Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-22 / 8. szám
DEVECSERI GÁBOR Terv A kisgyerek, ha várakat épít a nyári fák alatt, a part homokján, azt hiszi, hogy később is majd ezt teszi. Szerelmesek, ha csókjaik magasba zengnek, tervezik, hogy, mely a szíven illan át, megőrzik csókjuk dallamát. és nincs szebb, mint ha teljesül, miért a vágyó lelkesül; terv nélkül semmi nem terem: az almamag sem tervtelen, Mert benne él az almafa törzse, virága, illata, gyümölcse, tervként ott feszül a munkáló magon belül. Tervek? Remények? Fellegek? Nem. Nem vagyunk már gyermekek! Jó! tudva tesszük, mit az ész okos tervként elénk idéz. Nem homokvárat építünk; hogy arassunk, azért vetünk; hogy öltözzünk, azért szövünk; magunk kertjében öntözünk. Nem sorsot és csodát leső tervünk ma éltető eső; az elgondolt jövőre hull, s az szép jelenné lombosul ILLYÉS GYULA Cserepező Olvastam épp, itt a rom szobában olyan elmer.ülten, magambazártan, hogy bent egy hang lett, ha cinkedal csapta fülem meg vagy kocsizaj. Közben — (mióta? magam se tudtam) valami ritmust dobolt az ujjam, monoton, messzi ütem-zenét, mint állomáson a készülék. Ejh, ez az ujj! Mi üzen így néki? Szinte csaholna! Ugyan mi készti? Újra madárfütty? Gépdohogás? Füleltem, vízcsap? Nem, — kalapács! Persze itt szembe dologba kezdtek! Fönt a munkások! Már cserepeznek! Onnan jön ez a friss üzenet, ők verik ezt a jó ütemet. A sürgetés, hogy álljam a versenyt, hagyjam a könyveket, írjam a verset, tegyem, de tüstént, amit tudok, doboljam én is az indulót. Adjam tovább, hogy ami volt, elmúlt hirdessem, éled, ami elpusztult, üssem világgá, mint a tető legtetején a cserepező. Boretto az Appenninek egyik kis faluja volt, ha egyáltalán falunak lehet nevezni azt a pár alacsony, fekete viskót, amely, valahányszor északira fordult a szél, már-már elröpülni látszott, hogy sötét madárként lecsapjon a völgyre. A lakosság az erdőkben élt, gesztenyét vagy gombát szedett az évszaktól függően, vagy fát vágott, melyet aztán a sikföldi városokba vitt eladni. Vasárnaponként a férfiak, ha szép idő volt, a templomtéren kugliztak, ha esett, beültek kártyázni a falu egyetlen kocsmájába. A nők még vasárnapot sem ismertek. Legföljebb a lányok húztak ünneplő ruhát, s cserélték fel tarkával a fekete fejkendőt. Ilyen emberek közé, ebbe az isten háta mögötti fészekbe száműzték a nagyapámat, Aurelio Caputit, állomásfőnöknek. Mivelhogy akkoriban — ezerkilencszáztizenegyet írtak — Boretto egy még működő vasútvonalon feküdt, Aurelio nagyapám pedig az Államvasutak alkalmazottja volt. Magas, szép szál ember — mondogatta ő —, hegyesre pödört bajuszszal, elegánsan feszülő, aranygombos fekete ruhában, sárga szegélyű piros sapka a fején — így érkezett meg Borettóba egy kora szeptemberi reggelen, mit sem sejtve a végzetről, amely ott leselkedett rá. Ezt a históriát nem is tudom, hányszor mesélte el nekem, mindig egyformán, ugyanazokkal a szavakkal; eszembe is jutnak, ahányszor csak útra kelek és a robogó vonatból megpillantok egy ismeretlen állomásfőnököt valamely tovasikló peron szélén. Megérkezett, mesélte, abba a csöndbe, abba a temetőbe; 6 aki Firenzében minden szabad estéjét és délutánját a Vasutas Klubban töltötte, akit, szerény szóval, a San Gallo-negyed valamennyi