Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-03 / 31. szám

január tizennegyedikén Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthai szövőgyárból hazatérve, a tornácon egy Brazíliában keltezett levelet talált, amely apja haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyeg é; a boríték, de aztán nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor töltötte meg a lapot: Maier úr tévedésből túl nagy adag Veronáit vett be, s folyó hó harmadikán Bogé város kórházában elhunyt — olvasta Emma. Az értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Fein vagy Fain írta aló, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.

Emma kiejtette kezéből a papírt. Először rosszullét fogta el, vak bűntudat, és valószerűtlenség érzése; remegett a térde, kavargóit a gyomra, fózott-didergett, majd szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön megértette, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja az egyetlen dolog, ami történt, s ami valaha is történni fog a világon. Fogta a papírt, és szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már ismerte volna az elkövetkezendőket. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé később lett.

A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier öngyilkosságát, akit a régi boldog időkben Emanuel Zunznak hívtak. Visszaemlékezett a Cualeguay melletti tanyán való nyaralásokra, visszaemlékezett (megpróbált emlékezni) anyjára, a Lanús melletti kis házra, amelyet aztán elárvereztek, az ablak sárga rombuszaira, aztán a rabomobilra, a szégyenre, a „pénztáros sikkasztásáról" szóló újságcikkeket megküldő névtelen levelekre, visszaemlékezett (ezt sohasem felejti el), hogy apja az utolsó éjszakán megesküdött: Loewenthai volt a gazember. Loewenthai, Aarón Loewenthai, korábban a gyár cégvezetője, ma egyik tudajdonosa. Emma 1916 óta őrizte a titkot. Senkinek sem árulta el, még legjobb barátnőjének, Elsa Ursteinnak sem. Talán a rideg hitetlenségtől óvakodott, talán úgy érezte, a titokkal valamiféle kötelék szövődött közte és a távollevő között Loewenthai nem tudta, amit ő tudott: ebből a lényegtelen tényből Emma Zunz valamiféle hatalom-érzést merített.

Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s amikor az első fénysugarakban kirajzolódott az ablak derékszöge, már kész volt a terve. Igyekezett, hogy ez a nap, amely végtelennek tetszett, olyan legyen, mint a többi. A gyárban sztrájkról szóló híresztelések terjedtek; Emma — mint mindig — az erőszak bármilyen formája ellen foglalt állást. A munka végeztével, hat órakor, Elsával egy női klubba ment, amelynek tornaterme és uszodája is volt. Beiratkoztak; mindkét nevét ismételnie és betűznie kellett, s az orvosi vizsgálatot kísérő vaskos tréfákon akaratlanul is elnevette magát. Elsával és a fiatalabb Kronfussjánnyal megbeszélték, melyik moziba mennek vasárnap délután. Aztán a fiúk jöttek szóba, és senki sem várta, hogy Emma is megszólaljon. Áprilisban töltötte be a tizenkilencedik évét, de a férfiak egyelőre csaknem patológikus remegést keltettek benne... Hazaérvén tápiókalevest és valami zöldséget készített, korán vacsorázott, lefeküdt, és alvásra kényszerítette magát. így — munkával, megszokottan — telt el tizenötödike, péntek, az esemény előestéje.

Szombaton a türelmetlenség ébresztette. A türelmetlenség, nem a nyugtalanság, s az egyetlen megkönnyebbülés, hogy végre ez a nap is elérkezett. Már nem kellett képzeletben terveket szövögetnie, néhány óra múlva teljes egyszerűségükben állnak majd előtte a dolgok. Olvasta a La Prensában, hogy a Malmából érkezett Nordstjörman az éjszaka a hármas dokkban felszedi a horgonyt; felhívta Loewenthalt, és célzott rá, hogy szeretne valamit mondani — anélkül, hogy a többiek megtudnák — a sztrájkkal kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor elmegy az irodába. Remegett a hangja: a remegés illett egy feljelentőhöz. Más emlékezetes dolog nem történt ezen a reggelen. Emma tizenkettőig dolgozott, és rögzítette Elsával és Kronfusszal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, és lehunyt szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a zárójelenet kevésbé lesz borzalmas, mint az első, és hogy kétségtelenül megadatik majd neki érezni a győzelem és az igazságszolgáltatás ízét. Hirtelen riadtan fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta: Milton Sills fényképét — ahová az előző este tette — ott feküdt Fain levele. Senki sem láthatta meg, elolvasta és összetépte.

Nehéz valamelyes megbízhatósággal is beszámolni az ezen a délutánon végbement eseményekről, s talán igazságtalan is volna. A pokolinak jellemző vonása a valószerűtlenség: ez olyan vonós, amely csillapítani látszik a pokoli által keltett rémületet, pedig tplán fokozza inkább. Hogyan lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az is alig hisz benne, aki végrehajtotta; hogyan lehet világossá tenni azt a rövid zűrzavart, amelyet Emma Zunz emlékezete ma kilök magából és összekuszál? Emma Almagróban lakott, a Liniers utcában; tudomásunk van róla, hogy ezen a délutánon elment a kikötőbe. Talán az ocsmány Paseo de Julián látta magát tükrökben megsokszorozódva, a fényektől megvilágítva és az éhes szemek által levetkőztetve, de ésszerűbb feltételezni, hogy kezdetben figyelmetlenül bolyongott a részvétlen

vásárcsarnokban . í i Bement két vagy három kocsmába, figyelte a többi nő módszereit. A Nordstjörman tengerészeivel fejezte be. Az egyiktől — túl fiatal volt — félt, mert valamiféle gyöngédséget ébresztett benne, így másikat választott, aki tán alacsonyabb is volt nála, és durva, hogy a borzalom tisztaságát semmi se enyhítse. A férfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette, onnan kanyargós lépcsőn egy előcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan rombuszos ablak volt, mint a Lanús-beli házban), majd egy folyosó következett, s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül állnak az időn, mivel bennük a közvetlen múlt a jövő letört darabjaként maradt meg, s mert alkotórészeik nem látszanak összefüggőknek.

