Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-22 / 8. szám

A freskókat ma már filmfelve­vőgépekkel festik. A Feszty-féle körképek kora — melyek egy társadalom nagy lát­ványosságának számítottak — végleg elmúlt, s helyükre a film­színházak filmóriásai kerültek. Ezt számos szuperfilm bizonyít­ja, melyek közül ezúttal csak egyről szeretnék szólni, a máig legnagyobb szabású jugoszláv történelmi filmről, a „Neretvai csatá“-ról, melynek megalkotása érdekében túlzás nélkül, egy nem­zet fogott össze. Nemcsak vala­mennyi jugoszláv producer fogott össze a felvételek finanszírozásá­ra, de a legnagyobb gyárak és az egykori partizánok is felajánlot­ták segítségüket. Azután három esztendős ke­mény munka kezdődött. És végül készen állt a film, melynek be­mutató-sorozatára világszerte ép­pen ezekben a napokban kerül sor. Miről is van szó? A felszabadult Jugoszlávia nemzeti létét eldöntő „Neretvai csatá“-ról, melynek tétje, nem­csak az új Jugoszlávia megszüle­tése, de a humánum és bajtársi segítség is. így a maga nemében egyedül­álló film született. Német, olasz levéltárak titkos anyagaiból az usztasák irataiból, a partizán hadvezetés irattárából, a hősök emlékezéseiből, Tito személyes tanácsainak és állásfoglalásainak felhasználásával született a for­gatókönyv, mely a megrázó harc hűséges krónikája. A forgatásban világsztárrá lett például Sylvy Koscina, a neves olasz színésznő, aki életében elő­ször játszott partizánlányt, és Charles Miliőt, a Franciaország­ban világhírűvé lett nagyszerű színpadi és filmszínész. De még e nagy sztárok is való­sággal eltörpülnek a férfiszerep­lők mellett. Egy német tábornok szerepében Curd Jürgensszel, egy ezredes alakjában Hardy Krüger­­rel (mellesleg a film egyik leg­jobb alakítását nyújtja) találkoz­hatunk. Egy csetnik vajdát Orson Welles kelt életre, egy olasz tá­bornokot a skót Anthony Daw­son, aki egy Hitchcok-filmben lett világhírű. Olasz részről Fran­co Néróval találkozhatunk, a szov­jet színművészetet Szergej Bon­­darcsuk és Oleg Vidov képviselik. A film egyik legfontosabb és leg­jobb szerepét az amerikai Yul Brynner alakítja, aki mint Vlado, a partizánok robbantási szakértő­je, a legdrámaibb helyzetek kö­zéppontjába kerül. Rajtuk kívül még számos olasz, angol és mint­egy nyolcvan jugoszláv színész játszik fontos szerepet e 150 per­ces remekműben ... A „Neretvai csata“ rekonstruált körképe — sikerült mű — s hogy ez mennyire így van, egyetlen adat is bizonyíthatja: a filmet eddig nyolcvannégy ország (közte Csehszlovákia) filmforgalmazói vásárolták meg ... — így — A LENIN ALKOTÓJA „HARCOLUNK A NEMZETKÖZI TÖKE ELLEN, AMELY KÖZTÁRSASAGUNK LATTAN EZT MONDTA: „EZEK HA­RAMIÁK, KROKODILUSOK" (EZEKET A SZAVAKAT SZÓ SZERINT ÍGY MONDTA EL NEKEM EGY ANGOL SZOBRASZMÜV6SZNÖ, AKI EGY IGEN BEFOLYÁSOS POLITIKUSTÓL HALLOTTA EZT A KIFEJEZÉST). HA PEDIG KROKODILUSOK, CSAK MEGVETÉST ÉRDEMEL­NEK. ÉS EZ A NEMZETKÖZI TÖKE HANGJA VOLT. EZ AZ OSZTALYELLENSÉG HANGJA VOLT, ÉS A MAGA SZEMPONTJÁBÓL IGAZA VOLT. AZ ILYEN KÖVETKEZTETÉSEK HELYESSÉGE AZON­BAN GYAKORLATI ELLENŐRZÉSRE SZORUL HA TE, VILAGTÖKE, VILÁGOT ÁTFOGÓ HATALMAS ERŐ, AZT MONDOD: „KROKODILUS", S A KEZEDBEN VAN AZ EGÉSZ TECHNIKA, AKKOR PRÓBÁLD MEG, LŐDD LEI AMIKOR PEDIG MEGPRÓBÁLTA, KITŰNT, HOGY ö HÚZZA A ROVIDEBBET. A TÖKE, AMELY KÉNYTELEN A REÁLIS POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI ÉLETTEL SZÁMOL­NI, AKKOR AZT MONDJA: „KERESKEDNI KELL”. ITT ARATTUNK Ml IGEN NAGY GYŐZELMET.