Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-11 / 2. szám

Az anyai szeretet mindenütt egyforma

Vendéglátóink

négyzetkilométer terméketlen homok és 32 ezer négyzetkilométernyi szántóterületen szikla. Egyiptom — ez csak a Nílus völgye, keskeny földsáv, amelynek hossza kb. 1500 kilométer, szélessége pedig a szudáni határnál csak egy, Edfánál 5, Luxornál kb. 14 kilométer. Ezen a keskeny, a világ többi részétől tengerrel és sivataggal elszigetelt földsávon él körülbelül 30 millió ember.

LÁTOGATÁS

a

sivatagban

Amikor Mohamed Kajrun, egyiptomi barátunk meghívott bennünket egy távoli rokonához, aki a sivatagban él és — beduin, először nem tudtuk, hogy örüljünk ennek az útnak, vagy inkább féljünk tőle. De arra gondoltunk, nem adódik naponta alkalom arra, hogy beduinoknál vendégeskedjünk és legalább futólag megismerhessük életüket, amiről olyan sok egymásnak ellentmondó adatot hallottunk és olvastunk.

Alexandriából a reggeli órákban indultunk a félnapos útra, és amikor elhagytuk a város körül húzódó kerteket, hirtelen elénk tárult a sivatag. Az út két oldalán semmi más csak színtelen, vagy hamuszürke homoktenger, amelyből különös alakú sziklák emelkednek ki, mint a nehéz sebesültek. Szinte bénítóan egyhangú. Az úton néha száguldó teherautóval, katonai tevekaravánnal, vagy apró szamáron poroszkáló álmos pásztorral találkozunk, aztán ismét semmi, és eltelik egy-két óra, amíg újra élőlényeket látunk, sovány, fekete kecskenyájat; az állatok úgy tesznek, mintha legelnének ebben a csupasz sivatagban, ahol kérlelhetetlenül éget a nap tüze. Egyes útszakaszokon rikítóan színes reklámokat látunk, amelyek itt nevetségesen hatnak, de legalább tudjuk, hogy ezen a bolygón járunk és nem valahol a Hold hasadozott felületén.

Az egyiptomi sivatag; sivatag a szó legigazibb értelmében, semmi nem terem benne és úgyszólván senkivel sem lehet találkozni a homoktengerben. Az ország területének 90 százaléka — összesen egymillió

— Mohamed, jól ismered az utat?

— kérdem aggódva, amikor félórás gyalogtúra után megpihenünk egy szikla árnyékában és néhány korty meleg vízzel nedvesítjük meg szomjúságtól kiszáradt torkunkat, — Nem tévedünk el? — mutatom neki karórámat arra célozva, hogy dél van és reggeli jóslata szerint már egy órával ezelőtt meg kellett volna érkeznünk. Mohamed összeráncolja a homlokát és bizonyos megvetéssel néz rám.

— Nem hisz nekem? Allah vezet bennünket, és ő tudja a helyes utat

— jelentette ki cáfolhatatlan biztonsággal.

— Igen, az ő kezében vagyunk és ő tudja legjobban, mikor kell a megadott helyre érni — tettem hozzá gyorsan, hogy elkerüljük a kellemetlen félreértést.

A hőség fokozódik, az ing izzadt testünkhöz tapad és minél tovább haladunk az ismeretlen felé, annál jobban gyűlölöm a sivatagot és annál jobban — félek tőle, Ferót figye-Akrobatamutatványnak is beillik, amit ez a fiatal arab ezen a sudár pálmafán művel

lem, aki fényképezőgépekkel terhelten még nehezebb helyzetben van, mint én. Hallgat, csak a fogait csikorgatja néha.

A bennszülöttek már úgy vártak ránk, mintha előre tudtak volna érkezésünkről. Mohamed jóindulatúan és olyan bőbeszédűen, mintha legjobb áruját kínálná, bemutatott rokonainak.

