Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-22 / 8. szám

rögtön utána csak üresség maradt, míg a vonat hátsó lámpái lassan kisebbedtek, vörös pontocskákká zsugorodtak a sötét hegyfal hátterében, s végül eltűntek egészen, magukba nyelték őket az Appenninek. A megrendülés hosszú csendje következett, vagy talán a csalódásé, amiért oly hamar véget ért az egész: még hallatszott a kerekek csattogása a vágányon, még fel-felnyögtek a talpfák; egy-egy paraszt, egy-egy asszony hangja szólt: — Milánó! Párizs! — aztán az emberek elborult kedvvel házukba tértek. Az előadás befejeződött. Gelsomina úgy távozott a sötétségbe emelt fővel, hogy az állomásfőnökre nem vetett egy futó pillantást sem: őt is csak a vonat bilincselte le, az a nagyapám számára érthetetlen vonat.

— De hát mit néznek rajta, azt hiszik aranyból van? — kérdezte

hátul csomóba fogva hullott alá, de egy fecskeszárnyra emlékeztető fürt kacskaringósan előrebukott a bal szemére.

— Maga szakasztott olyan, Gelsomina, mint egy festmény — mondogatta'nagyapám. — Mint amilyenek az Uffizi-képtárban lógnak. Ismeri őket? Nem? Sose járt Firenzében?

Gúnyosan mosolygott a nagyapám, szemében gonosz fény vibrált — és mutatóujja között pödörgette a bajsza hegyét.

— Szavamra, elpocsékolt áru maga itt — halkította le a hangját. — Nem győzőm elégszer ismételni. Maga arra született, hogy pénztárosnő legyen egy alkalmas kis helyen.

Gelsomina felfújta rózsás orcáit, s mérgeseket szusszantott.

— Pénztárosnő a San Gallonegyedbeli Vasutas Klubban — folytatta nagyapám.

MARCELLO VENTURI

n (ь-.гРг~,тпппп/> állomásfőnök

1ШЯЩ

Aurelio állomásfőnök Crivellitól, s a borettóiak után intett, akik csöndesen szállingóztak hazafelé az ösvényeken.

Az állomás ismét kihalt és szürke lett, fölötte felhőtömbök úszkáltak, meg a susogó erdők szava, amely soha el nem hallgatott.

— Nézze főnök — kezdte magyarázatát a pályamunkás, maga is mélabúsan —, ez a vonat Milánóba megy, elmegy Párizsba, átlép francia földre. Bejárja a világot — mondta.

— És aztán — faggatta nagyapám, még mindig értetlenül. Közben hívta a vonal többi állomását, ideges ujjal kopogta le a távírón a „szabad út“ jelzést: figyelem, figyelem, 27-es szerelvény menetrendszerűen áthaladt.

— És aztán — folytatta szomorú hangon a másik —, sok-sok mindent láthat. Hiszen érti.

Nagyapám belenézett a pályamunkás szomorú szemébe, és nem válaszolt: nem, nem értette sehogyan

sem.

őneki — dünnyögte amaz, a semmibe meredő tekintettel —, őneki nem kell idefönn élnie, a hegyek közé zárva, távol az embernek való élettől, mint nekünk, ö rohan.

Azután jött a tél, jött a hó; egybeolvadtak az erdők, eltűntek az ösvények; a szél megállt. A borettói háztetőkről egyenesen szállt fölfelé a tűzhelyek füstje, amelyben rőzse- és sültgesztenye illat keveredett. A szárcsák sem vonultak többé, tiszta maradt az ég.

Nagyapám most a kocsmában töltötte a nap nagy részét, s beletemetkezett a városi emlékeibe. Egyéb sem járt az eszében, mint a Vasutas Klub, a San Gallo-negyed varrólányai és bolti kisasszonyai s egy nagy pályaudvar nyüzsgő hangzavara. A kocsmát megtöltötték a parasztok és favágók: mind ott ültek az asztaloknál, súlyos mozdulatokkal ették a sózott magokat, vedelték a savanyú bort literszám. És reggeltől estig kártyázva várták, hogy elmúljon a tél.