« Részlet Leninnek a X. pártkongresszuson 1921. márciusában mondott beszédéből Úgy jelent meg előttem, mint a gondolkodó megtestesítője A SZOVJETEK ORSZÁGA AZÓTA NAGY UTAT TETT MEG, A NAGY­HATALMAK SORABA LÉPETT. KÖ­VETKEZETES BÉKESZERETÖ POLITI­KÁJÁVAL, IGAZI HUMANIZMUSÁ­VAL kivívta minden nép megbe­csülését. AZ ANGOL SZOBRÁSZ­­MŰVÉSZNŐ, CLAIRE SHERIDAN, AKIT LENIN EMLÍTETT, EGYIKE AMA KEVESEKNEK, AKIK A NYUGATI ÉR­TELMISÉGEK KÖZÜL A MUNKÁSOK ÉS A PARASZTOK ALLAMANAK LÉ­NYEGÉT KELETKEZÉSÉNEK PILLANA­TÁTÓL HELYESEN ÉRTÉKELTÉK! ... H. G. Wells, „Oroszország ködben" című könyvének orosz kiadásában olvashatjuk, hogy moszkvai tartózkodása idején az író egy házban lakott „egy angol szobrász­­művésszel, aki valahogy Moszkvába került", meg hogy ami­kor Lenintől eltávozott, együtt reggelizett „Mr. Eanderlippel meg egy fiatal londoni szobrásszal". Ez a szobrász egy asszony, mégpedig gyönyörű asszony volt: Claire Sheridan. Gyönyörű volt és vakmerő. Valósággal rettenthetetlennek kellett lennie, ha 1920 őszén el mert utazni Szovjet—Orosz­országba, hiszen a Londonba visszatérő angolok azzal rémít­­gették hallgatóságukat, hogy a közkonyhákon saját sze­mükkel látták a levest, amelyben levagdosott emberi ujjak úszkáltak. Ugyan mi késztette Sheridant erre a vakmerő lépésre? Most, csaknem fél évszázad múltán, amikor a szovjet­­oroszországi útja során készített naplójegyzeteit olvasom, a választ nem is — önmagának és az embereknek szóló — magyarázó szavaiban találom meg, hanem a szoborban, amelyet éppen akkoriban fejezett be és amelynek ezt a cí­met adta: „Győzelem — 1918". Keserű, rettenetes ez a győzelem! Meztelen alak. Szeme félig lehunyva, arcán tragikus fájdalom. Tehetetlenül csüngő kariában kard. A hát hajlott, a fej enyhén hátravetett, a vézna, kifacsart test minden vonala az emberi kín végső határát fejezi ki. „Vaimi keveset tudtam én a kommunizmusról meq azokról a körülményekről, amelyek életre hívták, azt pedig, hogy értettem volna belőle valamit, még kevésbé lehet mondani" — írja magáról Claire. Ugyan honnan Is tudhatott volna о kommunizmusról ez az annol arisztokratanő. Winston Churchill közeli rokona? De Claire férje, Wilfred meghalt a háborúban. Élt azonban a fia, Dick, akinek jövője miatt nyugtalanság töltötte el. És Szovjet—Oroszországban meg­testesülni látta azt, ami akkor a szívét megdobogtatta: a béke vágyát. „Meg voltam győződve — írta Claire —, mint ahogy ma is meg vagyok gvőződve arról . .., hogy az új Oroszország nem lesz hajlandó semmiféle katonai agresszióra. A Vörös Hadsereg a védelem hadserege. Az új Oroszországot a ta­pasztalatok győzték meg, hogy az ország védelméhez had­seregre van szükség, de minden orosz vörös