Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-18 / 3. szám
ЕЗ • 40 "О EGY FELEJTHETETLEN NAP A Vöröskereszt gútai szervezete a közelmúltban а 70 évnél idősebbek találkozóját rendezte meg, akiknek száma csaknem elérte az ötszázat. Mosolygós, fehér hajú nagymamák és ünneplőbe öltözött nagyapák jöttek a találkozóra. Az ünnepélyen részt vett a városi nemzeti bizottság elnöke, titkára, a város orvosa és még néhány díszvendég is. Az idős embereket Volgon Irén tanítónő köszöntötte. Ajándékot is adott át nekik. Az öröm könnyeket csalt a 95 éves Szép Dániel, Kovács néni, Ritter néni és a többiek szemébe is. A frissítő felszolgálása után a helyi citerazenekar szórakoztatta a munkától elfáradt öregeket. Az asztal alatt a lábak taktusra mozogtak, ám táncra már senki sem perdült özv. Szállás fánosné, Gúta A nánai Nőszővétség is megrendezte a „nyugdíjasok és nagymamák" napját. Hercz Mária, Ilkó Rozália, Matus István 90 éves polgárok ajándékot kaptak a nőszövetségtől. Az ajándékkosárban ott volt a szeretet, hála és jókívánság virága Is. Az ünnepélyt a helyi iskola tanulóinak műsora tette még hangulatosabbá. ÜNNEP AZ ÁRVAHÁZBAN Száraz Mária, Nána A hópelyhes délutánon szívünkben örömet, táskákban ajándékot viszünk a párkányi gyermekotthon árváinak. Rybanié elvtárs meleg szavakkal üdvözli a gyerekeket, majd a fészekből kivert kis emberpalánták műsora következik. Szavalnak, énekelnek, táncolnak. Mi tapsolunk, és szorongó érzés fojt sírást torkunkban. Az Elektrosvit nőszövetsége névre szóló csomagokat osztogat. A koltai asszonyok minden árvának egy pehelypárnát ajándékoznak. Ezek az asszonyok tíz napon keresztül fosztották a tollat, hogy időben elkészüljenek a párnák. A gyerekek izgatottan futottak a csomagokkal szobáikba, s a csomagokból kikerülő babák, társasjátékok, táskák láttára az örömtől szólni sem tudtak. A nánai diákok ajándékait is szétosztjuk közöttük. S ők sem maradnak adósok. Kis térítőkét, saját kezük munkáját adják cserébe. Am mindnyájan jól tudjuk, ez a sok-sok ajándék, kedvesség nem pótolja a szülői szeretetet, a meleg otthont, ami hiányzik ezeknek a gyerekeknek... Hajtman Béláné, Nána ARANY-ÉS EZÜSTLAKODALOM A komáromi városi nemzeti bizottság nagytermében 27 házaspár jelent meg, hogy felújítsák az 50, illetve 25 évvel ezelőtt tett fogadalmukat. Kis Rudolf és neje aranylakodalmukat ünnepelték. A többi 26 házaspárnak pedig az ezüstlakodalma alkalmából gratuláltak a nemzeti bizottság dolgozói, családtagok, barátok, munkatársak. Napjainkban a fiatal házaspárok sokkal gondtalanabbul kezdhetik közös útjukat, mint ezek a most ünneplő házastársak, mégis milyen sok a válás a fiatalok között. Ezek a jubiláló házastársak pedig minden fiatalnak példaképül szolgálhatnak! Jolana Keszánová-Horová, Komárom KÖSZÖNTÖTTÜK AZ ÚJSZÜLÖTTEKET A kőhídgyarmati Nőszövetség és a HNB vezetősége ünnepélyes rendezvény keretében köszöntötte az újszülötteket. Az iskolások virágcsokrot és kis ajándékot nyújtottak át a boldog anyáknak. Skvarenina Palika, Stifner Hajnalka, Berecz Zsoltika, Zeller Zolika, Vojtek Zolika, Fekete Robika, Raákota Éviké, Bandor Gyuszika, Dobsony Józsika és a többi kis polgároknak azt kívánjuk, hogy békességben, egészségben nőjenek nagyra, szüleik és társadalmunk örömére. Sz. Lászlóné, Kőhídgyarmat ÜJABB KLUBOK KELETEN Nagyidán, Alsóláncon és Ajban már megalakult a Barátnők klubja. Buzitán, Restén, Szepsiben is folynak már az előkészületek. Nagyidán már negyvennél több tagot tartanak nyilván, s az alakuló gyűlésen minden tag megígérte, hogy a legközelebbi gyűlésig egy újabb klub-tagot szervez be. Az első találkozó hangulata kedélyes, baráti volt. A tagok komoly érdeklődést tanúsítottak a klub munkája iránt. Az alsólánci lányokat, asszonyokat is azok közé kell sorolni, akik tanulni, fejlődni