Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-03 / 31. szám
autóút a végtelennek tűnő meszszeségben kicsi ponttá zsugorodott össze, optikai tévedésnek téve ki a szemlélőket, a két gyalogost. A Nap a zenitről lövellte ki újabb és újabb melegforrásait a barna, leperzselt vidékre és élőlényeinek bosszúságára. A déli forróság fülledte és elviselhetetlenné tette a levegőt. Az út körül valaha búzatáblák voltak, most leperzselt föld, a távolban egy karcsú templomtorony kihívón illegette tornyát. A két személyen kívül senki nem volt a közelben. A fiún nyitott short-ing volt, mely erőteljesen kihozta melle és nyaka bronzszínét. Szűk vászonnadrágot és könnyű mokaszint viselt. A hátán turistazsák, annak legtetején egy tábori üst, ami a legkülönbözőbb helyzetekbe került a fiú minden egyes lépésénél. A lány könnyű szvettert és farmernadrágot viselt. Egyik kezében egy batyufélét, másikban két cipőjét gyűrögette. Szótlanul mentek egymás mellett, hisz annyi mindenről és mindent beszélhetnek donított semmi rossz szándékot tettének. Igaz, eddig soha nem huzakodtak egymással, nem ismerték az effajta közlési módszert, és nem is volt szükségük rá. A lány pajkosságból, túláradó jókedvből akarta társát felingerelni. — A fiatalúr arra sem méltat, hogy szóljon hozzám. Vigyázzon, le ne essen fejéről a korona. Várt. Kíváncsi volt szavai hatására, várta, hogy a fiú belemegy a játékba. Tévedett, s tévedésének szomorú következményei lettek. — Valaki eltökélte, hogy nem fog beszélni — kitartóan próbálkozott újra. A fiú makacsul hallgatott. Lábait lustán húzta maga után, mokasszinja alól, ahol összecsókolózott a földdel, porfelhő szállt fel. Meglepődött a lányon és hiába igyekezett, nem tudott hangskálájára igazodni. Gondolatai más hullámhosszra voltak hangolva, így nem találkozhatott egy másik leadóval. Távoli országból érkeztek hozzá a szavak, képtelen volt azokat regisztrálni és érteimajd, ha megérkeznek céljukhoz. Egyikük sem akarta nehezíteni társalgással — mert túl fáradtak voltak — amúgyis kilátástalan helyzetüket, egyetlen autó sem mutatkozott a láthatáron. Közös nyaralást terveztek el, s a kezdet kezdetén álltak. Az utazás klasszikus módszerét választották, ami néha gyors és olcsó, de legtöbbször, ha Fortuna istenasszony kegyeit nem élvezik, kényelmetlen és lassú. Az autóstoppot választották utazási eszközüknek, és most várták hátratekingetve, talán feltűnik a civilizáció valamilyen négykerekű terméke. Már lassan két óra telt el, hogy eredménytelenül meresztgetik szemüket a távolba. Nem kezdték hibáztatni egymást, bár mindkettőjükben már nagyon kevés égett abból a lázból, ami egy nappal, sőt egy órával ezelőtt fűtötte őket. Jó ismerősök, barátok, szerelmesek voltak, kikről már úgy beszéltek, mint jövendő férj—feleségről. Túlestek az első titkos kézfogásokon, hazakísérgetéseken és csókokon. Elmondták egymásnak, amit két fiatal elmondhat egymásnak a valódi szerelem és boldogság idején: szerelmüket, vágyaikat, érzéseiket, terveiket a jövőre, örömüket és kételyüket. A fiú szerette a lányt, aki féltékenyen vigyázott rá. Szerette a lány tisztaságát, megértését és bizalmasságát, hiúságának hízelgett a lány féltékenysége. Felnőttnek érezte magát, ha a lány vele volt és ez mindig büszkévé tette. Megkapta tőle, amit más lánytól is megkapott volna, de e teremtéstől egészen másféle formában kapta meg a fizikai és lelki gyönyörök szertárának változatos kellékeit. — A fene vinné el! Légy szíves erősítsd meg ezt a csajkát, még lecsípi a fülemet. — Szólt a fiú. A csajka mintha bizonyítani akart volna, élével nekivágódott a fülének. — Ki sem mondtam! — mérgelődött. — Legalább kisebb lesz, — csúfolódott a lány, majd nekiállt az engedetlen edény megzabolázásának. Fürge ujjai pillanatok alatt leszíjazták a csajkát. — Indulhatsz! t- ütötte hátba a fiút, s maga is elindult. Köszönöm kisasszony, nagylelkű és nemes segítségét — próbált egy kecses bókot kivágni. — Szívesen, csak nem gyakran, — vágott vissza a lány csípős nyelvvel. Testét borzongás járta át és hangosan felnevetett. A fiú nem szólt semmit. Kedve nem volt a tréfálkozáshoz, nem volt szándékában beszélgetni. Partnere, látva rosszkedvét, igyekezett