Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-15 / 7. szám
AKI VASÁRNAP ELBÚJIK Minden hónap huszonhetedikén Sofia Nápolyba utazik. Nagynénje, Dora Villám viszi magával, aki a fizetésekért megy. Maria még kicsi, nem utazhat, tehát Romildával marad. De közben ismerkedjünk meg a családdal. „Ma már tudom, hogy Pozzuoli talán a világ legmocskosabb kisvárosa. Cseppnyi kikötőjének olajos vizén örökké narancs- és citromhéjak úsznak. A víz büdös. A rozzant halászbárkák kiirthatatlan halszagot árasztanak. A városka régi. öreg a templom, öregek az utcák. Mindenfelé a római kor emlékei: egy amphiteatrum, Szerapisz templomának és egy hatalmas, nyilvános parknak romjai. Távolabb gyárak, régi műhelyek. Az Ansaldo-ágyúgyár és az Olivetti-művek egyik részlege Pozzuoli lakosságának legfőbb munkaadója. A mi családunk is ezekben dolgozik. Csak anyám és nagyanyám maradnak otthon. Domenico Villani, a nagyapám, akit mindenki csak Menichellonak szólít, előmunkás Ansaldóéknál. Havi 800 líra a fizetése, a nyolctagú családnak még a legszükségesebbre sem elég. A nagybátyám, Antonio Villani, ugyancsak Ansaldóéknál dolgozik, felesége Olivettiéknél. Nagynéném Dora, gépírónő az Ansaldo számfejtő irodájában — ezért nagyapám őt küldi Nápolyba a fizetésekért, mert reméli, hogy a kollégái nem csapják be. S Dóra néni mindig magával visz. Miután felveszi a fizetéseket, cukrászdába megyünk, csokoládékrémet vesz nekem, majd átsétálunk a pékségbe, ahol különleges nápolyi süteményt, egy óriás édeskiflit kapok. Még egy kicsit nézelődünk, azután felülünk a vonatra és este nyolcra hazaérünk. A huszonhetedikék nekem a legnagyobb ünnepek." A pozzuoli hétköznapokról, a „Daily Mirror"-nak adott interjújában, Sofia Loren így emlékezik: „Nagymama néha játszani küld. De sem én, se Maria nem szeretünk a gyerekek között lenni. A gyerekek kegyetlenek és nem kímélnek minket. Ha játszanak velünk, s valamiben jobbnak bizonyulunk náluk, haragjukban „bastardo"-nak, fattyúnak, csúfolnak és egyébként is lenéznek, s megvetnek bennünket. Ha csúfolnak, elpirulok — gyermekkoromban semmit sem tudtam tenni a pirulás ellen — s pajtásaim, a többi scugnizzik, a nálunk semmivel sem jobban élő utcagyerekek, kihasználják ezt. Az iskolában is kegyetlenek velem és kegyetlenek Mariával. Tanítás után sokszor zokogva érkezünk haza. Kifütyülnek, vagy kinevetnek. Ezért, ha csak tehetem, otthon maradok a nagymamával és a házban segítek, amit tudok. A konyhában nincs sok dolog. A család napjában csak egyszer eszik, este, akkor is többnyire gyorsan készülő tésztafélét, vagy sűrű levest. Csak vasárnap van három fogás. Akkor még valamennyi hús is került az asztalra. De nem szeretem a húst, és gyűlölöm a vasárnapokat. A többi gyerek vasárnap szépen öltözik. Mi mindig ugyanazokban a ruhákban járunk. Ezért vasárnap mindig elbújok." Romilda Villani is dolgozik: 1938 óta II. zongoraórákat ad. Keresete azonban szerény: Pozzuoliban alig van olyan család, amelynek gyermeke zongorázni tanulhat. Az ünnepelt filmcsillag így emlékezik a kilencéves Sofiára: Ha csak tehetem, elzárkózom a világtól. Négy-öt órát a közös családi ágyban alszom, de amint pirkad, kiszaladok a ház elé. Hatalmas, öreg fügefa áll ott, pillanatok alatt a tetejébe érek. Az erős ágak között puha fészket rendeztem be magamnak, s ott töltöm napjaim. Csak akkor jövök le a füge-palotából, ha nagymama, vagy a nagybátyám felkiabál értem. Egy nap, Antonio bácsi áll meg alattam : Sofia, gyere le, van egy üzletem... Mikor leérek, rámnéz és azt mondja: — Muszáj egy kis friss tejet innod. Belémkarol és elvezet egy istállóig. A hátsó ajtón lépünk be. Aláguggoltat egy tehénnek és fojtott hangon rámszól: „Ide a szádat!" Azután fejni kezd. — Nyeld szaporán, a gazda mindjárt visszajön — suttogja. Azután néhány perc múlva elfutunk. Sohasem ittam még jobb Ízű tejet! Amikor elfogyott az ágyért kapott pénz, ismét többet nélkülöztünk. Anyám egy nap a postahivatalba megy és felad egy táviratot Riccardo