Vendéglátónk egy alacsony termetű, negyven év körüli férfi, előbb meghallgatta Mohamedet, aztán ő vette át a szót, és virágos szavakkal fejezte ki, milyen végtelenül kegyes hozzá Allah, hogy ilyen nagyrabecsült vendégeket vezetett hozzá, és amikor Mohamed átadta ajándékunkat — egy tartály vizet, felkiáltott:

— Ö víz! Gyönyörű vagy és élettől teljes, mint asszonyaim keble!

— Sahib! — szólt hozzám — a víz itt olyan mint a vér, nélküle nem lehet élni. Aztán újra megköszönte, és bizony elég munkát adott, hogy megértsem szavainak rejtett értelmét. Természetesen én sem maradtam adós a szóvirágokkal. Amikor befejeztem, mindnyájunk felé többször is meghajolt, majd szertartásosan átölelt és jelképesen megcsókolt bennünket. Ezzel fejezte ki, hogy családja egyenrangú tagjai vagyunk. Azonnal odahívta négy feleségét, és kezeivel temperamentumoson gesztikulálva, az egekig dicsért bennünket.

Alighogy leültünk az árnyékos sátorban, házigazdánk már megkínált bennünket olvasztott kecsketejjel és egy nagy darab sajttal. Ez után kezdődött csak az igazi beduin vendéglátás. Kőtálakon tették elénk a mandulával és sáfránnyal ízesített bárányhúst, a juhsajtot, a kovásztalan kenyeret és a tojásos sült bárányvesét, ami úgy csípett, mintha maga Lucifer fűszerezte volna. A vendéglátónk példáját követve, minden fogás után lenyaltuk az ujjainkat. Azután sáfránnyal és illatos fűszerrel ízesített teát ittunk és ismét sajt következett. A házigazda egy marék kávészemet hozatott, egy ideig kotorászott benne, válogatta az egyes szemeket, majd ezeket megpörkölte és melegen összetörte egy bronz mozsárban. A kávé valóban kitűnő volt. És dicsértük azt a beduin szokást, hogy ha a háziúr szakácsművészetét méltatni akarják, háromszor isznak kávét. Végül valami erős italt ittunk, aminek színe a mi savónkra emlékeztetett, és ami úgy összehúzta torkunkat, mint a citrom. Erjesztett kecske- és tevetejből készítik, valami növény hozzáadásával. Először ellenszenvvel ittam, de egy bizonyos idő elteltével az egész testemet elöntötte egy csodálatos, boldogító érzés, nem éreztem a hőséget és bár néhány perccel azelőtt azt hittem, egy lépést sem tudok tenni, az ital hatására úgy éreztem, hogy hegyeket tudnék hordani a vállamon. Időközben az asszonyok növényt szórtak a parázsra és a sátort betöltötte az ámbra, az ánizs, a rózsa és a jázmin illata. Az egész hangulat meseszerű volt, és bizony rövid idő múlva már szlovák népdalokat énekeltünk, amit vendéglátóink figyelmesen és érdeklődve hallgattak. Majd a házigazdánk is elénekelte kedvenc dalát. Sajnáltam, hogy nem rögzíthettem hangszalagra a beduin dalt az édes nőkről, akiknek rugalmas a keblük és a combjuk . . .

Amikor elbúcsúztunk, sajnáltuk, hogy örökre búcsúzunk ezektől az őszinte, becsületes, szívélyes emberektől, akik a természet sivársága és a csupasz létért folytatott állandó küzdelem közepette sem vesztették el optimizmusukat, élnek, és azt hiszem boldogok és nem félnek a holnaptól.

Bár látogatásunk óta már hetek teltek el, még ma is hallom a búcsú szavait;

— örökre a barátaink! Sátrunk az önök otthona is. Jöjjenek újra, mert jobb egy csipetnyi barátság, mint egy zsák dukát,

JURAJ BOGDAN