felrázni fásultságából, közönyéből. Ahhoz a játékoshoz hasonlított, akit egyre jobban felingerel társa viselkedése, újabb ötletekre ösztönzi, mikre közönséges körülmények között nem jött volna rá. Bosszantani nem akarta, csupán egy kicsit játszani, enyelegni akart vele. Nem tulajműkre bontani. Lelki szemei előtt megpróbálta felidézni annak a tájnak a szépségét, hol boldog napokat fognak majd eltölteni. Ágaskodó, merész gondolatait, ott és akkor fogják közösen valóra váltani. Látta magukat a tábortűz mellett, a folyó vizében, hegymászás közben — átadta magát a puha ábrándozásnak. A lány tovább folytatta volna a csipkelődést, ha nem hangzik fel a távolban motorzúgás. A fiú felrezzent kábulatából, megálltak és merőn figyelni kezdtek. A motorzaj egyre nőni kezdett, egy pontocska nagyobbodni, először egy sötét alaktalan folttá, majd téglalappá. — Ha a fiatalúr annyira büszke, hogy nem szól hozzám, hát egyedül is mehetek. — Féltékennyé akarta tenni a fiút, a valóságban azonban másképp gondolta. Félt volna egymagában utazni és egyedül semmi értelme nem lehetett az utazásnak. Társa hallotta a szavakat, komolyan gondolta, de már nem volt idő foglalkozni vele, mivel közeledett az autó. Integetni kezdett. — Ugyan ne csacsiskodj, neked úgysem állnak meg. — Azzal ő is integetni kezdett. Visszament és megállt. Szándékában volt lekötelezni a fiút, megmutatni, hogy neki állt meg az autó. A kék, nyitott sportkocsi lassított, a kerekek sikongva egyezkedtek az aszfalttal, az autó lefékezett. Három, mosolygós fiatalember ült a kocsiban. Vidámak és hangosak voltak. — Csupán egy számára van hely szólt ki egyikük. — Amennyiben a kisasszonyt elengedik, szívesen elvisszük, — toldotta meg a szemüveges vezető. Most kicsit féltékennyé tehetném és utána többet foglalkozna velem. Nem, ilyet nem teszek — gondolta a lány. — Köszönjük, inkább várunk, ugye? — mondta és kedvesen rámosolygott a fiúra. — Menj csak velük, nyugodtan mehetsz — mondta a fiú, maga sem tudta, miért döntött így. — De jobb lesz, ha együtt megyünk ellenkezett kérőén a lány. — Menj, akarom! Pillanatok alatt utolérlek majd téged. A lány ijedten nézett vissza rá, de ő kérlelhetetlen maradt. — Menj csak, menj! — hajtogatta. A lány beszállt. A motor felsikoltott és az autó egyre gyorsabban távolodott. A fiú csak nézte és lassan könny buggyant ki a szeméből. így kezdődött a nyaralásuk, melynek csupán a kezdetén álltak. HOKSA LÁSZLÓ JURAJ PADO Nyár Ismerős ez a sebes változás. Alszik a tej. Tömény a lég zamatja. Kilép a kiskapun egy-egy kaszás. Méhész a mézét puttonyába rakja. A kikeleti nyüzsgés lusta már. Lomhább a nő a csókra, ölelésre. Mint nem várt vendég, betoppant a nyá Vj színjátékot hirdet érkezése. A múlékonyság titkos messzeség mákonya lett. Csábít a déli tenger. A trópusokra szállnál gólyaként, s hajón térnél meg, teával, selyemmel. Selymet hoz Indiából gyors hajónk, nehéz brokátot álmunk asszonyának; kék virágról csak otthon álmodók illattal jóllakni a rétre járnak. Rég ismerős e változás neve. Kobraként kúszó szenvedély gyújt lángra. S a vonatablak: várrom kerete. A nyár megy ott, mint mesék óriása. Így festik: leány, karja gömbölyű, lábánál kéve, sarló nő a kézből. Lám, lehajtott a gyöngyharmatos fű a mezítlábas leány lépésétől. A nyári vidék húsos parasztnő. Izmos combjára gátak vize omlik. Keble a várdomb, ég felé törő. Folyó nyújtózik töltéstől a dombig. Kévehordással múlik hétre hét. Ha vasárnap majd nyelvünk mézre vágyik, megdézsmáljuk a medve készletét, jó nyom vezet már erdei lakásig. MIHAI BENIUC A lány és a tenger Faun-arcom tükre a tenger színe, kőpadról nézek a csodás vízre, gyászosan felsír egy hullám fodra, s győztesen tornyosul, sziklát mosva. Aradón kicsap a kopár földre, kérkedve rámtör a dagály dölyfe, kegyesen megkérdi: „Nem jössz hozzám? Halaim s medúzám eléd hoznám. Temérdek hajóroncs vár a mélyben, haladót szolgáltak egykor régen. Kincseket őriznek kúszó algák, lépteid figyelik, hívogatják, rejteket találnál, enyhét, újat, ha indájuk zöldjét fogná ujjad." Hullámok hívását alig hallom, egy lány jön felém a fényes parton Sirályok hangjától zeng a vidék, fennen kiáltják: „Minden a tiéd!“ Ford. Veres János
