Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-13 / 28. szám
FEKETE ISTVÁN К ő 1 (Részlet) Fekete István 1900—1970 Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelé zümmögtek a méhek, és csengő madárdal fuvolázott ezer hangon. Aztán halkult az ének, és amikor túl a dombon üszkös felhőhamu maradt az égő fény helyén, már csak a feketerigó nótázott tavaszos jókedvvel, de hát ő megrögzött korhely volt, aki nem törődött az erdő véleményével. Ekkor már meleg párákat lehelt a föld, és a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak apró szélgyerekekkel, kik valamelyik böjti viharból szakadtak itt, és jól érezték magukat a virágzó cseresznyefák koronájában. A völgyben — hol egy tó nyújtózkodott — mind hangosabban szóltak a békák, rekedten kiabáltak a gémek, akik az alvóhelyért veszekedtek, és sziszegő szárnyakkal szálltak a vadkacsák. Zümmögve-dongva szálltak nagy esti bogarak, és nyomukban árnyként szürke denevérek. A feketerigó is álomra készülődött. Fuvolája halkan szólt már, tétován, és szerte a fészkekben az énekesek éppen szemüket akarták lehunyni, amikor felsikoltott a rigó hangja vészesen, szaggatottan, és meglapult minden élet a fészkek árnyán. A nagy csendbe csattogva vágott bele a rigó izgatott kiabálása, és az egyik bokor alól kiballagott Kag, aki réme volt a környéknek. Szemei zöldben égtek, és látszólag nem törődött a rigóval, kinek hangja úgy szállt utána, mint az átok. Lassan futásba kezdett, és a rigó nem szállt utána. Csend lett az erdőn és ezüstös homály, mert a hold már felszállt a völgyből, hol köd volt és sötétség. Kag meglapult a bokor tövén. — Megállj, füstös! Nem sokáig zavarod a vadászatomat! Csak ne lenne annyi gondom a fiatalokkal, majd elrontanám a fütyülódet. . . Felemelte orrát, mely nedves volt, és úgy megfogta a szálló szagokat, mint a lépvessző a madarat. „íny jön — mondta magában — Nem győzött már várni. Türelmetlen az ilyen asszony. Mintha minden bokorban ott lógna a pecsenye . . Árnyék vált el az árnyéktól. Kag elengedte maga előtt asszonyát, aki bizony nem volt már az a kívánatos rókamenyecske, mint februárban, amikor szikrázott a hó, és Kag fél tucat rókalovagot mart véresre ínyért, aki aztán hűségesen követte a tóparti rókavárba . . . Nagy volt a szerelem, bőséges a szaporaság. És most nagy a gond, íny lesoványodott, szép bozontos szőrét elhullatta, és türelmetlen volt, ha Kag késett az ennivalóval. íny — szólt utána Kag —, itt vagyok .. . — Hol csavarogsz? Hol az élelem? — és íny megmutatta fogait. Kag türelmes volt. Jó férj. Nem kis dolog annyi fiat nevelni! — Ne mérgelődj, íny. Megvan, de már nem bírtam el, és füstös is kiabált rám . . Elrejtettem. Menj a nyomon, és hozd el. Én majd vigyázok. íny földre tartott orral szaladt Kag meleg nyomán. Valami fehérség villant ki a homályból. íny gyanakodva megállt, de mozdult a szél, és a legjobb illat tapadt orrához, amit csak kívánni lehetett. Felemelte a nehéz ludat, és lassan kocogott vissza a párjához. — Ne haragudj, Kag, valami bánt mindig, azért vagyok ilyen harapós. Sok a gond a fiatalokkal — szólt, mikor a ludat letette. — Nem szabad mindig mérgelődni — mondta Kag —, tudhatod, hogy minden gondom ti vagytok. Nehezen fértem a libához, őrzik őket. Lármát sem akartam. Várni kellett. Ez az egy került a közelembe, de mondhatom, meg se nyikkant. . . íny fáradtan, de szeretettel feküdt ura mellé. Kicsit pihenünk, aztán visszük. Nem — felelte Kag, —, egyél belőle jócskán. Az Ismét vesztesség érte о magyar irodalmat. Meghalt Fekete István, sok szép állatregény szerzője. A Tüskevár, Csi, Bogáncs, Kele, Téli berek című müveinek kedves kis állathősei nemcsak az ifjúságnak, de a felnőtteknek is barátaivá váltak. Történetük tanulságul szolgál az embereknek is. Fekete