Scicolonénak: „Sofia nagyon beteg — ha látni akarod, gyere!" A távirat hazugság. De nem sokkal később Riccardo Scicolone megjelenik házunkban — ennivalót hoz és nekem egy kis kék játékautót, amelyet pedállal lehet előre-hátra hajtani, örülök az ajándéknak, de egyáltalán nem örülök az apámnak. Pontosan emlékszem első találkozásunkra. Anyámmal lép be a szobába. Idegen nekem. Anyám azt mondja: — Ella — idegenek előtt sohasem szólíott Sofiának — ez az apád. Kiabálni kezdek: — Küldd el őt, ez nem az apám. Nekem már van egy apukám. A nagyapámra gondolok. A háborús nehézségek növekednek. Jegyrendszer van: a napi fejadag egy teáskanál cukor, egy szelet kenyér. Pozzuoli iskolájában csak el-elvétve van tanítás. És sok, egyre több a légiriadó. 1943-ban, egy nap, Romilda Villani felveszi féltve őrzött teveszőrkabátját, Riccardo egykori ajándékát, megmosdatja, megfésüli Sofiát és elviszi magával Nápolyba, színházba. Titina de Filippo társulata a „Filumena Marturano" című darabot játssza. A nagy élményről húsz évvel később Sofia így emlékszik: „Életemben először láttam színházat, s mindjárt egy olyan darabot, amelyben olyan emberek mozogtak, akiket az utcáról is ismertem. A „Filumena Marturano“ nápolyi komédia, s azt hittem, nem Is színészek játszanak, hanem az utcáról lépett fel néhány idegen a deszkára, s ók tréfálkoznak, veszekednek és vitatkoznak egymással. Éreztem, hogy anyám többször néz engem, mint a színpadot. Egyszer csak közel hajolt hozzám és azt suttogta: — Meglátod, Ella, egy nap te leszel Filumena .., Húsz esztendővel később, amikor Carlo Ponti irodájában aláírtam a szerződést a „Filumena Marturano" filmváltozatának főszerepére, felhívtam anyámat és azt mondtam neki: — Igazad volt, én lettem Filumena. De ő már nem emlékezett hajdani jövendölésére 1943. augusztus 4-én ötórós tengeri- és légitámadás bombáinak tüze zúdul Pozzuolira. Teljesen szétlövik az Ansaldo és Olivetti gyárat. Sofia eltűnik a család szeme elől és nem kerül elő a támadás után sem. Menichello nagyapa és Romilda egész éjszaka keresik. Romilda már siratni kezdi, amikor hajnalban koszosán, rongyosan beállít: kint játszott a vasúti töltésnél, megijedt a nagy zajra, beszaladt az alagútba és nem mert előjönni. Néhány hónappal később — ekkor már mindannyian nápolyi vendégségben élnek — Sofia perselyt szerez és leszökik az utcára: „Csak egy lírát, egyetlen lírácskát!" — kántálja, és rázza, csörgeti a perselyt. Ez a vállalkozása — eredményes. Este 287 lírát számol meg a család, ez Sofia első „keresete". De Sofia Loren másra is emlékszik ezekből az időkből: „Közeledtek a hideg napok. Ruhám már csak illúzió volt, ki is nőttem, el is kopott. Ollóval, újságpapírból készítettem magamnak kabátokat, de ezek csak első, kamaszosan szertelen mozdulatomig tartottak. Esténként rettenetesen fáztam. Egy este anyám elvette tőlem az ollót. Az ágyból lestem mit csinál: könnyekkel szemében darabokra vágta féltett teveszőr kabátját, Riccardo egyetlen ajándékát, és ruhát szabott nekem, meg Mariának. Elegánsak lettünk és nem fáztunk többé. Ö viszont később gyakran vacogott..." Azután elérkezett a pillanat: Nápolyt a tenger, majd a szárazföld felől is megszállták a szövetségesek. „A felszabadítónkon nevetni kellett. Emlékszem, dél körül járt, amikor házunk előtt, a nápolyi utcán, feltűnt egy szoknyás, skót katona. Roppant barátságos volt velünk gyerekekkel, s egy nagy dobozból osztogatta a csokoládét. Én is kaptam. De amikor elfordultam, kacagtam: szoknyás férfi! Ki látott ilyet? Mariának azt mondtam: — Tudod, biztos szétlőtték a gatyáját és egy női ruhaüzletbe tévedt. . . Ezzel a furcsa, gyerekes csacsisággal kezdődött számomra a magasba vezető új élet." ^Romilda Villani esténként a „La pagnotella“ mulatóban zongorázott, és amikor már megismerte a közönséget, egy este magával vitte Sofiát. Verekedés lett a dologból. Képünkén: Sofia énekleckét vesz édesanyjától A pionírok Junója „Miss Édes Szív Г A modern szépség vonzó asszonya ^
