Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-06-08 / 23. szám
ч> с 0 а ч> N «Л 1 Ф О Ez а kép а londoni Hyde Parkban készült, ahol a hippy-mama ősi módon cipoii gyermekét. Japán két arca A 28 éves Francoise felesége és egyúttal kedvenc modellje John Pellingnek, aki a Christ church lelkésze Kensingtonban, London egyik elegáns negyedében. A rossznyelvek „sexlelkésznek" hívják, mert többnyire aktokat fest. De a lelkész nem érzi találva magátr „Képeimet az isten sugallja nekem, s azt fejezik ki, amit én vasárnaponként nagyon gyakran nem tudok szavakba foglalni." Az oszakai vendéglátó kisasszonyok, akik az EXPO 70 világkiállításon elegánsan és előzékenyen fogadják az egész világból odaözönlö vendégeket — és a tokiói édesanyák, akik gyermekeikkel együtt tüntető felvonulással tiltakoznak az amerikai atomtámaszpontok létesítése el(SE) A HARCBAN NEM SZABAD ' пщуШтпп Motto: Küzdtünk híven a forradalomért „Küzdtünk hiven a forradalomért, nem halhatunk meg, élnünk kell tovább, zizegve várnak a röpcsik, a hék s éhbérre várnak mind a burzsoák. A mozgalom vár, munka és család, míg megbukik a kizsákmányolás, a sarló villan, sújt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat. Éljen a Szovjet, a munkástanács! Testvér, segítsd a lebukottakat. (József Attila) — Tudod, gyakran hajlok a nézet felé, hogy az ember élete tulajdonképpen sok-sok véletlen sorozata — mondja Irén és elgondolkodva simogatja a teáscsésze fülét. A keze keményre dolgozott, inas, ám körmei hófehérre kefélve hirdetik, hogy bár nem volt könnyű az élete, mindig mindenekfölött ragaszkodott a tisztasághoz. Szeretném, ha a múltról mesélne, de nehéz egy olyan ember gondolatmenetének irányt szabni, aki telített érdeklődéssel él a mában is. Nem minden 70 esztendős ember képes erre. Irén igen. így azután a fantáziája csapong — alig győzöm követni. — Nemrégiben, — meséli — egy áruházban vásároltam és ismerős szlovák dialektus ütötte meg a fülemet. Magam korabeli asszony beszélt valamit a társainak. — Nem békéscsabaiak véletlenül? — tört fel belőlem a kíváncsiság. — Én csabai vagyok — felelte az asszony, ezek meg a gyerekeim, itt laknak Pozsonyban. — Akkor talán ismertük is egymást Csabán, vagy éppen együtt jártunk iskolába. A lánynevem Botos Irén — örvendeztem. — Nem tudom — felelte az asszony. — Bár én nagyváradi születésű vagyok. — Nagyváradi? De hiszen én is ott születtem — kiáltottam fel és mondhatom, valamennyien jót nevettünk ezen a furcsa véletlenen. Ezt az epizódot csak azért jegyeztem fel, mert nagyon jellemző Kopecsekné, született Botos Irénre, közvetlenségére, szívélyes segítőkészségére. Valóban Békéscsabán nőtt fel. Tizennyolc éves korában menyasszony lett — a vőlegénye asztalos volt. 1918-at írtak akkor, éppen véget ért a háború, forradalmi hangulat volt, és a vőlegény Irénért jött — vegyenek részt a nagytéri felvonuláson. — Egy katonatiszt hordó tetejéről beszélt, hogy a katonák már nem mennek a frontra, visszairányítják őket, vége a háborúnak. „A gúnya, ami rajtatok van, a tiétek, katonák!" mondta a tiszt. Nagy volt az éljenzés, a lelkesedés, a zenekar a Marseilles-t játszotta. Ez volt első találkozásom a tömegekkel, az első élményem, tartós benyomásom. — 1919-ben, a kommün alatt mentem férjhez. Ha valaki elmondhatja, hogy a házassággal teljesen új irányba terelődött az élete, hát akkor én elmondhatom. Bár az is igaz, hogy nem a férjem hatására, hanem az általa megismert testvérhúgai révén. Mindketten aktívan dolgoztak a munkásmozgalomban, különösen a későbbi Magyar Lajosné, aki tizenkilences tanácstag volt. Velük együtt részt vettem az 1919-es május elseje előkészítésében Pestszentlőrincen. Sátrakat, büféket rendeztünk be. Ez a május elseje örökre emlékezetes marad számomra nagyszerű forradalmi hangulatával. Még a villamosokra is apró kalapácsokat szereltek, és azok csilingeltek a csengők helyett. — Mámoros idő következett, a sógornőim vontak be a mozgalomba, Velük együtt eljártam az előadásokra — egy Kucháry nevű tanító tanította be az Internacionálét. El sem képzeltük, hogy ennyi lelkesedés és akarás ne győzzön. Pedig, sajnos, nem tartott sokáig. Jött a fehér-terror és számunkra az illegalitás. A kapcsolatot ugyan tartottuk, tanultunk, fejlődtünk, művelődtünk, de időnként le-lebuktak, börtönbe kerültek közülünk néhányon. — 1927-ben már nagyon sok volt a bebörtönzött politikai fogoly. Ekkor minket is beszerveztek a Vörös segély akcióba — bélyegeket árusítottunk a mozgalommal rokonszenvezők közt, hogy a befolyt összegből segíthessük a bebörtönzötteket és családjukat. — Bekapcsolódtunk a foglyok látogatásába is. Sorra jártuk a Pest-vidéki fegyházat és gyűjtőfog-Ne azokra a régi estékre gondoljanak, amikor egy-egy falusi házikóban összeverődtek a lányok és orsót pörgetve, éneklés közepette töltötték el az estét, hanem a hetényi fonóra, ahol nem fonalat, hanem székeket, asztalt, kosarakat fonnak. Nem kenderkócból, hanem vesszőből. HETÉNYI pdMs Fonó A hetényiek valahogy a lényegre tapintottak, amikor ilyen kelendő árut kezdtek „gyártani“, hiszen falun, városon egyaránt keresett a fonott bútor. A városiak erkélyre, előszobákba vásárolják a mutatós bútort, ami nemcsak díszíti a lakást, de praktikus is. A hetényi fonó létrejöttének története nem érdekfeszítő, de érdemes elidőzni felette egy kicsit. Amikor hatvanhatban az új gazdaságirányítási rendszer alapján létrejött a nemzeti bizottságokra szóló új törvény, Tóth Pál elnök, de a többi tanácstag is — sokszor vakargatta a füle tövét, hogyan lehetne pénzhez jutni. Ugyanis az új törvény lényege, hogy önállóbban gazdálkodhatnak. De úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy éljetek, ahogy tudtok. A házadó