István megejtően szép természetleirása üdítőn hat az olvasóra. Aki ilyen lelki finomsággal, aprólékos megfigyeléssel tudta érzékeltetni a bennünket körülvevő természet élő világát, csak tiszta szivü ember lehetett. Az író szakkönyveket is irt. Több művét meg is filmesitették: A koppányi aga testamentumá-t, a Tüskevár-at, Bogáncs-ot. Fekete István műveiben tovább él. a bajod, hogy üresség van a gyomrodban ... Én is szeretem a fiatalokat, de azért elpusztulni nem kell értük. Sokan vannak, Kag . .., nem lesz elég . . . Egyél, íny, ha hazavittük, én még fordulok egyet. Akár kettőt is, de enned kell, mert már csak a csontjaid vannak. íny magához rántotta a libát, és elharapta nyakát tőből, mintha késsel vágták volna el. Aztán csak a csontok roppantak néha. Mikor a fejéhez ért, Kag megszólalt: Ne rontsd a fogad. Kemény a Gege feje nagyon. íny aztán ura unszolására megevett még két combot és egy szárnyat. Kag hozzá sem nyúlt a pecsenyéhez. — Ráérek még — mondta —, két Csússzál találkoztam . .., nem vagyok éhes. Csusz a gyíkok nemzetségéhez tartozott, kik homokos helyeken sütkéreznek, és Kag belőlük ebédelt. Nem nagy falat, nem is a legjobb, de az éhes róka nem válogatós. Kag felkapta a libát: — Menjünk! S a két árny elindult a tóparti rókavár felé. Nehéz volt a liba, Kag letette. — Vigyem? — csúszott mellé íny. Kag nem felelt. Fülei valami halk neszt fogtak fel. Megálltak mereven. A nesz elhallgatott. Kag egy kis kört szaladt földre tartott orral. Egy helyen megállt, és elnevette magát. — Unka van itt. Akarod, íny? Unka a békák családjából való volt, és most remegve húzta magát a fű közé, amint Kag szemének zöld lámpása kigyúlt felette. — Jóllaktam, Kag. Menjünk. Kag felkapta a békát, s mire az a brekegéshez ért volna Kag már nyelte is lefelé. íny elindult. Most 6 járt elöl. A rókavár közelében meglapultak, mert az volt a törvény a rókák között: „Ügy menj saját váradba is, mintha másé lenne. . .“ Csend volt. A hold álmosan járt felettük. A tó vizében csobbant néha valami, ami lehetett hal, de lehetett Lutra is, a vidra, ki ilyenkor vadászott. A lassan mozgó szél tiszta erdei szagokat hozott. íny besurrant az öreg rókavárba, melynek bejáratát apró bokrok fogták körül, dombján pedig egy óriási tölgy állott, melynek gyökerei szinte markukban tartották a kis homokhalmot. Régi rókatanya volt. Nem a legjobb, mert folyt benne mindig a homok — ami a fiatalok szemét rontja, —, de könnyű munka volt a kitatarozása, és körülötte játék volt az álelemszerzés. Kag a bejáratnál letette a ludat, lappéiig húzta befelé. A nagy liba egészen megtöltötfe a lyukat, de azért haladt. Kag a nyomában prüszkölve hasalt, mert a homok az orrára hullott. — Csendesen, Kag — suttogott a felesége — alusznak . A keskeny folyosó tágabb lett, és a pitvaron túl, mint egy teknő, öblösödött a kamra, hol egy fekete halomban halkan szuszogott a nyolc rókakölyök. íny körülszaglászta őket. — Hát nem gyönyörűek? Nézd, Kag! Kag felült a kis barlangban, és vakaródzott, mert tudni való, hogy a rókákban temérdek a bolha. — Erős, fogas rókák lesznek. Meglátszik, hogy jó anyjuk van. . . íny elérzékenyedett. — Melletted, Kag, könnyű jó anyának lenni. De nézd . . . , nézd . . . A szőrös gomolyag mozogni kezdett. Egy kis orr kutatva emelkedett a levegőbe, és bár szemei még alig nyíltak ki, átgázolva a többieken — akik vinnyogni kezdtek —, odamászott a liba véres nyakához, s rágni kezdte. Kag szpmei büszkén csillogtak. — Ez ér a legtöbbet, öregapja vére van benne, ki első volt a nemzetségben. Vük lesz a neve, mint az őre; - apjának — mondta. — Vük, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul. Segíts neki, íny! íny apró falatokat tépett a kis vérengzőnek, aki mohón nyelte a húsdarabokat. A barlang lassan