Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-13 / 28. szám

Vasárnap valamivel vidámabb volt az élet. A puszta ekkor is a rendes időben ébredt. De úgy délután két óra felé a cselédházak környékére is leereszkedett az ünnepi hangulat. A kocsisok, ökrészek elvégezték a tennivalókat, amelyeket egy napra sem, még akkor sem lehet elmulasztani, ha mennybéli csoda esik. Megalmoztak, kisöpörték az istállókat, a fészereket; a csirások megfejték a teheneket, a kocsisok megkefélték a lovakat, vizet mertek; kifutottak a konvenciós földekre, ejtettek egy-két kapavágást, kitépték a gazt; az asszonyok úgyahogy,' rendbe tették a gyerekeket, s mintegy a szoba porával és szemetével együtt kiszárták őket a házak elé. Legkevesebb időt az ebéd igényelt. Utána csattogni kezdtek a kilincsre, ablakra, vagy ülőhelyzetben a láb nagyujjára akasztott borotvaszíjak, a föl-alá cikázó pengék veszélyesen kacsingatva villogtak a fényben. Előkerültek a kerek kis zsebtükrök vagy a sublótok tetejéről a kis piperelódikára szerelt forgatható tükrök s a férfiak hajlongva, sziszegve lekaparták csontos arcukról a heti borostát, amelyet a nyálkás háziszappannal puhítottak. Akinek volt, az előszedte a ládából az új csizmát, akinek nem volt, az a viselőt subickolta, hatalmasakat köpve a kis fatégelybe. A lányok is kiöitöztek. Tarkán, de mór nem a régi népviseletbe, hanem abba az újba, amelyek minden darabját készen kapni

fejek. ,,Az öregek mulattak. Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagy félig megesett történeteket, amelyek más környezetben fanyar mosolyt sem vetettek volna a hallgatóság arcára, ám itt diadalordítás-szerű kacajt fakasztottak. Mitől vidultak a pusztaiak? Az együgyű adomák mind a „megadta neki" csattanójára jártak; hősük az „egyszeri ember" volt, vagy valami hajdanvaló cseléd, akit mór ők is bácsiként emlegettek, s aki rendszerint az uraságnak adta meg a magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillagpusztán volt szamaras, valamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mitikus alakká nőtt képzeletemben. Szamara be-betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer maga a gróf csípte rajta az öreget, „Ha még egyszer itt látom azt a csacsit — mondta a gróf — elveszem!" — „Finom vöm lesz, kegyelmes uram!" — felelte Kasza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi szolgált. Becsapták, mert a földek úgy ki voltak szipolyozva, hogy a bogáncsot is kínlódva teremték már meg. Egy dombos dűlő előtt megkérdi Kasza bácsit. „Ide mit lehet vetni?" — „Ide bukfencet" — hangzott a szellemes válasz. Máskor megtették kazalrakónak. „Ledől a kazal!" — kiáltja fel hozzá a kasznár. „Semmi sem tart örökké!" — adta meg neki Kasza bácsi. Élelemben nem nevettem olyan jót, mint néhai Kasza bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek az öregek a dombon.

A fiatalabbak pecáztak. Hosszú vonalat húztak a földre, s öt-hat lépés távolságból krajcárokat dobáltak rá; aki legjobban megközelítette a jelet, az összeszedte a pénzt, a magasba lendítette, s a fej vagy írás szabályai szerint nyert. A játék tilos volt; hazárd volta miatt! Akadt, aki, egy délután tíz-tizenöt krajcárt is összenyert. Az emberek vasárnap mindig a kastély alsó bejárata elé gyűltek; a gazdatisztek vagy a csendőrök közeledtére, akik vasárnaponként meg-me'gjelentek a pusztán, csizmájukkal eltörölték a jelet, és zsebre tett kézzel állták a hatalom képviselőinek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe sem köthettek bele.

A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Atugrottuk az árok békanyálas, zöld pocsolyáját, és óvatosan, hogy belülről meg ne lássanak, fölkapaszkodtunk a fűzfavesszőből font kerítésre. Bent, a vörös salakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürge kisasszonyok szoknyái. Izgalmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is, ha csak a kerti karosszékekben ültek, s beszélgettek vagy ozsonnáztak. Néha kihozták a gramofont, és zenéltek. Egyszer a bérlő Strasser család egyik vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta a hatalmas tölcsérbe, majd megengedte, hogy felhúzzam a gépet. Életem egyik legnagyobb élménye.

ILLYÉS GYULA PUSZTÁK N ^(,PJ

a boltban. Rikító kék, zöld és bordópiros szoknyát öltöttek a megszámlálhatatlan mennyiségű csipkés alsók fölé. Amikor az ajtón kiléptek, összekulcsolt kezükben színes bársonyzsebkendőt tartottak, romboid alakba hajtogatva, pontosan úgy, ahogy azt Medici Katalin Párizsba való bevonulásakor udvarhölgyeinek elrendelte. Az asszonyok csak akkor vették fel a darabonként nagy nehezen összeszerzett vagy örökölt ünnepi feketét, ha valami családi esemény, temetés vagy esküvő elszólította őket a pusztáról. A legények kalapja mellett virág virított, soknál egyedül ez jelentette, hogy díszben van. A déli itatás befejeztével, mintha hosszú borulat után egyszerre kisüt a nap: a puszta fölengedett, nevetés hangzott, citeraszó; a szembejövők már messziről valami távoli, titokzatos égitest visszfényeként mosolyt küldtek egymás arcára.