akarnak. Ezért üdvözölték örömmel a klub-alakítást. Már a legelső találkozón is érdekes témákról beszélgettek, ami a saját falujuk életét, a nőmozgalom fontosságát és népünk életét érinti. A járási nőszövetségtől és a Magyar Nőtanácstól kérnek segítséget, hogy teljesíteni tudják mindazokat a feladatokat, melyeket a klub-alakítással vállaltak. Bába Piroska, Kassa HUSZONÖT ÉV A SZABADSÁG UTJÁN BUZIJA 25 szabad esztendeje Д útkereszteződésnél az iránytjelző tábla z\Z fáradtan hajlik meg a ránehezedő hó súlyától. Nem tudom, huszonöt évvel ezelőtt állt-e ezen a helyen hasonló tábla, vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy akkor aligha volt valakinek segítségére. A német katonák úgy sem kilométerköveket avagy az iránytjelző táblát nézték, hanem a térképet. S arról pontosan leolvashatták: Makranctól délkeleti irányba kilenc kilométerre fekszik Buzita. Én nem hordok térképet magammal, s így bizony szükségem volt az útbaigazító táblára. Mert sem az irányt, sem az előttem levő kilométerek számát nem ismertem. S mégis, ismeretlenül is nekivágtam a végtelen hómezőnek, csak károgó varjak ígérkeztek útitársnak. Csizmám alatt ropogott a hó, s a kora reggeli csípős szél nemcsak hogy arcomat színezte pirosra, de mint illetlen siheder, egyre-másra télikabátom alá lopakodott. Huszonöt évvel ezelőtt is ilyen kegyetlen kemény tél volt itt. Csakhogy akkor varjúk helyett golyók röpködtek a levegőben, s a mostani néma csend helyett a szűnni nem akaró ágyúdörgés köszöntötte a reggelt, öt hétig állt a front ezen a helyen. Buzita már szabad volt — Makrancon még német katonák tartózkodtak. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez a hófedte békés táj, ahol minden egyes fa egy ajándékkal telirakott karácsonyfára emlékeztet, egy negvedévszázaddal ezelőtt véres csata színhelye volt. A patyolatfehér hómezőt piros vértócsák színezték, ahol ma éhes varjak keresik napi eledelüket, ott német, orosz, román, magyar katonák ajkán hangzott el az utolsó jajszó. Abban a reményben indultam el gyalog ezen a csontfagyasztó vasárnap reggelen, hogy majd csak utolér valami jármű, s elvisz Buzitáig. De bizony már a második kilométert is a hátam mögött hagytam, s ameddig a szemem ellátott, üres volt az országút. A lábaimat már alig bírtam emelgetni — szegény katonák, hányszor érezhették ezt a kibírhatatlan hideget és fáradtságot — de a felkelő nap fénves arany korongja valahol Buzita felett olyan csábítón ragyogott át a reggeli szürkületen, hogy nem tudtam magamat a „hátra arcra“ elhatározni. Talán a katonáknak is attól sokszorozódott meg fogvófélben levő erejük, hogy bíztak a szabadság eljövetelében, mint én abban, hogy egyszer elfogy előttem a végtelennek tűnő távolság, s elérem utam célját. Ezen a részen nehéz volt harcolni. Sík terület, nincs mi mögött menedéket keresni. A németek erősen tartották magukat, Buzita községet sem adták át szép szóra. A falu felső részét, amely domboldalon fekszik, szombaton este elfoglalták a szovjet csapatok. A falu alsó részét még egész vasárnapon át a németek tartották megszállva. Süvítettek a golyók, csaholtak az ágyúk, égtek a házak. A faluban maradt öregek és gyerekek a pincék mélvében egymáshoz húzódva lesték a halál lépteit. Minden másodperc egy évnvi hosszúra nyúlt. Egy nap, s két egész éjszaka tartott ez az idegtépő feszültség. S december 18-án, hétfőn reggel kitűzték a szabadság zászlaját. A falu mögött még öt hétig tartott a harc. A németeket csak a Varsótól errefelé előrenyomuló szovjet katonák segítségével tudták bekeríteni, harcképtelenné tenni. Mindezt már a helyszínen tudom meg, ahová Két évvel ezelőtt még itt állt a német tank — mutatja Sirilo István, a HNB elnöke Vilencziné, a nőszövetség elnöknője (baloldalt) szivén viseli az asszonyok sorsát
