Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-09 / 10. szám
Am a nő nem hagyta abba. Összekulcsolta a kezét a tarkója alatt. Hegyes könyöke mint kemény szarv meredt a férfi homlokának. — Mindig úgy hallottam, hogy az akarat mindent legyőz, és el is hiszem, hogy ez az ember legyőzi a bikát. — Miféle bikát? — Nem hallottad, hogy úgy nevezik? — Milyen hülye névl És micsoda hülyeség, hogy ez о vén szivar most el akarja hasítani. — Évszázadokig nem jutott eszébe senkinek, hogy elhasítsa. A férfi fölébe hajolt a nőnek, de a hegyes könyökök összezárultak az arca előtt. — Hal Figyeld csakl Nem kalapál többé. Biztosan szétrepedt. Megigazította a szoknyáját, és fölkelt a virágágyról. — Gyere, nézzük meg I — Ne őrülj meg, ha szétrepedt volna, hallottuk volna a robaját. — Egyáltalán nem biztos, hogy nagy robajjal jár egy kő kettéválása. Gyere. Hátranyújtotta a kezét, és vonszolta maga után a férfit. Más nők is akadtak, akik türelmetlenné váltak, mikor a kongatás abbamaradt. Ez aztán megszakította a vágyak felfokozódásónak ütemét, még mielőtt azok hevessége elsöpört volna minden gátló tényezőt, gonddal, aggodalommal, lelkifurdalással együtt. Tudvalevő, hogy a nők ilyenkor minden szalmaszóiba kapaszkodnak az elmerülés előtt. Még mielőtt besötétedett volna, megint többen összegyűltek a bikának nevezett kő előtt. És láthatták az asszonyok, hogy a kő nem esett szét. Akadt egy férfi, aki így szólt. — Ezt ugyan szét nem repíti ezekkel az ékekkel a keserves életben. — Azzal belerúgott az alsó ékbe, abban a hitben, hogy az majd kiugrik a kőből. Az ék azonban meg sem moccant, sőt, alaposan megütötte benne a lábát. Dühében felkapott egy jókora kődarabot, és megpróbálta kiverni az éket, csakhogy ez sem sikerült. Káromkodott, és földhöz vágta a követ, a nők pedig nevettek. A bika másnap déltájban adta meg magát. Minden nagyobb robaj nélkül vált ketté, de jó néhányon tanúi voltak a jelenetnek. Nagy hőség volt, és fürdőruhában várakoztak ott. Tűzoltó Ferenc bejelentette, hogy a pillanat elkövetkezik, bár laikusok számára a kő semmi jelét nem adta ennek előre. A nők azonban bíztak az idős férfiban, és nem voltak hajlandók tovább menni, míg az esemény be nem következett. Annyi volt csak az egész, hogy a tömb egyik fele megbillent. Felül egy arasznyira, alul pedig alig egy tenyérnyire elvált a másik darabtól. Az ékek pedig csörögve kihullottak. Nagy öröm lett úrrá a jelenlevőkön. Különösen a nőkön. Gyermekes öröm. Volt, aki sikongatott örömében. Elképzelhető volt, hogy valaki elkezd egy dobot verni, hát körültáncoljók. Am csak annyi történt, hogy mikor megbizonyosodtak felőle, hogy többé nem mozdul, felmásztak rá és mezítelen karjukat benyújtották a résbe. Végigtapogatták az újonnan keletkezett, finom szemcsés felületet. — Ez a kő Igazi színe — mondta Tűzoltó, homlokát törölgetve. Ez a szín valóban nagyban különbözött a külső felület megvénült szürkeségétől. Csodálatos acélkék volt, mint valami finom penge, mint a tó tükre, ilyen heves nyári napsütésben. Mikor leszálltak a kőről az asszonyok, a férfiak vállát, behajlított térdét használták lépcsőnek, de a tenyerek hiába csúsztak végig a testükön, azt észre sem vették, a kő színét dicsérték, és arról beszéltek, hogy borzong a hátuk, apiint az új felületet végigsimítják. Tűzoltó Ferenc maga is felmászott a kettéhasított bikára. Belelesett a résbe, és az arca felderült. Hajszálvékony, alig észrevehető