Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-11 / 19. szám
S mert hegyvidéknek ott a szennyes Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás ■ Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett gondoljátok meg, proletárok A mosástól kicsit meggörnyedt, és nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki adott a névjegyemre, néhány szóval megtoldva. Mikor figyelmeztettem az ékezethibákra, elnevette magát és azt mondta: „Érdekes lesz, ha egyszer majd azt mondják, József Attila nem tudta a magyar helyesírást." Hivatkozott Petőfire, aki bukott diák volt. Azt következtettem ebből, számít arra, hogy halhatatlanná válik. Ott volt az utolsó kézszorításunk. Attila Bécsből Párizsba ment. Szerény, egyszerű, nyugodtnak látszó, csendes fiúnak ismertem József Attilát. Nem volt fennhéjázó, nem éreztette, hogy ő költő, több mint mások. Nem sejtettem, hogy olyan nagy költő lesz és olyan tragikus véget ér. — Akármilyen képet nézek róla, nekem mindig az marad a legkedvesebb, amit emlékeimben őrzök: amint ott ül velem szemben a kis helyiségben és órákon át beszélgetünk Az életsors tovább sodorta a költőt. Hányt-vetett élete különböző állomáshelyein küszködött a megélhetésért, harcolt a társadalmi igazságtalanság ellen, megértésre, szeretetre éhesen, miközben a szenvedések árán, mint kagyló az igazgyöngyöt, érlelte örök értékű költeményeit. 34 éves korában, a balatonszárszói állomáson áthaladó tehervonat alá vetette magát a súlyos beteg költő. Élete véget ért, harcának eredményét nem élvezhette, de megsejtette. „ ... Föl, föl I... E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerítés leheletünktől, mint ha vihar dühöng. Fújjunk rál Föl a szívvel, füstöljön odaföntl Míg megvilógosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent A város peremén sivít e dal, A költő, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom, s lerakódik, mind a guanó, keményen, vastagon. A költő — ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke) tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát. BERTHANÉ S. ILONA MÓRICZ ZSIGMOND A moziban egymás mellé került két lány s az egyik fölvisított: — Pancsi! Egymásra akartak borulni, összeölelkezni, de a sok nép aki odanézett, zavarba hozta őket és csak összedörzsölték a vállukat, fejüket, kezüket, mint a bocik és a szemük ragyogott és jó kis szók sisteregtek belőlük. — Néte mán. — Ügyi. — Esse hittem vóna. — Te hun jársz itt? — Van urad? — Suszter. Erre nagyon és boldogan és soká nevettek. Egészséges fehér fogaik szikráztak, mint két drága, minden gyöngynél drágább gyöngysor. — Nahát. — Hát. — Ha a Ferkó tudná! — Tudhassa felőlem. — Hát mán te nem? — Én?? Újra kitört belőlük a viháncoló kacagás, ki tudja micsoda emlékek rezegtek bennük, köröskörül meghalt minden, elmúlt minden, csak az ő boldogságos vigasságuk világított. De sötét lett és valami amerikai dollárkirály szalonjában vagyunk, ahol a férj kicsapongó kezd lenni és a szépséges szomorú asszony telesírja könnyel a szép hímzett batiszt zsebkendőjét. Kinyílt kis szájakkal bámult a két lány, nem látszott arcukon semmi érzelem, elejétől végig, mint a viaszálarc, ugyanazzal a csodára kinyílt bámuló arccal nézték a csodálatos képet. Mikor világos lett, nagyot nevettek rá s menten összebújtak. Jó az urad? — Jó. — Nem goromba? Nem. — Nem csunyaszájú? — A, még káromkodni se tud. — Nem iszik? — Nem. — Nem asszonyos? Nem. Akkor neked jó. Most már jó. Mér? Mert otthagytam. Egy pillanatnyi csönd, akkor hallatlanul felnevettek s ebben a pillanatban újra sötét lett. Sötétben nem szabad beszélni, csak nézni a mozit. A fiatal méltósága bálba megy kisírt szemmel, ott szép, sokkal szebb és gazdagabbt mint az ura, de ő mégis