Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-06-08 / 23. szám
Leningrádi szimfónia Ai 1829-ben épült Diadalkapu t M TI I „Érted áldozták életüket, Leningrád"... a második világháború áldozatainak, a város hős védőinek, a blokád áldozatainak Piszkurovkai temetője — emlékműve hogy az éhségét ne érezze annyira? Amikor feldagad a lába, felpuffad a hasa, az arca. Amikor mellette esik össze, hal meg a munkatársa, a szomszédja. Amikor csonttá száradva alszik el örökre az anyja ... De akkor, itt, akik éltünk, nem sírtunk. Nem volt időnk sírni. Élni akartunk. És ezért dolgoztunk. Akkor is, amikor a fasiszták ellen harcoló férjünkre, a hátországba kitelepített gyermekünkre, vagy éhhalált halt szüléinkre gondoltunk. Akkor is, amikor fáztunk. És ha éheztünk. A kenyerünk: a neve volt kenyér. Liszt volt benne a legkevesebb. De akartuk hinni, hogy az tart életben ... és megettük. És kibírtuk .. . Lassan elcsitul bennük a huszonöt évvel ezelőtti emlékek nyomán támadt reszketés, könnyeiken keresztül mosoly derül az arcukra, s már mai életükről mesélnek. Unokájukról, gyermekeikről, mindennapi munkájukról, s a városról, amely újra fiatal, erős és vidám. A leningrádi blokád áldozatainak hatalmas emlékművénél, a Piszkurovkai temetőben komor gyászzene leng mint fekete gyászfátyol. Az örök tűz mellett díszőrség áll. A hideg márványlapokba vésve azok neve, akik hősi áldozatként, a körülzárt Leningrádban haltak meg és védelmében pusztultak el. S a márványlapok mellett virágcsokrok, színes papírban cukorkák, csokoládé, néhol alma, vagy húsvétkor ide hozott hímestojás . . . Unokák kegyelete, szeretete tanúskodik így arról, hogy szeretetteik emléke ma is élő, eleven. *Hogy nem felejtenek, nem felejthetnek. Gyermekek, anyák, vöröskatonák sírjai — az élők zarándokhelye. örök mementó. Egy idős asszonyt vezet kezénél fogva egy kislány. — Fiam, kisfiam. Gyengéden elrendezi a virágot, s nem akar mozdulni, csak nézi a márvány lapot. — Sietnünk kell nagymama, hiszen majd kijövünk megint. Most gyere, menjünk. Tudod, megígérted, hogy este színházba megyünk .. . Nézd, milyen szép virágok. S a fák. Holnap már sétálhatunk a Néva partján, gyönyörű az idő. Látod? Könnyek és mosolyok. Múlt és jelen. Halhatatlanok, élniakarók városa. Erős és büszke embereké. Akik tudnak gyűlölni és szeretni. És tudnak jövőbe nézni és emlékezik „A Névára köd borult. A túlsó parton az Admiralitás és bz Izsák székesegyház mintha nem is a földön állottak, hanem a levegőben libegtek volna. Jobb felől a Szenátus sárga épülete, bombatalálat folytán elszenesedett tetejével — balról a Téli Palota... Micsoda város! Büszke, pompás, fiatalos . .. Csak az hal meg, aki elhagyja magát. .. Ez a gondolat itt született meg, ebben a városban, S ez a halhatatlanok városa." Csukovszkij „Balti égboltjának szavai kísérnek a halhatatlanok és a fiatalok városán, ahol a legszomorúbb sírást és a legvidámabb kacagást hallottam. Úgy alakult, hogy szűkre szabott időnk először a vidáman ünneplő Leningrádot engedte látni. Együtt meneteltem a napfényes május elsejei felvonuláson Inna Oszetrovával, egy leningrádi üzem tizenkilenc éves technológusával és Válja Kuzminával, aki ugyanott munkásnő. Ezernyi apróságot találtak, amin kacagni kellett, s alig kibomlott barkós ággal integettek a többieknek, barátaiknak, munkatársaiknak. Innán elegáns, a legújabb divat szerint készült kabát, arcát pirosra festette a Néváról felröppenő friss szél. Válja az esti táncmulatságról beszélt, s közben kiderüft, a kabátot Inna varrta, este a népi motívumokkal díszített kisestélyit veszi fel, Válja a halványkéket. Tánc után majd sétálnak, mert május elsején késő éjszakáig sétálni kell, éppúgy, mint a fehér éjszakákon . . . Nagyon sajnálják, ha nem megyünk el hozzájuk a táncba, de a tűzijátékot azt okvetlenül nézzük meg, mert a Néván, Leningrádban annak nincs párja, egyáltalán a hidak, a Fontánka, a Nyári park, az Ermitázs, a Péter-Pál erőd, a múzeumok, a színházak, a Puskin-tér, Nagy Péter szobra, nincs még egy város a világon, ami ilyen szép, gazdag, érdekes lenne, mint Leningrád. Tetszik? Szép? Este ezernyi színes csillag gyúlt ki az égen és a Néva tükrében. Gyerekek, nyugdíjasok, fiatalok nézték a korlátokra támaszkodva. Lámpafüzérek égtek a hajókon. Két idős asszony állt mögöttünk. Ismerős nagymama arca volt mindkettőnek. Fejükön kendő. Ruhájuk, mint a nagymamáké általában sötét, egyszerű. Megjegyeztem vonósaikat, mert ők is hangosan örvendeztek, gyönyörködtek a tűzijátékban. Két nap múlva, egy barátsági találkozón láttam őket viszont. Az egyik teremben filmet vetítettek Leningrád életéről, küzdelméről a fasiszta blokád idején, amikor a hátországtól elvágva élelem, fűtőanyag nélkül, az éhhalál és a fagy borzalmaival dacolva, dolgoztak amíg bírtak, segítették egymást, s holt társaik között az életért küzdöttek. — Nem bírom újra végignézni... — reszkető kézzel, könnyes szemmel jött ki a másik terembe a két asszony. Anna Mihalovna Csirkova és Olga Antyipovna Pányuskina, akik fiatal asszonyként élték, szenvedték, dolgozták át a blokádot, s érték meg a békét. — Tudják, milyen az, amikor meleg vizet iszik az ember, A Néva hidjait allegorikus szobor-figurák díszítik A Nyevszkij-sugáiút HARASZTI NÉ M. E.
