Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-06-08 / 23. szám

— De még monnvire! — válaszolja e cím olvastán számos férj. Ezért már az elején le kell szögeznünk, hogy a nyelvpergetés még nem jelent beszélgetést, a szóözön még nem jelenti, hogy az, akinek „a szája jár“, mond is valamit. S bár elterjedt vélemény, hogy az asszonyok sokat szeretnek beszélni, a pszichológusok pontos kutatások alapján kimutatják: a modern családi életből egyre nagyobb mértékben kivész a spontaneitás, a családon belüli vita, beszélgetés, véleménycsere, gondolatközlés. A harag jele a legtöbb mai családban nem a veszekedés, hanem a „nem beszélek vele“, esetleg a „ne merjen hozzám nyúlni!“ Az összekülönbözések lefolyása külsőleg enyhébb, a csetepaté helyébe a belső duzzogás került, az erős szavakat sokhelyütt az önmagában rágódás helyettesíti. Mindebben nem lenne

Ту dl dm

BESZÉLGETNI ASSZONYOM?

semmi különös, sőt, sikernek, a családon belüli kulturáltabb életmódnak könyvelhetnénk el e jelenséget. Sajnos, egyidejűleg egy másik jelenség csorbítja elégedettségünket: egyre gyarapodnak az ideg-eredetű megbetegedések, gyomorfekélyek, epebajok, sőt a lelkivilágban nyomot hagyó neurózisok is. Szakavatott pszichiáterek véleménye szerint a két jelenség között szerves összefüggés van: a családi életből kivesző spontaneitás egyenes arányban van a neurózisok számának növekedésével. Azt jelenti ez talán, hogy minél kevesebbet veszekszünk, annál több az idegbajos?

Első látásra valóban úgy fest, mintha a veszekedés hiányozna, és az elfojtott indulatok levezetésének hiánya az idegrendszer megbetegedésein ütközne ki. Ne essünk azonban tévedésbe: nem a veszekedés hiányzik, hanem a kölcsönös megértés. Hiszen a veszekedés oka éppen a meg nem értés. Kisebb-nagyobb konfliktusok minden családi életben vannak, viszont ezek időtartama és nagysága a családon belüli viszonyoktól függ. Kimutatható, hogy abban a családban, ahol a közvetlenség, nyíltság, a gondmegosztás, a problémák megbeszélése természetes, ott a konfliktusok ritkák és lényegtelenek. Ugyanakkor apró-cseprő ostobaságok, pillanatok alatt megoldható kis összetűzések is mély konfliktussá fajulhatnak ott, ahol a gondolatközlés színvonala a családban alacsony fokon áll, más szóval, ahol nem beszélgetnek, nem törekednek egymás megértésére, elhallgatják rágódásuk, duzzogásuk igazi okát. Tehát nem a veszekedést hiányoljuk, hanem a beszélgetést.

Tudunk családi hangnemben beszélni?

A beszédben is vannak „műfajok“, más a szakmai beszéd, más a csevegés, más a politikai vita, más a gyűlések felszólalásainak beszéde és más a családi beszélgetés. Vannak emberek, akik nem tanulták meg, nem

ismerik, vagy nem gyakorolják a közvetlen, meghitt beszélgetés „műfaját“. Tudnak nagyszerű előadásokat tartani, de bizalmas, közvetlen beszélgetésre szinte képtelenek.

Érzelmi vonatkozású témáinkat rendszerint az udvarlás idején, vagy a házasság első éveiben „kilőttük“, s évtizedekig mégsem ismételhetjük önmagunkat. A gyerek előmenetele és az elromlott mosógép kérdése sem lehet örök téma. Az úgynevezett modern életmódban gyakran az asszony szórakoztatója a kredenc-szögre akasztott zsebrádió, a férj vitapartnere pedig a Tv-riporter.

Szükségszerű-e, hogy maradjunk a gyerek előmenetelénél és az elromlott mosógépnél? Ez lenne a családon belüli kulturáltabb élet ismérve? Távolról sem, hiszen vannak az életnek olyan területei, amelyekre mindkét fél, képzettségétől függetlenül, egyformán felkészült. Mindnyájunknak vannak vágyai, elképzelései, véleménye kívülálló dolgokról — mondanivalója. De az, hogy egyrészt nem tudunk „családias“ hangnemben beszélni, másrészt az, hogy tartunk tőle, a partner ezt nem tartja elég jó beszédtémának és ismét elengedi a füle mellett — visszatart a téma „bedobásától“. És a hallgatagság a családban tovább mélyül. Pedig ez csak az élet elsivárosodását és végeredményben — a konfliktusok magunkba fojtásán keresztül — megbetegedést eredményez.