Abban az Időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas benyomásoknak abban a zűrzavaros kuszáltságában vajon gondolt-e Emma Zunz egyetlenegyszer is a halálra, amely indokolta az áldozatot? En úgy vélem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben forgott kétségbeesett szándéka. Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja

cserében az imádságokért és ájtatosságokért felmenti a jó munka kötelessége alól. Kopasz volt, testes, gyászszalagot, füstszínű csiptetőt és szőke szakállt viselt, s az ablaknál állva várta Zunz munkásnő bizalmas közlését.

Látta, amint a lány belöki a kertkaput (szándékosan félig nyitva hagyta), s átszeli a sötét udvart. Látta, amint kis kerülőt tesz, amikor a láncra kötött kutya megugatta. Emma ajka fáradtan mozgott, mintha halkan imádkoznék: ismételgette magában az ítéletet, amelyet Loewenthai úr halála előtt, hallani fog.

A dolog nem úgy történt, ahogy Emma Zunz várta. Tegnap hajnal óta sokszor elképzelte, amint keményen ráfogja majd a revolvert, kényszeríti a nyomorultat, hogy beismerje nyomorult bűnét, és felfedi előtte a cselt, amely lehetővé teszi, hogy az isteni igazságszolgáltatás diadalmaskodjék az emberi igazságszolgáltatás fölött. (Nem félt, de mint az Igazságszolgáltatás eszköze, nem akarta, hogy megbüntessék.) Loewenthai sorsát nemsokára egy lőtt seb pecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem így történtek.

JORGE LUIS BORGES

(argentin)

ugyanazt a szörnyű dolgot tette anyjával, amit most vele tesznek. Erőtlen rémülettel gondolt erre, és nyomban az ájulásba menekült. A férfi — svéd vagy finn — nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, mint ahogy ő is az volt a férfinak, de Emma élvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás eszköze volt.

Amikor egyedül maradt, Emma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi pénzt hagyott az éjjeliszekrényen: Emma felült és széttépte, mint előbb a levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akár kenyeret eldobni: meg is bánta, alighogy megtette. Gőgből fakadó tett ezen a napon... A remegés feloldódott testének bánatában, az undorban. Az undor étaJzánat megbéklyózta, de lassan felkelt és felöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt élő szín. Sikerült anélkül kimennie, hogy felfigyeltek volna rá; a sarkon felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelően a legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán vigasztaló volt ellenőrizni az utcák céltalan sürgés-forgásában, hogy a történtek nem mocskolták be a dolgokat összeszűkülő és sötét külvárosokon keresztül utazott, látta s még ugyanabban a pillanatban el Is felejtette őket, aztán a Warnes utca kereszteződésénél leszállt. Kimerültsége paradox módon erővé alakult, ezt a kaland részleteire való koncentrálására fordította, és így a maga számára is rejtetté tette az indítékot és a célt.

Aarón Loewenthalt mindenki komoly embernek ismerte, néhány meghitt barátja pedig fösvénynek ... A gyárépület emeletén lakott, egyedül. Miután berendezte az üres külvárosi lakást, félt a tolvajoktól: a gyár udvarán egy nagy kutyát tartott, irodai asztalfiókjában pedig — ezt mindenki jói tudta — egy revolvert. Az előző évben illendően megsiratta elhunyt feleségét — Gauss-lány volt, szép hozományt hozott —, bár a pénz volt az igazi szenvedélye. Enyhe röstelkedéssel ismerte be, hogy kevésbé ért a pénz megszerzéséhez, mint megőrzéséhez. Nagyon vallásos volt: úgy vélte, titkos szerződése van az Úrrai, amely

Mikor szemtől szembe állt Aarón Loewenthallal, Emma apja megbosszulásánál sürgetőbbnek érezte a maga által elszenvedett erőszakért való büntetést. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni. Nem is volt teátrális dolgokra vesztegethető ideje. Félénken leült, elnézést kért Loewenhaltól, hivatkozott (besúgóhoz méltón) a hűség diktálta kötelességekre, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt, mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthai kimenjen egy pohár vizet hozni neki. Mire az bizalmatlanul a sok hűhó miatt, de elnézőn visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból a súlyos revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A hatalmas test összecsuklott, mintha a dörrenések és a füst összetörték volna, a vizespohár eltört; arca rémülettel és haraggal meredt Emmára, szója spanyol és jiddis szitkokra nyílt. Az ocsmány szavakat nem hagyta abba, Emmának ismét lőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatásba tört ki; a trágár ajkak körül hirtelen vér buggyant elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját. Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett, („Apámat jöttem megbosszulni, és nem büntethetnek meg ...“) de nem tudta befejezni, mert Loewenthai már halott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e még az ő szavai értelmét.

Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta a díványt, kigombolta a holttest zakóját, levette beszennyezett csiptetőjét és az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt, és újra elismételte azt, amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt magában: „Hihetetlen dolog történt... Leowenthal úr a sztrájk ürügyével idehívott ... Megbecstelenített, és megöltem ..."

A történet valóban hihetetlen volt, de mindenki elfogadta, mert lényegében igaz volt. Valódi volt Eifma Zunz hangszíne, valódi a szemérem, valódi a gyűlölet. Valódi volt az őt ért gyalázat is; csak a körülmények, az időpont és egy-két név volt hamis.

Benczik Vilmos fordítása