repedést fedezett fel mindkét új felületén. Pontosan szemben egymással. Ezeknek a repedéseknek átellenében Ismét végigkopogtatta a követ, majd vonalat vésett bele. Tudta, hogy most már sokkal könnyebb dolga lesz. De annál inkább elmerült munkájában. Észre sem vette, hogy nézői eltűntek. Lent a horhosban haladtak már azok, és számára szokatlan dalt énekeltek. Fel torreádor, öld meg a bikát!" Másnap már négy darabban volt a kő. Azután hozzálátott a felaprításához. Lapos szeleteket vágott; ezekkel aztán már egész könnyedén bánt. Mázsás daraboknak egyik felét végigkocogtatta a maszni élével, azután egy erős karó segítségével átfordítottd, a másik felére bunkóval róvágott egy hatalmasat, és szépen kettévált, ahol akarta. Ha már hozzákezdett, hát alapos munkát végzett, szép, sarkos köveket formált, s depóba rakta. Ismét sok csodálája lett, mert úgy bánt a kővel, mint tapasztalt hentes egy állat húsával. Ámde véletlenül úgy alakult, hogy mikor az utolsó, több mázsás darabhoz hozzálátott, egyedül volt a letiport tisztáson. És hogyan történt, hogy sem, mikor a lejtő felé néző oldalán egy éket akart beverni, a kő megbillent, elveszítette egyensúlyát, ö azonban nem ugrott el a kő elől, hanem villámgyors mozdulattal a hátát vetette neki. A hátát vetette neki, abban a hitben, hogy talán oldalról tudja csúsztatni. Mert, ha megindul, mi történik? Ha egy akkora kő megindul a hegyoldalon lefelé, ha egyszer teljesen átbillen, akkor már nincsen előtte többé akadály, akkor már nincs erő, amely feltartóztathassa. Pereg, gurul, dobálózik, felrepül, és újra lezuhan. Beleront, mint egy felbőszült vadállat, éppen abba a horhosba, amelyen a szerelmesek szoktak jönni. Embereket zúzhat össze. A vízmosás kiálló, kopasz kövein új lendületet kap. Kidönti a keresztút korlátját. Százszámra tiporja el a szőlőtőkéket. A postaúton autókat zúzhat szét, beszakítja a csárda üvegfalát, porrá zúzza a cigányok zeneszerszámait, vagy elsodorja az asztalt az ebédlő vendégek elől. Tömegszerencsétlenséget okozhat. Irtózatos pusztítás. És akkor Tűzoltó Ferencet nem úgy emlegeti az utókor, mint a bika legyőzőjét, hanem mint a hegy szörnyetegét, és nemzedékek átka száll poraira. Mindez átvillant sorra az agyán, míg kidülledt szemmel, a végsőkig megfeszült izmokkal tartotta hátán a képtelen terhet. Persze, nem tarthatta volna, ha teljes súlyával rajta fekszik. De nem. Éppen csak billenőben volt, mikor hátát elébe vetette. Am nyilvánvalóan süllyedt a föld az éle alatt. Még néhány centimétert süllyed, és akkor nincs olyan erős ember, aki feltartóztassa. A szerencsétlen ember ezt tudta, és mégsem ugrott félre az útjából. Most már élet vagy halál... Végső kétségbeesésében kiáltás tört fel a torkából: — EmberekI... Nem kiáltott hiába. Néhány másodperc múlva rohanva jöttek a segítségére. Elöl az asszonyok. Amint meglátták eltorzult arcát, sikoltottak. Meg akarta magyarázni nekik, hogy támasszák alá a követ, de hang nem jött ki többé a torkán. Mégis kitalálták a nők. A férfiakat odaállították melléje, hogy segítsenek tartani a rettenetes súlyt, ők pedig kősziklákat szedtek, melyből akadt ott akkor már bőven, s mintha ezzel foglalkoztak volna mindig életükben, a kalapácscsal aláékelték a tömböt. Aztán görgettek oda még faragott köveket, egész kis falat raktak a nagy tömb aljába. S mire Tűzoltó Ferenc összeroskadt, már szilárdan állt a helyén. Mert összeroskadt. és akkor, mintha már férfi nem is