Az öregebb béresek az istállók küszöbére ültek, hiába, ők már nem tudtak elszakadni onnan. A hosszú küszöbön egymás mellé szorulva úgy gubbasztottak, mint a tyúkok a léceken és beszélgettek. Előző este jól megmosdottak, tiszta ing volt rajtuk, tiszta fehérnemű, meg voltak fésülködve; gondolataik is frissebbek voltak, szavaik is tisztábbak. A dombról, az istálló, elől az öregek messze elláthattak, előttük feküdt a puszta; elég tárgyat találtak a beszélgetésre. Néha majdnem mindnyájan egy küszöb köré gyűltek, kihozták a zabosládákat és fejőszékeket; valamelyikük előadott a katonakorából, vagy távoli ismerőseiről, akiket itt senki sem ismert. De legjobban a meséket szerették. Ezek az ősz bajuszú, görnyedt hátú férfiak gyermekeknek való tündérmesékkel szórakoztak. Csillogó szemmel hallgatták a Lófia Jankó kalandjait a griffel, nevetve, helyeselve s térdüket verve bele-belekiabáltak a cselekménybe, mint a párizsi kültelki mozik közönsége. Anyagiakról nemigen esett szó.

Néha hirtelen olyan harsány hahota robbant ki körükből, hogy a puszta legtávolibb részéről is feléjük fordultak a

Az alsó béresházaknál a citerába belesikongott-hápogott a harmonika hangja, majd felhangzott a leányok s aztán a legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. Viszont a tánc, ha néha sor került arra is, mindig vadul szilaj volt. De csak nagyritkán került sor reá. A lányok valami kidöntött szálfán ültek egymás mellett, s mintha a dal lebegtette volna őket, jobbra-balra hajlongtak, mint a szélfútta vetés. A legények külön csoportban egy kicsit távolabb a ház falát támasztották, csizmájukkal verték a ritmust, dünnyögtek, nagyritkán, ha egyik-másik kieresztette a hangját. Ilyenkor a lányok elnémultak.

Béres vagyok béres, hat forint a bérem.

Sej, jön az újesztendő, jön a szekér értem.

Ez volt akkor az „új nóta". Dallama elnyújtott, fájdalmas, mint a kutyavonítás. A hontalanság dala, igazi béresdal.

Bánom az ökrömet vasjáromszegemet, szép cifra ösztökémet, gyönge szeretőmet.

Ezt bánhatja a béres, a járomszeget meg a osztókét, egyébtől nem kell búcsúzkodnia, Nyögés volt ez a dal; botladozva, szaggatottan énekelték, mintha közben zsákot cipeltek volna. De a harmadik szakasz hirtelen irányt váltott, hetykén kifordult az előbbiek menetéből, másképp, frissebben rakta még a rímeit is. A legények pattogva s égre emelt fejüket dacosan kapkodva fújták:

Ménesem a réten, gulyám a vetésen! Paripám az állófánál, magam a rózsámnál!

Paripa? A béresek egész életükben nem ülnek lovon, az ökrök nyomában cammognak. És az öntelt birtokrag, a ménesem, a gulyám! Sokáig nem értettem a tárgyilagos szakaszok után ezt a kérkedést, sőt nyilvánvaló hazugságot. Most már értem. Ez volt a lázadás, a szembefordulás a valósággal, amelytől csak úgy szabadulhattak, ha fittyet hánytak neki. A legények csípőre tették tenyerüket, s úgy illegtek, tarkóra vágott kalappal.

öt órakor vége volt a mennyországnak, marhaszarvból fújt hosszú tutulás döntötte romba. Kezdődött az itatás. Az öregek tenyerükre támaszkodva föltápászkodtak az istállóküszöbről, amiközben vén csontjaik sortűzszerű ropogást hallattak; sóhajtozva befordultak az istállóba. A pecázók gyorsan, ingerülten lejátszottak még egy utolsó menetet, s aztán rohantak ők is az állatokhoz. A harmonikát az ökrök panaszos bőgése váltotta fel, a nagy vályúkból nyugtalanul emelték orrukat a különös csendbe, szájukból hosszú vízfonalakat csurgatva. Jött az alkony s vele az éktelen malacsivítás, mert közben az etetés ideje is eljött. S utána a lefekvésé. Elmúlt a nap, amelyért érdemes volt kihúzni a hetet, az életet. Voltak, akik azt is átaludták, végre zavartalanul. Csüggedten indultam haza cserebogarakkal vagy virágfejekkel hadakozva, vagy a földhöz fagyott téglákat rugdosva, ahogy az évszak hozta. Keserű voltam, de nem lemondóan, hanem igazán keserű, mintha megloptak volna. Szótlanul kavartam s vittem aztán az ólakhoz a moslékot a rossz kannákban, amelyekből a lé egyre a sarkamba folyt. Szecskát vágtam, megetettem az elválasztott borjakat. Karomban széna — vágy csalamádéköteggel léptem a tehenek közé, azok szeretetüket elragadt gyermekük helyett rám pazarolva jobbról-balról arcomba és nyakamba nyaltak, hiába védekeztem.

Mikor az istállóból kifordultam, már sötét volt. Egyik-másik cselédház ablakán fény szűrődött ki. Havazni kezdett, vagy eső esett.