varrólánya és bolti kisasszonya ismert. A Santa Maria Novella nyüzsgéséhez szokott személyében olyannak tetszett a borettói állomás a maga kavicsos peronjával, virágágyaival és szivattyújával, mint valami bakterház. A munka a következőkből állt; néhány tehervonat, amely ócska kordé módjára nagy csikorogva döcögött föl- meg lefelé; egy személy reggel és egy másik délután; végül az éjszakai, 27-es számú gyors. Maga a megtestesült unalom, ö meg Crivelli, a pályamunkás, kiültek a sínek elé, lábuk a szénporos talpfákon, és a völgyet meg az Appennineket bámulták. Hogy bele ne pusztuljanak a szüntelen ásítozásba, két tehervonat között sorsára hagyták az állomást, és Crivelli duplacsövű flintájával fölfegyverkezve az erdőre mentek vadászni, merthogy a pályamunkás, hegylakó lévén, ismerte a szárcsajárást meg az ehhez hasonló ördöngösségeket. Vagy pedig a kocsmába ballagott föl nagyapám, ahol a somsavanyúságú helybéli lőrét mérték, s ahol a szúrágta kis söntéspult mögött tanyázott Gelsomina. Mintha fába faragták volna Gelsominát, mesélte Aurelio nagyapám, olyan merev és kemény lett, amikor neki töltött. Ő félkarjával a pultra könyökölt, hátralökte állomásfőnöki sapkáját, s a bajsza hegyét sodorgatta. — Egy ilyen lánynak, mint maga, Gelsomina — kezdett rá —, vétek vesztegetni az idejét. — Miért, milyen vagyok én? kérdezte Gelsomina szárazon. — Maga elsőosztályú áru, Gelsomina — súgta nagyapám összecsippentett szemmel, furfangosan mosolyogva a bajsza alatt. — Hadd jelentsem ezt ki én, aki a városból jövök. Nekem gyakorlott szemem van bizonyos dolgokhoz. A lány meg: — Csak vigyázzon, ki ne nézze a szemét a sok fölös bámészkodásban. Antik szoborhoz méltó mozdulattal rakta vissza a fiaskót a polcra, keble kifeszült, ahogy fölnyújtotta a karját. Aztán eltűnt az ivó mögött, ahonnét a konyhai tűzhelyek és fazekak felől, ínycsiklandó levesillat áradt; s otthagyta egyedül a nagyapámat, akinek szeme még az 6 látásával volt tele. — No, Gelsomina, mennyit fizetek? — kérdezte hosszas hallgatás után, amkor végképp lemondott róla, hogy a lány ismét előbukkan. Gelsomina ki se nézett, — Tudhatná már, főnök úr — kiáltotta a hátsó szobából. Nagyapám letette a pénzt a pultra, köhécselt, a torkát köszörülte. Nem fért a begyébe, hogy egy hegylakó lány ilyen magas lóról beszél vele, hogy így bánhat — fejtette ki — Aurelio Caputi állomásfőnökkel, akinek — harmincegy esztendős, egy méter nyolcvan centi magas, választékos megjelenésű férfiú lévén — a San Gallo-negyed valamennyi nőnemű lakója a lábánál hevert. Ez minden alkalommal rövid töprengésre késztette távozás előtt: így hát ott késlekedett még abban a meg-megújuló reményben, hogy a lány jobb belátásra tér és visszajön a pult mögé, ha másért nem, hát legalább hogy visszaköszönjön neki, vagy hogy a pénzt besöpörje a fiókba. De aztán mégis elfogyott a türelme: — Én megyek, Gelsomina — kiáltott befelé. — Viszontlátásra, és ... tette hozzá gúnyosan, egy pillanatra megállva a küszöbön — vigyázzon magára. — Ne aggódjék — válaszolt Gelsomina odabentről. — Ezt rám bízhatja. Nagyapám bevágta az üveges ajtót, s miközben gyors léptekkel rótta az ösvényt a töltésen fehérlő apró állomás irányába, azon morfondírozott, miképp verhetné ki a lány fejéből ezt a