Gelsomina szinte egyfolytában a pult mögé kényszerült; s nagyapám, ha nyomasztotta is a szebb idők emléke, kedve szerint legeltette rajta a szemét. Gelsomina szénfekete haja

Gelsomina epés kacajjal haragosan vetette hátra a fejét; a nevetés csak még inkább odavonta a szemet hosszú, fehér nyakára; s a keble, mintha az is külön nevetett volna. Hirtelen komolyodott el, s lett megint kemény, fába vésett az arca.

— Én arra születtem, hogy feleség legyek — jelentette ki. S ekként szólván, harcias tekintettel meredt a nagyapám bajszára; amaz pedig kelletlenül fordult el a pulttól, mint aki segítséget keres.

— Feleség, feleség — dörmögte aztán. — Mi köze a házasságnak a kocsmához? Én mesterségről beszélek, meg áruról.

— Igenis van köze — vágott vissza Gelsomina mind fagyosabban. — Tudom én, hová akarnak kilyukadni, maguk városiak.

— Hová? — érdeklődött ártatlanul a nagyapám. — Nos hová akarunk kilyukadni ?

Egy-két paraszt vagy favágó melléje könyökölt a pultra; valamelyik asztaltól odaszóltak: — Főnök úr, miért* nem állítja meg nekünk a vonatot egyik éjszaka?

Ezúttal a nagyapám fakadt kacagásra; ám Gelsomina egyáltalán nem nevetett ott, a háta mögött, komoly maradt ő is, mint a többiek, a kocsma valamennyi vendége. S a kocsma válaszra várt. Feszült csönd sűrűsödött nagyapám körül, fényes fekete szemek kereszttüze szegeződött rá.

— Elment az eszük? — nyögte ki végül. Tarkóján érezte Gelsomina tekintetét, amely most hosszú volt és lágy; ez a tekintet egyenesen a szívébe hatolt, elgyöngítette a lábát. Meg kellett támaszkodni a pult szélében.

— Mondom — hebegte alig hallhatóan —, azt akarják, hogy a Főigazgatóság Calabriába küldjön?

Gelsomina szeme megtelt valami puha nedvességgel, s Aurelio Caputi állomásfőnök úgy érezte, ez a nedvesség hátgerincén fut végig. Hogy állítsa meg a 27-es gyorsot szolgálati ok nélkül: egyedül azért, hogy Gelsomina és a borettóiak álltában csodálhassák meg álmaik, vágyaik vonatát; azt a vonatot, amely mindig csak átrohan itt, tudomást nem véve róluk, a falujukról, mintha a világon

sem volnának. Ezt kérik tőle, s ezzel együtt valami többet is, most már értette nagyapám. Azt kérik adjon nekik bizonyságot bátorságáról, mutassa ki erejét a Főigazgatósággal szemben, vállaljon velük szolidaritást.

— Ugyan hagyjuk — szakította félbe Caputi állomásfőnök gondolatsorát Gelsomina hangja. — A Főigazgatóság meg Calabria. Áldozatokra nincs szükségünk.

Nagyapám megfordult, és ránézett: Gelsomina szeme már visszanyerte eredeti hideg ragyogását, csak a legmélyén csillogott most valami kihívó fény. A szép arcra ismét rásimult a közöny és megvetés jól ismert maszkja.

Az üveges ajtón túl egy-egy fekete kendőjét fázósan összehúzó menyecske tűnt fel; egy paraszt kötőféken vezette kiálló csontú tehenét; egy borzas gyerek fapapucsban csoszogott tova. „Boretto, farkasok birodalma", gondolta nagyapám. Ami igaz, az igaz annak az éjszakai vonatnak valamennyiük számára megvan a jelentősége, az 6 számára is. Meg kell állítani, legalább egyszer; meg kell mutatni neki, hogy a világon vannak ők is: a falu, a falubeliek, az apró állomás; a világon vannak, ha nem szerepelnek semmiféle térképen, a maguk álmaival, a maguk ábrándjaival.

— Ez kihívás, Gelsomina — szűrte foga között a szót, s tekintete a lányét kereste. — Maga azt hiszi, hogy nekem, a városinak, se karom nincs, se szívem. így van?

Gelsomina felhúzta a vállát. — Én azt hiszem, amit látok — felelte.

— Hát jó — mondta nagyapám.