lett volna a világon, az asszonyok ölbe vették, a magas szárú virágok árnyékába fektették. Kibontották az Ingét, a szívét kezdték simogatni. Egyikük vízért szaladt, mások retiküljüket hozták. Kölnivizet, illatos kenőcsöket szedtek elő. Egy az ölébe vette a fejét. A homlokát, a nyakát, a mellét dörzsölgették. Valósággal illatárban úszott az ájult Tűzoltó Ferenc. Mikor megérkezett a víz, belemártották kendőjüket, vizes ruhát raktak a szívére, a halántékára, a csuklójára. Lélegzett. Egyre határozottabban észrevehető volt, hogy emelkedik a melle. Megoldották az övét is, hogy semmi ne szorítsa. Mikor a szemét felnyitotta, még Jobban fellelkesültek. Voltak, akik olajat öntöttek a tenyerükre, úgy simogatták a bőrét. A mellén, a karján az Izmait gyűrték. Sovány volt a teste, de kemény inak csúszkáltak a tenyerük alatt. Sok színű virágok, pompázó szép nők s erős illatok vették körül Tűzoltó Ferencet, mikor feltámadt. Ing akkor már nem volt rajta. Lágy karok fogták körül, hogy újra el ne dőljön. Hasonlított ez az egész máris a megdicsőüléshez. ' FODOR JÓZSEF Ember anyja Asszony! Ember anyja! Nyugalom árad Belőled. Mert nálad lel nyughelyét Fejünk, ha már eszmélni, élni fáradt, Mint élni is tebcnned született. Béke s titok! Világnak ringatója (Ember-tudatnak maga a világ), Lélegző, lágy sír! Élő hantja hordva Süket csíránk s feltámadás-csudát. Nagyobb csuda nincsen a születésnél, S hogy újulj még szebben, van a halál! Mint ki hátrább lép, hogy első szökésnél Messzibb szökjön, mint ki versenyben áll; Örök versenyben: s ki felfog, továbblök Erős-lágyán tovább: asszony, te vagy! Világ-tartó s -vivő; s mint nyel a vad rög, Űj létre váltsz, te biztos, néma, nagy! Hős, lárma nélkül! Csendes, csuda harcban A vad halállal; és te győztes itt, Mint tárja létünk, s új s új arcban itt van - Anyánk, örök s örök-új fiaid! — Szememben óriás kép tűnik ott fent Ég s föld között: a szót rá nem lelem! Két véglet közt szilárd-egy, iszonyú, szent! Asszony: egy, s mind, száz-nevű, s névtelen! RATKÖ JÓZSEF Szerelem Először egyik ujjadat, aztán a másikat. Szép tenyeredből nem marad nekem csak áhitat. A markos munka elveszi tőlem karod, szemed. Ujjad bögyével bútorok fényét kényezteted. Guggolsz kis gondjaink között; söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekekkel bíbelődsz, egy percre meg nem állsz. Dolgozol, szüntelen mosol, s ha rádszólok, puha szádon meglibben egy mosoly, mint terített ruha. Pöröllek: nincs ehhez jogod I Törvény van ró, tudom: napi nyolc óra munka és nyolc óra nyugalom I Mi űz, miféle ösztön ez, hogy mindennap akképp s olyan erővel és dühvei igyekszel, mint a gép? Először egyik ujjadat, aztán egész karod. A markos munka elveszi fölfénylő homlokod Egyszer egészen eltűnsz, dologgá változol, s majd sírhatunk utánad, ha nem leszel sehol. SIMON ISTVÁN Csillagot láttam Csillagot láttam a szemedben — egy könnycsepp volt kibuggyanóban, még rá is csodálkoztam hosszan, és fájdalmasan megszerettem, mert én okoztam. Mert az életem annyi botlás, és mennyi álmom a romhalmaz: a könnyed kellett, amíg hallgatsz, egy tiszta csillag, hogy azon láss és légy irgalmas. Kis csepp, a harmaté ha ennyi, ám benne fájdalmad a tenger, mégis tűrted, hogy hideg szemmel ne ítéld azt, akit szeretni akarsz, mert ember. S éreztem, megszorítva formás kezedet — mellyel letörölted —, hogy oly kapocs rajta a könnyed, mint ami kicsi hegyi forrást óceánokkal összeköthet