gőgöt. — Magasabban hordta az orrát akármelyik városi kisasszonynál — magyarázta nagyapám, s szemében haragos fény villant. — Kemény volt, akár a fa, amiből ki is faraghatták volna éppen ilyennek. Csakhogy ugyanakkor szelíd volt ám — folytatta —, lágy a tekintete, finom a tartása: egyszóval elsőosztályú áru, ha hegyvidéki is. Ö pedig kezdettől fogva tisztában volt ezzel, hangsúlyozta minden meséléskor. A kora éjszakai órákban törte meg a borettói élet egyhangúságát az áthaladó 27-es gyorsvonat. Furcsa dolog történt ekkor, olyasmi, ami első alkalommal még a nagyapámat _ is meglepte. Mikor a távolban feltűnt égő lámpáival a gyors, és a szél meghozta a zakatoló kerekek, a panaszos mozdonyfütty, a dohogó dugattyúk hangját, a falubéliek kirajzottak viskóikból, s odagyűltek a váltófülke elé, mint a holmi piactérre, hogy megtekintsék az átrobogó vonat nyújtotta látványosságot. Gelsomina is ott volt a vonatnézőbe járó lányok között, s az ő lágy tekintete is titokzatos lángra gyúlt a sötét appennini éjszakában. Nagyapám, aki utóbb tudomásul vette a borettóiak e különös szokását, fekete ruhájában feszítve föl-alá lépdelt a peronon, nézegette a mellényéről láncon csüngő órát, az alagút felé kémlelt, bebement a fülkébe telefonálni, majd kijött komor, gondterhelt képpel, mintha a járat menetrendszerű pontossága az ő lázas ténykedésétől függene. — Helyükön a váltók? — kérdezte Crivellitől. — Helyükön, főnök. — Minden rendben? — ütötte a vasat nagyapám. — Minden rendben, főnök. Aurelio Caputi állomásfőnök, miként tulajdon elbeszéléséből kitetszett, a kissé színpadias rendezéssel önnön szerepét kívánta fokozott érvényre juttatni Gelsomina előtt; de még mindig nem tudta, mit is jelent voltaképpen Gelsominának és a többieknek, a 27-es számú gyors; mi az a megbámulnivalóan szép a vonat sebes áthaladásában. A szerelvény zihálva futott be az állomásra, akár egy csillogó szörny, a sínekre szegett fejjel, mintha dühében azokat akarná felfalni. Megremegtette a falakat, a peront, a földet, egész Borettót. Fa és vas, meg az égő szén szagát sodró szélroham támadt a borettóiakra, majdhogy ki nem seperte őket az állomásról. És KESZTHELYI ZOLTÁN ÓDA A NÉPHEZ Nincsen oly dal magasztos költemény, Mely méltóbb zengést adna Teneked, Mint a belőled sarjadt Jog, a Szó, Mint a szívedből nyíló szeretet. Te vagy a költő, legszebb költeménye, A muzsika, hegyek zengése — Nép! Te vagy az ország, a haza te vagy S az élet a te ritmusodra lép. Sokat szenvedtél, sok véred kifolyt, Hogy végre tiéd legyen az a föld S nekem ragyogjon minden csillaga És minden kincsét csak te örököld, Te vagy a költő, alkotó — az úr, Gyár, bánya, rét már a te birtokod, Te tervezel s építsz iskolát S az alkotmányt hazádnak te adod. Az alkotmányban él az ifjúság, Az alkotmány, ó, nép, műved java, Te vagy a birtok és a birtokos — A szabad paraszt, munkás, katona: Az alkotmány : a léiekző jelen, Gyárak szava, szántások rendje és Üj házak, könyvek, ésalád, tudomány Zenébe csengő büszke nevetés, Üj korba léptél, ahol élni jó, Amit termelsz, magadnak termeled, Te osztod szét a fényes javakat, A Párt vezérel, szépül életed, Ítélkezel, törvényt szabsz, millió Fűszálon, mezőn, tükrös csermelyen Rezdiilnek a te lelkes dalaid És rólad ír az új történelem.
