mindig szabad munkaerőnek, mert dolguk az odahaza is elég egy emberre, főleg, ha többgyermekes asszonyokról van szó. 30—40 ezer lakosú város nem képes munkaerővel* ellátni egy női nagyüzemet (pl. a pozsonyi Cérnagyár — 26,0 000 lakosú város — dolgozóinak jelentős része a környékről jár be, sok vidéki internátusokban él, a besztercebányai Slovenka — 32 000 lakosú város dolgozói közül a legkevesebb a helyi lakos, s így van ez másutt is). Női nagyüzem létesítése tehát szükségszerűen megköveteli, hogy dolgozóinak jelentős hányada a közelebbi és távolabbi környékről — minél nagyobb üzem és kisebb város, annál távolabbi környékről — bejárjon. Ha nagyüzemről beszélünk, akkor feltétlenül figyelembe kell vennünk ennek szükségszerű velejáróját, a bejárást, mindennapi beutazást is. MIKOR MENNÉK DOLGOZNI? Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a nők munkába állásának fő és leggyakoribb motívuma a család jövedelmének növelése. Ez érvényes a már dolgozó, alkalmazásban levő nőkre. Amikor azonban megkérdezték a háztartásokban dolgozó nőket, milyen esetben mennének állásba, első helyre a munkahely közelségének feltétele került. És éppen ezek a nők képezik az ipar munkaerő tartalékát. A háztartásban dolgozó nők anyagi ellátottsága rendszerint biztosított, s ha dolgozni menne, akkor ezt életszínvonalának további növelése érdekében tenné. Ha nem teszi, akkor mindenekelőtt azért, mert nem kínálkozik megfelelő munkahely a közelben. A szabad munkaerő tartalékok fogalma alatt az iskolákat elhagyó leányokat és a háztartásokban dolgozó asszonyokat értjük, de ez utóbbiakat többnyire csak közeli munkahely esetén. A fiatal leányok, ha az üzem gondoskodik elszállásolásukról, jó és képzett munkaerők, s helyhez kötöttségük sem nagy, — még sem számítanak stabil munkaerőnek. Még előttük a családalapítás, amely többségüket egy időre elvonja a termelési folyamatból. Az iskolákból érkező leányokra 5—6 éves időszakra lehet számítani (példa erre az apátfalusi Polana textilgyár, ahol szinte rendszer már, hogy 5—6 év múltán férjhezmenésük, vagy az első gyermek születése miatt a fiatal nők elhagyják az üzemet). Megállapítást nyert számos üzem és más munkahely tapasztalata alapján, hogy a legjobb munkaerő a 40 éves koron túllévő nő, akinek már felnőttek a gyermekei. Ebben a korban emelkedik ugrásszerűen nálunk is a női alkalmazottság görbéje. Ez is természetes jelenség: a gyermekek „kirepülnek a házból“, az anya pedig új érvényesülést keres, új életcélt, s munkáját meg is becsüli. Sok női problémával küszködő üzemvezetővel és igazgatóval beszéltem már, de erre a korosztályra soha senki sem panaszkodott. Mind ez a negyvenen felüli, mind a fiatalabb korosztály, amelynek gyermekei már nem követelnek egész napi gondoskodást, természetes és felette előnyös tartaléka az iparnak. De — és ez itt a lényeg — a lakhelyhez közel fekvő iparnak. S ennek vagyunk hiányában, j És ezen ponton eljutottunk egy ellentéthez: nőknek megfelelő munkát és környezetet, tehát modern munkakörülményeket elsősorban a nagyipar tud biztosítani, csakhogy a nagyipar összpontosított és velejárója a beutazás, viszont szabad munkaerő szétszórtan kínálkozik, s csak beutazás nélkül számítható szabad munkaerőnek. A kérdés: képes-e a helyi ipar olyan munkafeltételeket kínálni, mint a nagyipar? Nem képes. A helyi ipar