Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-22 / 8. szám
A VÉGSŐ — Az első években, 49—50-ben jobban éreztem. Most? Negyvenöt éve dolgozom a gyárban. Valóban a szívemhez nőtt. Minden zegét-zugát ismerem, úgy mint az otthonomnak. Áprilisban nyugdíjba megyek, de nem tudom, hogy megszorítja-e majd valaki a kezemet azért a 45 évért. Sokszor nem a pénz a legnagyobb jutalom, hanem a megbecsülés. Nemcsak magamról beszélek. A többiekről is. öreg, hűséges munkásokról, akik nem futottunk el, amikor nehézségek jelentkeztek. Jozef Melkener elvtárs is hallja Lengyel Ferenc szavait. Lehet, hogy először mondta ki szíve legmélyebb vágyait előtte egy öreg munkás? — Hát igen, ez így van, sajnos, hogy így van, s nagy hiba. Talán az egyik legnagyobb. Valahogy elszigetelődött a vezetőség a gyár dolgozóitól. De ez nem kerülte el a figyelmünket. Most azon dolgozunk, hogy kialakuljon egy közvetlenebb kapcsolat, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a vezetőség s a dolgozók. Igen, meg kell teremtenünk egy új légkört, amelyben a munkások jobban érzik majd a felelősséget a saját gyárukért. — Maguk szerint, mik még az okai a fennálló nehézségeknek? — Elsősorban az ide-oda kanyargó gazdasági irányzatok. 1958-ig vezérigazgatóság voltunk, aztán 58-ban változás történt. A csehországi kábelgyárak kikerültek a vezetésünk alól, s a szlovákiai gyárakból is csak az EK ТороГбапу s a Gumón Malacky maradt meg az igazgatóságunk alatt. Át kellett szervezni a gazdasági életünket. S akkor történt az első hiba. Nehéznek bizonyult a feladat. Egy gyárban az úgy van, hogy az elrontott évet két-három év alatt is alig lehet helyreigazítani. S ha sorozatosan gyenge évek következnek egymás után, annak az az eredménye, ahol most tartunk. — S vannak kilátások a helyzet javulására? — Igen. A helyzet nem kilátástalan, még annak ellenére sem, hogy az 1970-es év is kedvezőtlenül indult. Minden a jó szervezésen, irányításon múlik. Az első években 40 százalékban exportra dolgoztunk. Szeretnénk ezt újra elérni, mert ma csak három százalékban dolgozunk exportra. Ha egy elrontott évet csak kettő tud helyrehozni, akkor tíz elrontott év helyrehozására húsz év szükséges? — töprengek magamban. Addig elnéptelenedhetnek a munkatermek, hisz nem titok, hogy nagy a munkavándorlás. Főleg a fiataloknál. Akiket semmiféle érzelmi kapcsolat nem fűz a gyárhoz. Hogyha nem találják meg a számításukat, elmennek. S ki akadályozhatja meg ebben őket? Vegyük például az egyik részleget, a Flexo-t, ahol túlnyomórészt nők dolgoznak. A vasalózsinórtól kezdve a vlllanyborotva zsinórjáig mindenféle elektromos géphez való zsinórt gyártanak. Itt 90 százalékban manuális termelés folyik, tehát jóformán gépi segítség nélkül. Átlag keresetük 1000— 1100 Kés s nagyon régi munkásnak kell ahhoz lenni, hogy valaki ennél többet keressen. Nem a legcsábítóbb munkahely fiatal lányok számára. Lengyel Ferenc, akinek szivéhez nőtt a gyár azalatt a 45 év alatt Ülésezik az Üzemi bizottság. Az asztalfőn Jozef Melkner elvtárs, a bizottság elnöke Hinterchuster László már 44 éve a pozsonyi Kábelgyár dolgozója Foto: F. Spáéil A hűségjutalmat kellene Lengyel Ferenceknek és Hinterchuster Lászlóknak kapni, hiszen 40—45 évet dolgoznak egyfolytában egy gyárban. Gyakorlatilag itt élték le az egész életüket, 1967 év óta azonban még senki sem kapott. Persze ez se hat valami ösztönzőleg. Ahol az ember munkáját 1300—1400 Kés-re becsülik havonta, s még a remény sincs meg rá, hogy később megjutalmazzák kitartásáért, onnan menekül. S maga elégedett az itteni helyzetével? — Igen, elégedett vagyok, — mondja Hinterchuster László. — Reggel hattól délután hatig dolgozom, szombatonként délután kettőig, de 2300—2400 Kés-t keresek. — Mióta dolgozik a gyárban? — Negyvennégy éve. Fél év múlva már nyugdíjba megyek. Otthonosan mozog a hatalmas gépek között, kezét végleg feketére marta az olaj. Ugyan megszorítják-e majd ezt a kezet, jutnak eszembe Lengyel Ferenc szavai, ahogy nézem. Azt a kezet, amely 1948-ban úgy fogta meg a gép hajtókarját, hogy ezentúl sajátmagának, munkástársainak termel rajta. — Persze. Hogy örültem akkor, hogy győztünk mi, proletárok. Hét gyerekes családapa vagyok. Főleg ómiattuk örültem. Nem volt mindegy, hogy milyen jövő vár rájuk, a gyermekeimre. Most már három gyerekem a saját életét éli, négy még otthon van, három lányom s egy fiam, aki szintén itt dolgozik a gyárban. — A legkitartóbb, a legerősebb kollektíva az üzem biztos pontja az öreg munkások kollektívája, ismeri el Jozef Melkner. Akik több megbecsülést kívánnak szívük mélyén, teszem hozzá magamban. A múltat és a jelent összevetve kiderült, hogy a kezdeti kiváló eredmények utón súlyos hibákkal teli év következett. Az élenjáró, példamutató gyár a legutóbbi tíz év alatt leromlott. S nem azok a hibások, akik a hűségpénz helyett szívesebben vennék a megbecsülést. Hanem azok, akik nem vésték elég mélyen a tudatukba, mit jelent, hogy a gyár a dolgozóké. Mert nincs végső győzelem. Mindig újra és újra kell küzdeni érte. Munkával, irányítással, helytállással. Csak így jutunk közelebb a célhoz, ami után új Cél következhetik. KOVÁCS MAGDA