csak hű marad a férjéhez. Igaz, hogy akkorát sóhajt! És azután hazakíséri az unokatestvére, ez is szerelmes beié és mikor otthon van, ittas a legény s megkéri a kezét ma éccakára. De a gyönyörű méltóságos asszony nem hagyja és az unokatestvér mégis megöleli és akkor jön a férj és azt mondja: Mars ki! A két kislány arcán semmi se látszik, még az sem, hogy ők is asszonyok már, oly fiatalok, helyesek, ártatlanok. Rögtön elfelejtik a mozit, ahogy világos lett. Szójj mán no! De mit? Mért hattad ott? Csak a veszekedésér. Min veszekedtetek? Csak a szegénységen. Nem vót semmi munkája? Nem szeretett dógozni. Hiányzott valami? A, hát ha egy ember elvesz egy nőt, tartsa is el. 1UIVCI í Ruhásán, meg legyen mindenje, ami a házba kell. Nem vót? Még azt is eladtam, amit vittem. Mit? Vót hasas disznóm, most semmi. Ügyi. De még a párnámat is eladtam, meg a lepedőt. Cjra sötét, újra kép. Nagy baj van, a szép méltóságos dollárkirálynétul elveszik a gyerekét és ő elmegy próbakisasszonynak a ruhaszalónba, de odajön véletlenül a báli gavallérja, aki ruhát akart ott venni a babájának, no most mingyárt újra belehabarodik, jaj istenem, de szép is a szerelem, már neki vesz ruhát, meg lakást rendez be neki és próbára teszi az erényét, de a szép méltóságos próbamamzi jajgatva akar elrohanni s el is rohan az esőben, viharban és haza a szűk kis szegény szobájába és a gyereke arcképét imádja. 1Á m m Gyereked? Van. Egy? — Fiú. — Hun? — Szüleimnél. — Ü nem akarta? — A suszter? Nem adom neki. — Nem szereti? — Minden vasárnap jön. — Hív? — Hív. — Szerelmes? — Szerelmes. Te nem? Én már többet nem is tudnék. Csak a Ferkóba? Én mán öregasszony leszek, felnevelem a fiam és meghalok. A mozi újra berreg. A jókra jó sors jön, mert kérem szépen a rettenetes gazdag petróleumcsászár, aki az előbbi férjét, a dollárkirályt, a jobb mellényzsebéből ki tudná fizetni, megtudja, hogy a gazember férj második felesége a kisbabát úgy kínozza, hogy még az édesapja arcképét se haggya neki játszónak, hát egyszóval nagy pénzzel, vagy hogy nem lehet tudni, hogy s mint, de a gyereket karácsony estéjére haza küldeni a szép édes méltóságos mamzi kisasszonnyal. No van is öröm és boldogság, most aztán úgy csókolják egymást a petróleumos császárral, hogy az embernek mind a két orcáján ég a bőr. — De a Ferkóhoz clmennél? — Én? — Mán nem vagy bele szerelmes? — Nem. — Soha7 Soha. Hogy lehet? — Hát a szerelem az egy nagy semmi. Biztos? Biztos, csak két esztendeig tart. Biztos? Csak az ember magát hecceli. Ügyi. — Láttam a múltkor a Ferkót, olyan mint egy csavargó.- Rongyos? — Sovány, rongyos. Üj mozikép, valami kikent pofájúak a szakácsnénak udvarolnak, odaég a hús, beleugrik a tűzbe, fel a kéményen, végigfut a háztetőn, beleesik a meszesgödörbe, jaj de nevetséges, tyúktollba hempergetik, biciklire ül, autóval kergetik, rendőr felbukik, tíz rendőr, húsz rendőr egymást pofozza, repülőgépre ül, a motor elrepül, 6 ott marad, megfogják. No e jó vót. — Hát hun vagy? Helybe. — így Jobb? Nem. Mennyit fizetnek? Csak négyszázezret, mit lehet azon venni'* Ügyi. — Veszek a fiamnak karácsonyfát. Már vettem fél-* kiló szalóncukrotr három aranyszálat, veszek olyan szép nagy diót, negyven gyertyát, meg olyan csillogókat. Azután? ' Visszamegyek az uramhoz. Miért? — Hát az mégis más. Itt elmenni se szabad, mindig dolgozni, futni, szidás, munka, és ez az egy ruhám van, ott legalább, ha akarok dógozok, ha akarok pihenek, ha akarok moziba megyek. Cjra kép. Az utolsó. Valami természeti kép. Nincs rajta semmi látnivaló. — Mér mégy vissza? — Megmondjam? — Meg. Nem modom. Mondd meg. Nem mondom. Mondd meg. Hát... hathónapos vagyok. Erre összedugták a fejüket és kuncogva, nevetve torlódtak ki a tömeg közt. 1924