műszaki felszerelése elmaradottabb, sok a kézi művelet, sokszor igen nehéz a munka, a kisüzem rentabilitása sem mindig olyan nagy, hogy a nagyiparhoz hasonló anyagi előnyöket tudna biztosítani. VAN-E KIÜT? Napjainkban ez az ellentétes helyzet sok esetben kedvezőtlen jelenségekben mutatkozik meg: a modern nagyüzemek dolgozó nőinek többsége átmenetileg dolgozik itt és internátusokban lakik, a kisüzemekben sok asszony nehéz, felette fáradságos munkát végez, s végül számos asszony, ha akarna is nem tud, mert a helyi ipar és a közeli környék nem kínál megfelelő és elég női munkahelyet. A megoldás módja iránt a legilletékesebbnél, Krocsány Dezső munkaügyi és népjóléti miniszternél érdeklődtünk. Az itt elemzett kérdéssel kapcsolatban a miniszter a többi között ezeket mondta: — Női üzem nem lehet nagy. A bejárással kapcsolatos nehézségektől eltekintve a nagyüzemek termelésének hatékonysága sem egyértelmű. A termelés összpontosítása azt is jelenti, hogy a kész árut egy helyről kell elszállítani az ország minden részére. Több árufajtánál megmutatkozott, hogy a szállítási költségek néha az önköltségek 30 százalékát is kiteszik. Ez jelentős tényező. Ilyen esetekben a helyben gyártott és helyben értékesített áru olcsóbb és termelése kifizetődött. A helyesen megválasztott választékot gyártó kisüzemeknek minden előfeltételük megvan, hogy rentábilisak legyenek. Ha nem azok, akkor ez az elöregedett berendezés az alacsony színvonalú munka miatt van. Közismert például, hogy kevés a szabóság és a varrónőddé a varratási igény nagy. Véleményem szerint a helyi szabóságok és varrodák kisebb vidékeket elláthatnának, a nagyüzemek pedig gyárthatnak exportra. Meggyőződésem, hogy a helyi kisüzemek igen rentábilisak lehetnek, s ráadásul nemhogy elvonnák a munkaerőt a nagyipartól, hanem ellenkezőleg, felszabadíthatják .például a ruhaipart, sok gondtól. — A nők munkába állását illetően úgy vélem, nem a munka jellegéhez kell alakítani a nőket, hanem a nőkhöz a munka jellegét. Geológus, vagy építőipari szalcaszon hosszabb ideig csak nagyon nehezen érvényesül a nő. Ezért a nők képzésének kérdésében az általános műveltségre és a női jellegű szakmák számára való felkészülésre helyezném a hangsúlyt. A nő műveltsége, tudása nem vész el a gyermeknevelés során sem, sőt ott gyümölcsözik a leghatékonyabban: az értelmes, fogékony, művelt, ésszerűen nevelt generációról való gondoskodásban, tanításukban. — A vállalatok nagy törekvése, hogy a nőket bevonja a termelésbe, úgy tűnik, sokszor a terjeszkedő fejlesztési irányzat maradványa. A vállalatokat mindenekelőtt intenzív módon, a munkatermelékenység fokozásával, a műszaki korszerűsítéssel kell fejleszteni, nem új munkaerők beállításával. Ha a vállalatok „leszoknak“ — és ez számításom szerint 4—5 év múlva természetes lesz — az extenzív iparfejlesztésről s rájönnek, hogy kifizetődő és felette hatékony a kisüzemi termelés is, akkor a helyi ipar fejlesztésének útjából elgördül a legnagyobb akadály. És a helyi ipar korszerű fejlesztése megoldja a mindmáig létező ellentétet a nők lakhelyhez közeli munka iránti érdeklődése és lakhelytől távol létesülő nagyüzemek munkaerő-követelményei között. Holy ilyen fejlődés nem lehetetlen, sőt, mind gazdaságilag, mind politikailag előnyös és szorgalmazott, arról a miniszter szavai győztek meg. Vilcsek Géza
