Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-09 / 10. szám

Szerényen, de mégis magabiztosan lép be az ajtón. Vékonyka, mint egy gyereklány. Komoly, értelmes arcát a szemüveg még szigorúbbá teszi. Haját feszesen hátrasimítva hordja, de a sűrű hajzuhatagot, amely a derekáig omlik le a há­tán, igazi fiatal lányos mozdulatokkal „szedi ráncba“, ö „a“ francia lány a Hegyi parki in­­ternátus sok száz lánylakójának változatos ösz­­szetételű nemzetiségei között. Egyedül képviseli hazáját. Szlavisztikát tanul. Mint kiderült, édes­anyja lengyel származású. Talán azért érdeklő­dik a szláv nyelvek iránt. Vagy mert ez most Nyugaton kezd divatba jönni? Kérdezem, gya­korlatban milyen hasznát látja majd? Nem tud határozott választ adni. Érdekli, az ismereteit bővíti. Otthon Strasbourgban érettségi után oroszul kezdett tanulni о lektorátuson. Még egy szláv nyelvet kell elsajátítania. Lengyelország­ba szeretett volna jutni, de végül is a Komensk-y egyetemen kapott ösztöndíjat. Négy hónapja van itt, folyékonyan beszél szlovákul. Az ismerke­dés után más témát pendítek meg. Azt, amiért tulajdonképpen felkerestem. Mint mai modern lánynak vajon mi a nézete a női egyenjogúság­ról, és a nőmozgalomról? A francia nőknek ha­gyományaik vannak e téren. A harcias sufra­­getteket említem. Nagyon bizonytalanná válik. — Nem sokat tudok a nőmozgalomról. Nálunk a nők nehezen organizálhatók. Minden család külön vonul. Mi franciák individualisták va­gyunk — mondja meggyőződéssel. — Van autónk, televíziónk, megvan a szórakozási lehe­tőség és a munka is. A lakást rendben kell tar­tani, főzni, mosni. Az asszonyoknak elég dolguk van, nincs idejük mással foglalkozni. Sokan ugyan szeretnék, ha 4 órára mehetnének állás­ba. Vannak ilyen helyek is, de néha annyit kell dolgozni, mint 8 óra alatt. Nálunk a nők 65 éves korukban mehetnek nyugdíjba, a tanárnők 60 éves korukban. Belejön az otthoni helyzet vázolásába. Arról beszél, hogy náluk pl. egy orvosnő legföljebb gyermekgyógyász lehet, mert a felnőttek nem mennek orvosnőhöz. Vannak ugyan más hiva­tásokban nők, akik felelősségteljes beosztásban dolgoznak, de ezek avantgardistáknak számíta­nak. Dominique tanárnőnek készül. Egy év után visszamegy Strasbourgba, ott szerzi meg a ta­nári diplomát. Megkérdem, hogyan képzeli jö­vendő életét. Nem tartja-e helyesnek, ha a nők közösen munkálkodnak problémáik megoldá­sán? Pl. a nyugdíjkorhatár megváltoztatásán, vagy helyzetük könnyítésén. Nem tud választ adni. Idegen még neki ez a megoldási lehetőség. Ellenérvként felhozza, hogy a pedagógusoknak is van szervezetük, amely az érdekeiket képvi­seli, majd abba lép be. Kuriózumként említi, hogy édesanyja egyszer­­kétszer meghallgatta a Luxemburgi Rádió adá­sát, amelyben egy pszichológusnő beszélt a nők problémáiról. Telefonon is feltehettek kérdése­ket. Édesanyjával együtt érdekesnek találták ezt a műsort. Bár 23 éves és szüleivel beutazta Európa összes országát, a viszonylag rövid beszélgetés­ből az derült ki, hogy tulajdonképpen csak most kezd valójában az élettel ismerkedni. Most, hogy önálló életre és gondolkodásra kényszerül. Védett szülői otthonból került ki, eléggé zárt körből. Édesapja kereskedelmi utazó, édesanyja otthon a háztartást vezeti és rendben tartja a 4 szobás lakást. Dominique egyetlen gyerek. Társasága otthon nincs, sokat olvas — modern íróktól — és a szüleivel és azok barátaival jár néha kirándulni. Itt merőben más körülmények közé került. Az internátusi élet közelebb hozza egymáshoz a lányokat. Négyen laknak a szobá­ban. Sok vidám perc van, vallja a francia kislány, de néha jó lenne egy kicsit egyedül is. Egyik társnője már meghívta a szüleihez Stúrovo mel­lé. Ez kedves emléke Dominiquenek. Náluk ez nem szokás. Ösztöndíját félrerakosgatja és sze­retné megismerni Csehszlovákiát, utazgatni. Kérdezem tőle, e néhány hónap alatt mit tapasztalt, mi tűnt fel neki. Miben különbözik az emberek mentalitása az otthoniakétól? — Közvetlenebbek, barátságosabbak — feleli rögtön. És ez tetszik neki. Ez az első nőnap, aminek