Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-18 / 3. szám
végül mégis autóstoppal jutottam el. Sirilo István, a helyi nemzeti bizottság elnöke nagy vonalakban vázolja föl a huszonöt évvel ezelőtti eseményeket úgy, ahogy 6 is azt hallásból ismeri. Mint fiatalember, abban az időben más vidéken harcolt, s így csak az idősebbektől hallotta az itthon történteket. Ám a 75 éves Etelközi Ágoston bácsi, aki szorgalmas írója a falu krónikájának, élő szavakkal meséli el a háború utolsó borzalmas napjait. A falu kifosztva, halottakkal tele, úgyszólván romokban feküdt. S azóta „csak“ huszonöt év telt el. De e huszonöt év alatt itt annyi minden történt, amihez azelőtt kétszáz év is kevés volt. Az az akaraterő, élnivágyás, amely az emberekben a háború után felszabadult, csodákat művelt. Az ezerkétszáz lakosú községben mindjárt az első napokban megkezdődött az építő munka. Márciusban a nincstelenek között kétszáz hektár urasági földet osztottak szét. Nem kellett már cselédkedni, mások szolgájának lenni senkinek. Akinek egy kis vonzalma volt a földhöz, saját maga művelhette azt. Az első feladatok között szerepelt az iskola megnyitása. A lóistállónak használt iskola rendbehozatala mindnyájuk érdeke volt. A gyerekek már hónapok óta nem jártak iskolába, s ezen a tavaszon, mintha a tudásszomj is megsokszorozódott volna. A következő évek nehezebbek voltak, mint azt előre gondolták. Olyan gyorsan forogtak az események, olyan gyors ütemben haladt minden, hogy alig győzték felfogni az újat, s az máris elavultnak tűnt. 1948-ban óvodát nyitottak. Két évre rá megnyílt a magyar iskola. Az eddigi a hat község gyermekeinek kicsinek bizonyult, újat kellett nyitni. A családi házak építése is gyors ütemben haladt. A régi, szalmatetős házak szinte egyik napról a másikra tűntek el. 1950-ben megszólalt a faluban az első rádió. Micsoda újság volt ez akkor! Az öregek földi csodának vélték, s a fiatalok legszínesebb képzeletében sem merült fel az a gondolat, hogy egyszer nemcsak hallani, de a kis szerkezet segítségével látni is fogják mindazt, ami a nagyvilágban történik. Az ötvenes évek a falu lakosságára is rányomták a nehéz idők bélyegét. A nagyirányú iparosítás a buzitaí fiatalokban is kereseti lehetőséget ébresztett. A néhány hektáros gazdaság művelése legtöbb helyen az asszonyokra maradt. Az ökörhúzta eke nyomán ritka kalász termett. A beadásra pedig sok kellett. Aratás után üres maradt a hombár. De a buzitai parasztok keményfejű, földhöz ragaszkodó emberek voltak. A közös gazdálkodásról, a gépesítés előnyeiről hallani sem akartak. Körülöttük már minden községben barázda nélkül szántottak — ám ők egészen 1956-ig erős marokkal tartották az eke szárát. S ekkor itt is megtört a jég, az egész község tagja lett az egységes földművesszövetkezetnek. A pénz az iparból jött a faluba, a szövetkezetben végzett munkának inkább a természetbeni járandóság volt az ára, mert a fizetést itt még fillérekben mérték. Alig akadt család, ahonnét Csaknem óránként jár autóbusz Buzitára ne járt volna valaki a közeli Kelet-Szlovákiai Vasműbe. Volt hát miből építeni, ruházkodni. A szövetkezetben végzett munka utáni járandóságból jól tartották a sertést, tehenet, baromfit. S a panasznak lassan már nem volt helye... Az 1957-es év egy felejthetetlen eseménynek a határköve. Egy pillanat alatt fényessé vált a falu minden háza. Az örökké füstölgő petróleumlámpákat végleg felváltotta a villanyégő. S ez egy olyan lépést jelentett a falu életében, amely nagykaput nyitott a lakosság életszínvonalának