— Majd meglátja.

És aznap este utasítást adott Crivellinek, aki egy darabig tátott szájjal bámult rá csodálkozásában, hogy állítsa vörösre a szemafort. Jómaga a peronon lóbált lámpással adott jelt a falusiaknak; a falusiak kirajzottak házaikból, s zajongva közeledtek a hóban. A hegyek között elbődült a vonat, felingerelte a vörös szemafor: fényei lassítottak. A mozdony dühödten vicsorgó pofával nyomult be az állomásra, Boretto népe lélegzetvisszafojtva leste.

A víz-csíkozta, hatalmas kék kocsik lassan gurultak előre, majd csendtől terhesen megálltak. A párás ablakokban, a kis függöny két szárnya között, néhány fakó arc bukkant fel. A berettóiak nem beszéltek. Nagyapám sem. Moccanatlanul nézték a sötét kocsikat, az oldalukra akasztott sárga táblát: „Milánó“, „Párizs“, s a fülkékben a hímzett támlájú üléseket, a tükröt, a halvány narancsszín fényű lámpát.

Íme, gondolta nagyapám büszkén és riadtan; s hátrafordult, hogy a sokaságban megkeresse Gelsomina sudár alakját. A lány pedig rámosolygott: soha ilyen gyönyörűséges, teliszájú, hófehér mosolyt; még a San Gallo-negyed elárusítónői és varrólányai sem villantottak rá ehhez hasonlót.

— Mi van? — kiabált a vonatvezető, ahogy lelépett a poggyászkocsiból. A masiniszta a helyén maradt, fülkéje magasságából dugta ki szénporos arcát, míg a kazán torka piros tűzfényt hintett szerteszét.

A vonatvezető odafutott nagyapámhoz.

Valami torlódás? — kérdezte.

— Nem — szól Aurelio Caputi állomásfőnök.

— Üzemzavar a vonalon? Nagyapám félszegen mosolygott.

— Hosszú lenne elmagyarázni — mondta.

A vonatvezető érdeklődve pillantott rá, s alaposan megnézte a borettóiak szürke tömegét a peronon.

— Hosszú és nehéz — folytatta nagyapám pillanatnyi habozás után.

— Nem forgalmi ügyről van szó, érzelmi ügyről — tette hozzá kínlódva.

Ügy tetszett, a vonatvezetőben kedélyes izgalmat ébreszt ez a magyarázat. Kijelentette, hogy azt hiszi, tökéletesen megérti őt. Hisz nincs abban semmi rossz, megállítani egy gyorsvonatot érzelmi okokból: még a szabályzat is számol ilyen eshetőséggel. Aurelio Caputi állomásfőnök tán megfeledkezett erről? — kérdezte, mintegy bátorításképp. Megfeledkezett volna a szabályzatról? Legyen csak egészen nyugodt: időnként ő maga is megállítja a vonatát, itt-ott, ahol éppen úgy tartja kedve.

Mielőtt visszatért a poggyászkocsijához, még rácsapott a nagyapám vállára, végső biztatásul; majd a felhágón termett, s odakiáltott valamit a mozdonyvezetőnek.

A gyorsvonat zökkenés nélkül indult meg; lágyan besiklott az alagútba, és eltűnt. Lámpái a hegyoldalon villantak fel újra, ott futottak a magasban Milánó felé, Párizs felé. Nyomában az üresség. És a mélynél is mélységesebb csend! S a csendben az állomás távírója, amely makacs kopogással faggatózott: „Elaludt útközben a 27-es? Borettón áthaladt már? Itt semmi nyoma. Adjatok hírt.“

Aurelio Caputi állomásfőnök elvonult a bámuló tömeg előtt; s noha senki sem mozdult, ő mégis úgy vélte, hogy tapsot hall. És hallotta, a tenyerek csattogása közben, Gelsomina tisztán csengő szavait, ahogy belekiáltja az éjszakába: — Aurelio Caputi, talpig férfi vagy csakugyan!

De talán ő képzelte csak a kiáltást: mivel Gelsomina nagyanyám (Calabriában volt az esküvőjük) mindig' tagadta, hogy egy szót is szólt volna hozzá akkor, a 27-es gyors ama nevezetes éjszakáján.