Rejtett okok

Sok leány azt hiszi, hogyha „intelligensen hallgat“, a fiú, akivel jár, majd ebből arra következtet, hogy „mély érzelmi élete van“. Ha a fiú szerelmes is ráadásul, természetes, hogy ez jut az eszébe és nem az, hogy „buta ez a kislány, semmiről sem lehet vele beszélgetni“. Mivel a nő házassága révén rendszerint társadalmi helyzetet változtat, olyan téma szóbahozásakor, amelyhez nem ért, szükségszerűen hallgat, mondván „inkább hallgatok, mintsem szamárságot mondjak“. A nő fél attól, hogy

esetleg férje is úgy vélekedik majd róla, mintha „nemcsak buta, de szájas is“ lenne. Ettől azonban nem kell annyira tartani, mint amennyire a nők rendszerint tartanak. Férfi lévén, a trükköt ismerem és tudom, hogy bár a „szerelem vak“, a férfiak többnyire még a házasság előtt átlátnak a szitán, s megállapítják, libuskával, vagy értelmes lénnyel van-e dolguk. Nem baj, ha az asszony nem ért valamely szakmai kérdéshez, elvégre házasságra nem szakmai szempontból léptünk. Kár rejtegetni az ilyen hozzá nem értést, mert egyrészt úgyis nyilvánvaló, másrészt pedig növeli a hallgatagságot a családban ez az úgynevezett „intelligens hallgatás“. A házastársak beszédtémája csak az lehet, ami érdeklődésre tarthat számot mindkét fél részéről egyaránt.

Oka lehet a beszélgetések megfogyatkozásának, hogy a másik fél szempontjából bizonyos kérdéseket „kényeseknek“ minősítünk. Valóban, vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni azzal, akit szeretünk. Ilyen például a másik fél valamely fogyatékossága. Ezt nehéz szóba hozni anélkül, hogy ne sértenénk meg a másikat kényes pontján. Ám, ha olyan fogyatékosságról van szó, amely kiküszöbölhető, akkor félszegségünk ezt a fogyatékosságot csak tartósíthatja. Gondolok a műveltségi fogyatékosságra, viselkedésre, bizonyos rossz szokásokra stb. Ilyen, de még kényesebb kérdések is megvitathatok házastársak között, .csak tudni kell hogyan. Itt ismét a beszélgetni tudásra figyelmeztetünk, a megfelelő hangnem alkalmazásának tudományára. Kényes kérdéshez tehát csak akkor nyúlunk, amikor már tudunk „családiasán“ beszélni. Ha késik is a kényes kérdések megbeszélése, ez még mindig kisebb baj, mint elhallgatásuk, elfojtásuk, a rágódás fölöttük.

Befejezésül

hadd tegyük fel ismét a kérdést: Tud ön beszélgetni, asszonyom? Ne válaszoljon, kérem, elhamarkodottan, mert mint mondottuk, beszélgetés és nyelvpörgetés között lényeges különbség van. Ha úgy véli, hogy mostanában többet beszélgetnek férjével, mint egykor — engedje meg, hogy gratuláljunk. Ha viszont azt tapasztalja, hogy viszonyukra minden más inkább jellemző, mint a meghitt beszélgetések, akkor vegye tudomásul, hogy a legjobb úton van a házasságuk elsivárodása, vagy ne adj isten, az orvosi rendelő felé.

Vilcsek Géza

Egy évig

NÉGER VOLT

Grace Halsell amerikai újságirónő, aki Johnson elnöksége idején a Fehér Ház tanácsadója volt, egy napon elhatározta, hogy bőrszint változtat és egy időre négerré válik. Saját tapasztalatából akart meggyőződni róla, hogyan élnek a néger nők Amerikában.

WbeeleT bankigazgató, a hájas kopasz, vörös arcú házigazda a szokottnál korábban tért haza. Felesége és lánya még nem volt otthon. A kertben egy új, karcsú, fekete bőrű szolgáló aggatta fel száradni a fehérneműt. Mister Wheeler, a baptista egyház jámbor tagja megkérdezte a néger nőt, hogy hívják és mióta lakik Mississippi állambeli szép városkájukban. Aztán lefeküdt szunyókálni.

Egyszer csak zaj hallatszott a házból. A szolgáló

besietett a hálószobába és egyszer csak Mr. Wheeler karjai között találta magát. A házigazda durván csókolgatni kezdte a kétségbeesetten védekező nőt. „Gyere már, te fekete" — lihegte a gazda.

A néger nő kirohant az utcára. Megállított egy autót, s a volánnál ülő színes bőrű férfi biztonságos helyre vitte.

A 46 éves Grace Halsell most átérezte, mit kell évszázadok óta elszenvedniük a néger szolgálóknak az amerikai délvidéken. Engedelmeskedniük kell fehér uraiknak — Mississippiben, Alabamában, Arkansasban és Louisianában. A fehér ember semmibe veszi a néger nőt — „joga" van hozzá. Ha viszont egy néger próbálna így bánni fehér nővel, villamosszék várja.

Grace számára megrendítő élmény volt ez, annál is inkább, mivel nem néger. Jómódú fehér déli családból származik. Őseinek néger rabszolgáik voltak.

Grace Halsell feketére festette bőrét, hogy személyesen ismerje meg az amerikai négerek életét Harlemben és Mississippiben. Grace sötétbarna kontakt üveggel változtatta meg a szemét. Dr. Aaron Lerner, a legkiválóbb amerikai pigmentszakértő egy Psoralen nevű szert adott neki. Ebből egy tablettát naponta be kell vennie és közben erősen napozni. Két-három hét múlva a szer hatására a bőr teljesen sötétté válik és egy évig sötét is marad.

Grace Harlemben élt a New York-i négerek gettó-