emeléséhez. Egymás után vásároltak az emberek rádiót, mosógépet. Alig telt egy év, már a dobot verő kisbíróra sem volt szükség. Hangszórón keresztül érkezett a hír. S mihez lehetne legjobban hasonlítani az utolsó tíz évet? Talán egy almafa augusztusi terméséhez. Az alma már elérte megfelelő nagyságát, színe is van, csak még kicsit sápadt, s az íze is kissé kesernyés még. Szüksége van az őszi napsütésre, amely pirosra cirógatja orcáját, édessé, zamatossá teszi minden egyes sejtjét. A falu is új arcot öltött már, az új házak mellett a régieket is átépítették. A régi hálószobabútor helyett heverők, fotelek, könyvszekrények kerültek a szobába. A konyhában gáztűzhely, hűtőszekrény, robot-gépek könnyítik a gazdasszony munkáját. A rádió, televízió mindennapi használati tárggyá vált. Rádióból 210-et tartanak nyilván a községben, a televíziók száma meghaladja a 180-at. S autótulajdonos is több van húsznál. — Mondják, mi hiányzik még ebből a lakásból? tettem fel a kérdést Vilencziéknál, ahol a férj Etelközi Ágoston bácsi, a falu krónikása a szövetkezetben dolgozik, a feleség pedig az elsősöket tanítja. Nem tudtak választ adni. A tipikus falusi házban minden megvan, ami az emberek kényelmét szolgálja. Központi fűtés, vízvezeték, fürdőszoba meleg vízzel, modern bútor, háztartási gépek mind-mind megtalálhatók. S nem ők a faluban az egyedüliek ... — A falusi emberek is már minden kényelmet megtalálnak otthonukban. Talán ezért is lettek közömbösek a társas összejövetelek, rendezvények iránt. Nehéz itt egy színdarabot betanítani, mert a kultúrigények olyan nagyok, hogy azt már a legtehetségesebb műkedvelők sem tudják kielégíteni. A televízióban színvonalas előadásokat látnak, és még csak fel sem kell öltözni, otthonról kimozdulni. Ám a Komáromi Területi Színház műsorát, vagy a budapesti vendégszereplőket szívesen megnézik a buzitaiak is — mondja Vilencziné, a helyi Nőszövetség elnöke. — És a televízió a mozit is kiszorítja a faluból panaszolja a HNB elnöke. — S a fiatalok? Nekik nincs szükségük összejövetelekre, találkozó helyekre? — A többségük iskolába jár, csak hetente, kéthetente jönnek haza. A dolgozó fiatalokkal is hasonló a helyzet. De teljes passzivitásról azonban mégsem beszélhetünk. Nemrégen szervezték meg az „Ébredés“ ifjúsági klubot. Csak hát helyiséghiánnyal küzdenek, a művelődési házunk kicsi, nagyobbra, korszerűbbre lenne szükség. Tehát még mindig van mit csinálni Buzitán is. A fiatalok kultúrházat követelnek, az asszonyok tágas üzlethelyiséget, ahol a cipőkrémtől kezdve a fakanálig minden megtalálható. Van ugyan élelmiszer-, textil- és cipőüzlet is, csakhogy ezek már szűknek bizonyulnak a négy község számára. Mert Buzita központi község lett, hozzátartozik még Alsólánc, Felsőlánc és Reste is. Az utak már aszfaltosak, de hátra van még a sáncok kikövezése, a parkosítás ... A háború nyomainak ma már híre sincs ebben a községben. Az utolsó kézzelfogható bizonyítékot — egy német tankot — két évvel ezelőtt távolították el az utcáról... Huszonöt évvel ezelőtt vasárnap volt, mint ma. Csakhogy akkor a tankokon és katonákon kívül egy civil embert sem lehetett látni az utcán. Ma, gondtalan gyerekek szánkóznak a csúszós úton, hógolyók röpködnek a levegőben. Az emberek ünneplőbe öltözve társalognak. Munkáról beszélnek, időjárásról, no meg arról, hogy melyik lánynak kötik be ezen a farsangon a fejét. S amíg a meleg szobában poharukat egymás egészségére ürítik, szívük mélyén őszintén kívánják: soha •többé ne legyen háború. Irta és fényképezte: H. ZSEBIK SAROLTA