megtelt a széttépett liba belső részeinek nehéz szagával, s erre megmozdult az egész halom kis róka. íny alig győzte szájuk elé adni a falatokat. Ropogtak a csontok, és a fiatalság szuszogva nyelte félig tollasán a liba utolsó darabjait. Kagnak szikrázott a szeme örömében. — Ezeknek aztán érdemes hozni valamit. Ekkor már csak egy láb volt a libából, melyet ideoda húztak a kis rókák, íny közöttük termett. — Elég volt! Menjetek aludni! A csontot kirántotta szájukból, ás betuszkolta őket a barlang mélyedésébe, hol hamar megint szuszogó kis kupac nőtt, Aludtak a rókafiak. Kag is elszundított egy pillanatra. íny a csontokat szopogatta, aztán megérintette Kag hátát: — Kag mennünk kell. Rövid a vadászatra való idő. Világosra itthon kell lennünk, mert aztán már a Simabőrű Ember jár az erdőn, aki azt hiszi, minden az övé, és gyilkolja a szabad népet, messziről marva átkozott villámlójával. Kag akkorát ásított, majd az állkapcsa ugrott ki. Fáradt volt. Egész nap élelem után járt. De hát nincs nyugta ilyenkor a rókaszülőknek. A fiák csak esznek és alusznak. Később már oktatni is kell őket, és akkor még kevesebb az idő falat után járni. íny már csúszott kifelé. Én a víz felé megyek . . . Én meg talán a falu alatt próbálok szerencsét. Régen jártam már arra. íny eltűnt a sásos gazban. Kag pedig leült még a dombon, és ásított megint. — Se nappal, se éjjel nem nyugszik a rókák népe ilyenkor; csoda, hogy el nem alszunk futtában. A hold már magasan járt, és körülötte bágyadtan hunyorogtak a csillagok. A tó felől harsogott a békák zenéje, és súlyosan illatos volt a levegő. Kag többször megrázta a fejét, hogy az orrába rakódott illatok meg ne rontsák szaglását. — Micsoda bűz! — dohogott. — Nincs benne semmi élet Kagnak hasznavehetetlen volt a virágillat. Valami most nagyot csobbant a tóban, utána repülő madár zaja. — íny elhibázta — csóválta fejét Kag, és elhatározta, nem szól asszonyának, hogy hallotta a hiábavaló loccsanást. — Rosszul esnék neki — gondolta, és Kag gavallér volt az ilyen dolgokban... — Nini — szólt csendesen —, Szú jön erre — és egyszerre elfeledte álmosságát. Lelapult. A domb aljában pedig gyanútlanul lépegetett apró lábaival Szú — a sün. Kag gondolkozott, töltse-e vele az időt, mert Szú nem adja olcsón a húsát. Bőréből ezer tüske mered ezerfelé, és ha bajt érez, tüskés gombóccá válik, melybe behúzza fejét, lábait, és lehetetlen hozzáférni. „Ha megrohannám, és elcsípném az orrát — gondolta Kag —, jó falat lenne, és mindjárt itt van kéznél..." Szú még most sem vette észre a veszedelmet. Kag pedig, mint a villám, ugrott rá. De kicsi a Szú feje nagyon. Kag sziszegve ugrott odébb, mert talpait összeszúrták Szú tüskéi, orra is vérzett, és a sün beburkolódzott tüskevárába. Kag szikrázott a méregtől. — Csak időm lenne, majd lehúznám rólad azt a híres bőrödet! — lökött rajta, és alig tudta türtőztetni magát, hogy újból megrohanja a kis gombócot. Szú a lökésre odébb gurult, de mozdulatlan maradt, Kag az orrát nyalogatta. — Mint egy éretlen kölyök — dohogott — játszom itt Szúval, aki összeszurkál. Odabent meg várják a húst a fiatalok . . . íny, töri magát .... én meg lopom az időt... Találkozunk még, Szú! — csikorgatta a fogát, és sebesen ügetett a falu felé, hol a tyúkólak táján mindig akadt valami. Gyorsan haladt, árnyként. Néha megtorpant, és ilyenkor orrát meghúzta a levegőben, fülei pedig megmerevedtek, és elnyelték a sóhajtásnál is csendesebb hangokat. A rét szélén meleg szimat ragadt orrára. Ráállt a kellemes illat vonalára, és pár lépés után felrebbent előtte valami madár. — Csak repülj — mosolygott Kag —, valamit csak hagytál nekem is — és a fészek apró tojásai nyomtalanul vándoroltak Kag gyomrába. Valahol a falusi tyúkólak táján elsőt kukorékolt a kakas.
