Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-09 / 10. szám
tt, a szőlőhegy oldalában, egy Inagy tábla vadvirág van. Két i évvel ezelőtt nyári táborozáson levő diákok megforgatták itt a földet, ahogy az új szőlőtelepítés előtt szokás. Ám a gazdaság nem találta szakszerűnek a munkát, és nem telepítette be. A területet birtokába vették a virágok. A virágok, természetük szerint, útszélen, szántókon, legelőkön, köves domboldalban vagy erdőn élnek. És általában tiszteletben tartják egymás életterét. De ez a mélyen megmunkált és parlagon hagyott földdarab olyan a virágok számira, mint az ígéret Földje. Szelek szárnyán, madarak csőrében, rókák, nyulak bundájába kapaszkodva, honfoglalásra indultak a virágmagvak. Gyökerek törtettek a föld alatt. A virágok színeinek olyan orgiája keletkezett itt, hogy nemcsak az idegen turisták, de még a helybeliek is piegcsodálják. Az alant zakatoló vonatok ablakában összezsúfolódnak és ámuldoznak az utasok. A gépkocsik meginognak az országúton, lassítanak, néha még meg is állnak. Lehorgonyoznak a vitorlások a tó területén, és távcsővel figyelik a pompás látványt. kezét fogva Jöttek a horhosba, ahol megült a forróság. Nem esett szó köztük arról, hogy miért jönnek. A férfi úgy tett, mintha abban a hitben volna, hogy a nő a virágok színéért követi, s még tán, hogy megmásszák a rettentő nagy követ, széttekintsenek a virágözön felett, a kitárulkozó, bűbájos tájon. A nő úgy tett, mintha azért követné a kegyetlen úton, és azért hagyná jajszó nélkül felvérezni a lábát. A kőóriásig még olyan széles tiport út vezetett a virágok között, hogy szorosan ketten elfértek egymás mellett. De Innentől csak keskeny gyalogutak sugároztak szét a szélrózsa minden irányába, melyeken csak egymás után haladhattak, és távolabb-közelebb, egykét forduló után, legyűrt, áléit virágokból vetett ágyakban végződtek ezek a labirintusok, és körülvette az érkezőket bódító illat. Ezekben a napokban leginkább a vad bükkönyfélék kábító illata. És már állva Is elnyelte őket a virágtenger. A jól fellazított talajban a gyökerek vidáman fúródtak a mélybe, és ehhez képest a szárak szokatlan magasságban nőttek. Itt minden virág túl tett önmagán. A szagosbükköny, a cl-A helybeliek közül egy ember volt, aki mostanábat ezt a területet szemmel tartotta. Nem a virágok miatt, nem is a szerelmesekre figyelt, hisz tudvalevő, milyen hontalanok a fiatal szerelmesek, s ott keresnek maguknak fészket; ahol tudnak ... Bizonyos Tűzoltó Ferencnek hívták ezt az embert. Korára nézve hatvanéves volt, foglalkozására nézve pedig nyugalomba vonult kőbányász. Azok közül is riccer, aki negyven évig pattogtatta a köveket, és csodálatosan ismerte a bazalt természetet. A nagy kőtömb kötötte le a figyelmét, amelyet egyébként a környéken emlékezet óta bikának neveztek. Minden valószínűség szerint páratlan nagyságát tisztelték ezzel a csillagzatnak kijáró névvel. Zömök emberke volt ez a Tűzoltó Ferenc. Kissé hajlott térdekkel, mely az ilyen munkában töltött évtizedek után érthető, ám széles mellkassal s kemény izmokkal, melyek gyötrődtek a kénytelen pihenéstől. Álmatlan éjszakái voltak, és egy ilyen álmatlan éjszakán határozta el, hogy felbontja a bikát. Hogy miért is határozta el? A legtöbb emberben megvan rá a hajlama, hogy valamiképpen megörökítse a ne-TATAY SÁNDOR A ИМ A gazdaság azért is halogatja a telepítést, mert ehhez a területhez tulajdonképpen nincsen út. Nem nevezhető útnak az a lezúduló vizek nyomán kőgörgeteggé változott horhos, mely ide vezet. Am a lovaknak időnként fel kell Ide jönni. És feljönnek, mert csattog a hátukon a könyörtelen ostor, Lucskosak lesznek a verejtéktől, és véres lesz a bokájuk, és feljönnek a szerelmesek is, mert űzi őket a könyörtelen, a vágy. Bokájukat felvérzi az éles kő, és barna testükön csillog a verejték, mert rendszerint a vízpartról jönnek mezítelen háttal. A virágtenger közepén egy óriási kőtömb áll. Azaz csak állt. Néhány száz éve vagy tízezer éve gördült le a hegy sziklás koronájáról, nem lehet tudni. A szőlőtermelők kikerülgették, hozzá sem fogott senki az elmozdításához egészen az elmúlt napokig. A szerelmesek rendszerint egymás gányzab, a vadborsó egymásba kapaszkodva tornyosultak, s versenyre keltek, hogy szirmaikat a napra tárhassák. A ktítángkóró itt valóságos kis fává nőtt, hogy messze mutassa rövid életű virágait, ugyanúgy a zsálya. Ahol egy sárga virágú ökörfarkkóró vagy lósóska emelkedett magasba, ott a kúszónövények egész függönyét tartotta. Mindenáron uralni akarta a terepet, erőteljes törzsével s pompás virágaival, a boszorkányfű. Minden résen kikukkantott a szurokfű. Áttörte magát az őserdei burjánzáson a bogáncs, és ostoba tüskés fején hetykén viselte a püspökkalapot. Kis napraforgókká nőttek a margitvirágok, s nehéz illatot árasztott a pipitérek mindenféle fajtája. A megkergült pipacsok nem akarták abbahagyni virágzásukat, holott mór idejük rég lejárt. Harangvirágok hajoltak a szerelmesekre, és hátuk alatt nadragulya pattant. Repdestek felettük a bakszakáll fehér ejtőernyői. vét, ö mérhetetlen sok kockakövet faragot ki életében, templomok épültek abból, utak, hidak, pinceboltozatok számtalan mennyiségben. De őrzi-e egy is a nevét? Egy sem. Ám, ha eltünteti a virágos mező közepéből a bikát, mely sok száz éve áll ott, vagy tán tízezer éve, akkor nemzedékek emlegetik. Persze, ez sem az örökkévalóság. De kinek a neve él az örökkévalóságig? Meg lehetett volna ezt a követ fúrni és lerobbantani, de Tűzoltó Ferenc, most már érthetjük, nem ezt akarta. Az első nap csak egy súlyos kalapáccsal ment fel a szerelmesek tiporta úton. Elkezdte kalapálni a kőtömböt. Hosszú órákon át kopogtatta és fülelt. Bizonyosra vette, hogy ez a kőszörny, mely századok óta, vagy tízezer év óta áll itt, fagynak, napsütésnek kitéve, nem lehet egészen ép, akkor sem, ha a felülete azt mutatja. Több ízben leült cigarettázni, várt, gondolataiba merült, nem (ürgette senki. Aztán újra kocogtatni kezdett. Nem sajnálta a délelőttjét. Ez a szőlő érésének csendes korszaka volt, a permetezések, kapálások, hajnali porozások heves ideje elmúlt. A nyugdíjas, ha akarna, sem találna már Ilyenkor munkát. Délfelé jár az idő, mire úgy érezte, megbizonyosodott róla, hol van a kő sebezhető része ... Ekkor a kalapács élével egy nem egészen egyenes vonalat vágott a szikla hegy felől eső oldalába, a tetejétől az aljáig. Ezt a vonalat akár krétával is meghúzhatta volna, ha lett volna a zsebében, mert ez még csak jelzés volt annak a helynek, ahol a munkát meg kellett kezdeni. Örült, hogy a vonal hátsó oldalra esett éppen. Itt árnyékosabb helyen, és kényelmesebben dolgozhat. Nem kiabál fel mindenki, aki a tábla alatt elhalad, hogy mit csinál, miért csinálja, ki bízta meg ezzel a munkával? Mert még bolondnak tartanák, ha megmondaná, hogy nem ad érte senki még egy üveg bort sem. Ide legfeljebb az idegenek kíváncsiskodnak el. Másnap reggel egy zsákban tucatnyi jó pofás vaséket hozott, egy közepes nagyságú masznit, egy spiccvasat és egy hatalmas, somfanyelű bunkót. No, még néhány vésőt is. Az első dolga az volt, hogy az ékeknek helyet csináljon. Lyukat vágni a bazaltkőbe, nem kis munka. Tulajdonképpen két embernek való. Egy, aki forgatja a gerezdes vasat, egy meg, aki üti bunkóval. Tűzoltó Ferenc azonban egymaga dolgozott. Baljában a vas, jobbjában a nehéz maszni. A bunkóval nem lehet egy kézzel dolgozni. így aztán nem is haladt valami gyorsan. Két nap tartott, csak amíg az ékeket el tudta helyezni a kijelölt vonal mentén. De nem Is sietett, mert nem kapkod az ember, ha az utókornak dolgozik. Különben Is nem akármilyen munka ez. Képzeljük ell Olyan rést vágni a világon fellelhető kövek egyik legkeményebblkébe, hogy abból a vasék ne ugorjon ki, ha elkezdjük kalapálni. Azt hihetnők, hogy a kőnek ez a nagy kongatása elriasztotta a szerelmespárokat. Egyáltalán nem az történt. Sőt, még jobban felhívta a figyelmet a virágerdőre. Mikor kalapálni kezdte az ékeket, egyre többen gyűltek össze, a hegyoldal rejtettebb zugait kereső pórok közül, ő valamennyit a háta mögé irányította. Ott Is csak ék alakban helyezkedhettek el, hogy biztonságban legyenek az elpattanó szilánkoktól és az esetleg kiugró ékektől. Tűzoltó ezeknek a röppályáját már jól ismerte. Ahogy nőtt a csoport, mind nagyobb darabot tiportak le ott a virágokból. Senki sem akarta hinni, hogy e zömök kis ékek egvszer elhasítják az óriási kőtömböt. Voltak, akik türelmetlenné váltak, és elkószóltak, új utakat vágtak a sűrűben, és ettől a középponttól távolabb keletkeztek heverőhelyek. Egyenként az ékek lassan mind megszorultak. Már nem kellett tartani tőle, hogv kiröppennek. A kő bevette őket, Tűzoltó ezt jó jelnek találta, a számítása nem csalt. Levetette az ingét, és mezítelen felsőtesttel látott munkához. Verte az ékeket a bunkóval sorban, ahogy csak bírta. Verejtékezett, és a lehajló nap fényében csillogott a bőre. A sikerében mór bizonyos volt, de arról Is mindinkább meg kellett bizonyosodnia, hogy ezen a napon nem adja meg magát a kő. Az erejéből már nem futja annyi, hogy ehhez elég legyen. Ahogy ment le a nap, úgy fogyatkoztak mellőle a párok. Mire a félhomály miatt abba kellett hagynia a munkát — mert félni kellett, hogy az ütései nem találnak pontosan —, valamennyi nézőjét elnyelte a virágok dzsungele. — Te — szólt a nő —, el tudod képzelni, hogy azok a kis ékek széthasítják a követ? — Hagyd azt a buta követ most — felelt bosszúsan a férfi, akinek arcát gyengéd kezek továbbtolták.