megünneplésében részt vesz. Eddig csak félfüllel hallott valamit róla, akkor, amikor oroszul kezdett tanulni. Dominique Frouin intelligens lány. Azt hi­szem nemcsak szlavisztikát tanul nálunk, ha­nem sok minden mást is, ami gondolkodóba ejti. Vajon minek veszi majd nagyobb hasznát a jövőben? Ez tőle is függ. Qr0SZ '^hobbyrn^ A szőke hajú, szemüveges Ursula Gringel, tipikus tartózkodó, északi lány benyomását kel­ti, amikor megjelenik, de ha szót vált vele az ember, jóleső érzéssel tölti el a fiatal lány lé­nyéből áradó derű és kedvesség. Ursula kiforrott egyéniség és meglepő nyelvtehetség. Mindössze tíz hónapja él hazánkban — állítása szerint azelőtt egy szót sem tudott szlovákul — és már folyékonyan, hibátlan kiejtéssel beszéli a szlo­vák nyelvet. Nyugat-Németországból, Dortmund városából jött Csehszlovákiába. Pozsonyban, a Komensky egyetem bölcsészkarán a szláv nyelvek tan­székének negyedéves hallgatója. — Valamikor, gimnazista koromban hobbym volt az orosz nyelv. Mint nem kötelező tan­tárgyat választottam annak idején, hogy meg­tanuljam a cirillikát és megfejthessem a sok, színes szovjet folyóirat tartalmát, ami a kezem­be került. Ez az érdeklődés odáig terjedt, hogy ma az orosz nyelv tanulmányaim főtantárgyát képezi. Három évig a hamburgi egyetem hall­gatója voltam. Külföldi ösztöndíjat azért kér­tem, hogy még egy szláv nyelvet megismerhes­sek. A szlovákot, akárcsak az oroszt, viszonylag könnyen elsajátítottam. A finn-ugor nyelvcsa­ládból ebben a szemeszterben a magyar nyelv tanulását kezdem meg. Bízom benne, hogy né­hány hónap múlva az Önök folyóiratát már tolmács nélkül is megértem. — Itt tartózkodása alatt milyen benyomáso­kat gyűjtött hazánk ifjúságáról? — Erre a kérdésre egy mondatban is vála­szolhatnék. Pozsonyban néhány hét alatt töb' barátot szereztem, mint Hamburgban háron. esztendő alatt. Közvetlenebbek, barátságosab­bak itt az emberek. Nem zárkóznak el egymás elől, hanem keresik egymás társaságát, meg­osztják örömeiket, problémáikat. Ügy érzem, könnyebb, tartalmasabb és szebb így az élet. Hamburgban a diákszállón rendszerint külön szobában laknak a hallgatók. Itt meg kellett szoknom, hogy hárman lakunk egy szobában. Ha ma választanom kellene, azt momlanám: inkább tízen együtt, mint egyedül. Ursula rajong a komoly zenéért, rendszeresen látogatja a hangversenyeket, sokat jár színház­ba, nagyon szeret táncolni és énekelni is. — Egy alkalommal évfolyamtársaimmal ki­ruccantunk egy borozóba. Meglepett, hogy ilyen nyilvános helyen is milyen családias légkört lehet teremteni. Valaki énekelni kezdett egy népdalt, és vele énekelte a többi vendég, bará­taim is. Nálunk ilyesmi nem létezik. Ifjúságunk szégyell népdalokat énekelni, viszont minden kívülről jövő „divatos“ áramlatba belesodródik. A mi nagyvárosainkban elvész az egyéniség. — Milyen észrevételei vannak a nők egyen­jogúságéról hazánkban? — Ezen a téren nálunk és itt Csehszlovákiá­ban elméletileg nincs különbség. A nők mind­két országban azonos jogokkal rendelkeznek. De ha összehasonlítom a gyakorlatot, lényeges eltérések mutatkoznak. Nálunk a nők általában napi 4—5 órát dolgoznak. A kisgyermekes anyáknak még így is problémát jelent gyerme­keik elhelyezése. Nagyon kevés a bölcsőde. A fiatal házasok úgy segítenek magukon, hogy öt-hat család összefog és mindennap más-más anya vigyáz a gyerekekre, míg a többi dolgozik. Itt az iskolák mellett napközi otthon is van, a tanulók az iskolában étkezhetnek. Ezzel is nagy terhet vesznek el az édesanyák válláról. Nálunk nincs ilyen lehetőség. — A főiskola befejezése után milyen tervek­kel indul a jövőbe? — A diplomamunkámat már Hamburgban lolgozom ki, de ha sikerül, promóció után sze­retnék egy-két évre visszajönni dolgozni Cseh­szlovákiába, és vonaton, gyalog, autóstoppal nekivágni a hegyeknek, felfedezni, megismerni az ország minden zegzugát. Egyedül? — Talán akad útitárs is, aki mellém szegődi!. — És ha a tervezett egy-két esztendőből több lenne? — Nem bánnám. Szívesem élném le az élete­met Csehszlovákiában.

Next

/
Thumbnails
Contents