katona tudja, hogy sohasem fogják hazája határain túlra küldeni agresz­­szív cselekmények támogatására. Amióta Dick fiam megszületett, szívemet a háborútól való rettegés tölti el. Mi lesz, ha egy szép napon elragadják tőlem, hogy ágyútöltelékké változtassák, vagy megbélyegzik mint gyávát? Mi lesz, ha még a halálnál is rosszabb sors vár rá? Vakság, gázmérgezés, rokkantság?... Amikor kato­nák menetelését hallom, mindig Dick és Wilfred Jut eszem­be, Wilfredre gondolok, okit oly rútul becsaptak s aki abban a reményben áldozta életét, hogy ez az utolsó háború, háború azért, hogy véget vessünk a háborúnak." Claire azzal a fő céllal érkezett Moszkvába, hogy elké­szítse Lenin szoborportréját. Megérkezése után néhány nappal a Kreml parancsnoka értesítette, hogy másnap elkezdheti a munkát Lenin dolgozó­­szobájában. Amikor belépett, Lenin a könyvek és iratok hegye alatt roskadozó íróasztalnál ült. Claire-re tekintett, elmosolyodott, felállt, elébe ment. Claire elnézést kért, hogy munkájában zavarja. Lenin elnevette magát, s angolul mondta, hogy a művésznő nyugodtam dolgoznat, amennyit csak akkor, azzal a feltétellel, hogy közben ő is dolgozni fog az íróasztalánál. Claire két teljes munkanapot töltött Lenin dolgozószobá­jában. A munka minden erejét igénybe vette. „Sohasem lát­tam ennyi változást egyetlen arcon — jegyezte fel utóbb naplójában. — Lenin hol nevetett, hol elkomorodott, hol töprengőnek és szomorúnak, hol keserűnek, majd gúnyoros­­nak látszott. Figyeltem arckifejezéseinek e változásait, vár­tam, haboztam, és hirtelen egy pillanat alatt, valami meg­szállott fellelkesülésben, választottam. Igen, a figyelmesen összehunyorított, mintegy a beszélgető partner szemébe fúródó tekintetét kell megmutatnom. Ez nagyszerű leszl Senkinek sincs ilyen tekintete! Ez Lenin tekintetei Csak az övéi" A szobában minden nyugalmat árasztott. Lenin teljesen elmerült munkájában. Amikor beléptek a titkárok minden­féle iratcsomókkal, Lenin oda sem nézve írta alá a borítékot. Időnként berregett a telefon, s az asztal fölött ugyanakkor kigyulladt egy kis lámpa. Amikor Lenin telefonon beszélt, arca különösen felélénkült. A beszélgetés végeztével aztán ismét munkájába temetkezett. Szótlanságban teltek-múltak az órák. Lenin és Claire csak hébe-korba váltott néhány szót. A szoborportré elkészült annyira, amennyire ez a bonyo­lult körülmények között lehetséges volt. Lenin melegen kezet szorított Clalre-rel, és megdicsérte munkáját. Angliába hazatérve, Claire saját elhatározásából már­ványból faragta ki Lenin mellszobrát. Ahogy most a fényképet nézzük, érződik, hogy a művész abban a pillanatban mutatja, amikor Lenin gondolataiba merülve egyedül volt, egyenesen tartotta a fejét, hunyorított, mintha mindjárt kinyújtaná a kezét, hogy vegye a tollat és följegyezze frissiben támadt gondolatát. „Arca inkább a mély gondolatot, mint a hatalom fölényét fejezte ki — írta utóbb Claire. — Úgy jelent meg előttem, mint a gondolkodó megtestesítője." JELIZAVETA DRABKINA 1917-es SZKP tag

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents