Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-15 / 7. szám

"ÖREGEK

Hamar Györgyné az ablakot is beakasztotta, hogy kipihenhesse magát. Sok ez már neki is. Negyedéve az ipát ápolta ki, tavaly a napát, míg csak az idejük ki nem telt. Most az urán a sor; karácsony óta furton-fúrt beteg, s csak güzmölődik az ételen. Az 6 lábai sem bírják, a válla is hasogat, Hévízre vagy Pestre, a Lukácsba kéne vinni. De idén már alig kerül el, jövőre meg az Ura nélkül, föl se lehet azt gondolni. Éjszaka is csak fél szemmel alszik, a másik az emberén, minden ágynyikorgásra felrezzen. Lám, most aludhatna, azt nem tud. Benne mocorog a baj, mint gyufásskatulyában a bebörtönzött csibor. Pedig belenyugodott már, napjában tízszer is elmondja, hol a gyerekeknek, hol az érdeklődő vidékieknek: szegény uramnak 1 megváltás volna már, de azért csak nem megnyugvás az. Ott köntörködik a legszebb pillanatban is, ami eljövendő. A minap is a Pistike, a lánya esztendős kisfia örvendeztette meg. Az ölibe vette, ott kacsmargott a parányi féreg, s egyszer csak utánamondja a szájába könyörgött szót: nammama. Hogy örült volna máskor, most mintha kő lógna a szíve akasztóján. Hát azt kinek mondod, hogy nappapa?

A kertablakra aggatott berlinerkendő résecskéin erőszakos augusztusi nap tolakodott a szobába, s arany csipkét vetett a vásott, keresztöltéses asztalterítőre. A bennszorult legyek elégedetlenül dönögtek föl-le a szokatlan hűvössében, s Hamar Györgyné már azt sem tudta, ők aggatják-e az elszundításban vagy a bánat. Forgolódott, hánykolódott, szinte jól jött, hogy kopogtak, legalább végképp fölkeltették. Zavarom a sógorasszonyt?

— Dehogy, sógor úr, csak tessék.

A dívány húsz év és három gyerek nyűtte rugója nagy sóhajtással engedett a Hamarné fölkászálódó iparkodásának.

Kertész József bíró úr bevárta a sógorasszonyát, amíg kifirhangul, eleresztett egy udvarias „sose vesződjön, sógorasszonyt“, s csak amikor végre leültették, a botját az ágy kávájára akaszthatta, hozakodott elő a jötte értelmivel.

— Mondok, elgyüvök megnézem a sógort. A cséplés is letelt a délután, ráérek.

— Lett-e sok? — erőltette föl örzse asszony a kidukáló arcot a maga szarkalábakkal kékülő, megtört ábrázatára. A sógora is meghökkent, mivé esett össze ez a termetes, pattanós bőrű asszony. De csak a tárgynál maradt.

Olyasforma, mint tavaly.

— Könnyű sógoroméknál, ahol gazda van. Mi még a takarodást se végeztük el, néhány edény zab holnapra marad. Elhiheti, büdös, ez a cselédnép, ha nincs mögötte a férfi, az istennek se mozdít. Csak egymás közt cicódnak. A múltkor oda is mondtam Bagyurának. Micsoda emberek maguk, én titkulom a bajt, csakhogy szegény uram semmit meg ne tudjon, maguk meg álló nap neszeznek. Na, akkor elröstölködött, de máinap mán megint.

— így van az — bólogatott Kertész József. — Nem olyan ma már a cseléd se, mint régen. Hát a György? — terelte vissza a diskurzust. Szeretett volna átesni már a beteglátogatáson. Mondják, nagyon odavan a sógor, azt mivel vigasztalja férfiember az ilyet.

— Kiült a kertbe. Amióta beteg, igen szereti a kertet. Szegénykém egész életiben se időzött kinn annyit, mint most ezen a nyáron. Tegnap vót-e, nem, hetién — megyek ki érte, mondok, meghűti magát, mert már esteledett, hát hol az én uram, sehol sem lelem. Megijedek, há lett ez el, attúl féltem, valami baj érte. Hát csak beszól az utcáról, hogy nédd-e, kigyüttem, ezeket az őszirózsákat nézem, sose voltak ilyen szépek, mint az idén. S szinte úgy elgyönyörködött bennük.

Vékony, szép metszésű orra kipirosodott, ajkait nehéz rángatózásba csücsörítette a kikívánkozó pityergés, annyira meghatotta a visszahítt kép: az ő erős, szerző lelkű ura, amint az őszirózsákban gyönyörködik. Ebben a képben babusgatja majd el az embere betegségit, ez lesz az utolsó napjáról rajzolt festmény; iparkodik is elmondani, egyszer, tízszer, így csiszolódik meghatóbbá, mind meseszerűbbé.

A sógor maga elé meredt. Maga is hatvanon át hajlott, de még daliás, szálas ember, ilyenkor azonban egykettőre kikezdi az embert a baj. Lám, a sógora is, hogy keménykedett, hogy buzgólkodott, még egy esztendeje is. Most meg a kertbe ül, mint valami vénasszony.

— Elgyütt a mi időnk, sógorasszony. A Feszli mit mond?

— Nem mond az semmit. Rák, nyelőcsőrák. Imádkozzunk, hogy hamar túlessen rajta.

Hallom, hogy enni se tud.

— Nem az. Ahogy beveszi, ki is bukja. Egy kis kávé, ha lemegy, a tojás már megakad neki. Lenyelni: lenyelni tudja, sógorom, de csak egy percig marad benn, aztán már gyűn is vissza. Mondom is a lányomnak, sose hittem, hogy az ilyesmit megszokjam. Azelőtt, még ha egy állat tett is úgy, hát mentem és utánoztam, most meg vele eszek szegény galambommal, nehogy azt higgye, utálom, s bizony tízszer is megesik, de én csak letörülgetem.

Azt mennyit jósul a Feszli?

— Legföllebb ezt a hónapot.

A sógor értelmes férfiarca pnég

jobban bespalétázott, látszott rajta, tanakodik valamin, de redőnyök mögött. Végre is kiböffentette.

— Végrendület van-e?

— Nem köll ide, sógorom, nem olyanok az én gyerekeim.

— Láncon kezes az ördög. Én megíratnám, ha rajtam állna.

— Nincs nekem ahhoz szívem. Hogy én szóljak neki.

— Tudja ő azt. Nem olyan ember, hogyne tudná.

— Nem tudja, elhiggye, sógorom. Én is csak ezen csudálkozom. Nem hallottam én annak a szájából, hogy így vagy úgy, meghalok vagy mi. Inkább egyre tervül, hogy az ólakat elviteti a ház mögé, a kutat is átcsináltatja szivárványosra. Pedig szegény igazán láthatná már. Nincs azon egy girizd hús se.

— Én nem szólok bele, sógorasszony. De azt tudom, ahol nincs végrendület, ott vége a testvériségnek. Gonduljon csak a Molnárékra. Milyen köztiszteletben álló család volt, azt összeakaszkodtak, mint a cigányok.

— Igaza van sógor úrnak. Más is mondta, de nincs szívem hozzá. Ki tudja, meddig elél, azt abban a tudatban.

— A sógor elmegy, de mi itt maradunk.

— Istenem mit csináljak? — tépelődött a megszorított asszony. — Ha sógorom szólna. Vagy célozna legalább.

Bajos az ilyesmi. Ha a magam családja volna. De így még ki tudja, mii föl nem kőtenek, hogy tán ezért vágj azért tette.

Szabadkozott, de befele eltökélte, hogy szól. Mégis csak ő volt a barátja, a nénje ura, tartozik vele a gyerekeinek. Hanem azért nem ígérte meg, hátha nem sikerül, ne mondhassák, hogy nem elég ügyes. Fölkelt.

—■ Kinézünk, sógorasszony. Eltelik az idő.

Megkerülték a házat, ki a kertbe, amely széles L alakban kerítette az űregapák építette, mohás hajú házat. Ott ült a gazda a fehér kerti lészán, vakmeredésű szemmel nézve el az estére záródó nebáncsvirág, a tömött violák, nyugtalan verbénák s a szomorú gerepcsinek fölött. A keze a térdén, mint aki éppen föltápászkodni készül, de előreesett vállai hosszú mozdulatlanságot hordtak.

Hamar György a lépések felé emeltette a szemét, de másodpercekbe került, amíg a néző szeméből kivirágzott a meleg fölismerés.

— Ülj le, sógor — s helyet csinált mindkettőjüknek a lészán. A gazda akart lenni; ő az, aki itthon van, még nem annyira haldokló, hogy a házbeli otthonságát megcáfolná az életbeli idegensége. Kertész József leült, s a régi, szőlőhegyi hangján tudakolta:

— Hogy vagy, sógor?

Köszönöm, tegnap meg ma valamistég jobban.

— Majd csak megjavulsz.

Hamar György nem szívesen beszélt a betegségiről. A beteg nyűg, a betegség szégyen, ebben nevelődött, s szíves-örömest legénykedett volna, csak ne sápítozzanak fölötte.

— Időbe kerül az.

S mindjárt el is másolta a szót.

— Hát a faluban mi újság?

— Megvagyunk. A hősök szobrára ötven milliót szavazott meg a község.

— öt ven milliót? — A beteg föl sem tudta gondolni a túlságos számot. Egy szoborért.

— A Molnár Pista erőszakoskodott, hogy pont Ángyád legyen a legutolsó, másutt már el is felejtették, hogy szobruk van.

— A katonáknak már mindegy.

— Igaz, a Plstáék ügyében meg megvolt a főtárgyalás — vetette oda a sógor csak úgy félvállról, mintha

SIMKO MARGIT

Asszonylogika

— Viktor kérlek, szeretnék neked valamit elmondani.

— Csak végigolvasom az újságot, pár sor az egész. Sürgős1

— Neem — szólt az asszony kissé bizonytalanul elhúzva a szót — ráér.

Felkelt az asztal mellől, lassan odament a csukott ablakhoz, és a függönyön keresztül lenézett az utcára. Milyen piszkos ez az őszi köd — gondolta — és mégis mennyien sétálnak.

Egyesével, kettesével jártak az emberek, néhol csoportosan is. A korzó vonaglott előre, hátra. Néha egy kocsi kalapált az úttesten. Megszokott vasárnapi képe a kisvárosnak. Egyszerű, biztonságot adó.

— Micsoda marhaságokat tudnak ezek az újságok összeírni — mondta a férj és felhajtotta maradék sörét — csak hogy épp írjanak valamit, hát ide figyelj, azt mondja... ja igaz — engedte le a lapot az asztalra — te valamit akartál, no halljuk?

Az asszony visszafordult, de nem ment el az ablaktól.

— Viktor kérlek, mi nem élhetünk együtt tovább. Én megcsaltalak. ,

A férj letette a szemüvegét — ez szokása volt, ha gondolkozott, vagy ha evett, és azt tette, amit ilyenkor minden normális ember tett volna — nem hitt a fülének.

— Hogyan? —■ kérdezte kényszeredett kis mosollyal.

— Kérlek, ne nehezítsd a dolgomat — szólt at asszony szinte türelmetlenül, mint aki már mindent bevallott magának, és most fél egy újabb kihallgatás gyötrelmétől — megcsaltalak és el akarok tőled válni. Ne haragudj, hogy ilyen egyszerűen mondom, de azt hiszem, ez a legtisztességesebb módja.

A férfi ülve maradt és rászorította tenyéréi szemüvegéhez szokott szemeire.

— Te...

Az asszony nem mozdult, cipője hegyével a szőnyeg rojtjait igazgatta. Magát figyelte és elcsodálkozott. Házassága alatt először nem sajnálta meg a férjét. Nem is olyan régen egy simogatás, egy elboruló tekintet is elég volt ahhoz, hogy minden bántódás megadó bocsánattá változzon benne. Hogy figyelte éveken át ezt az embert, hogy kutatta a forrást, amelyből Viktor az erejét merítette, amellyel minden helyzetből diadalmasan került ki. Minden sikerült neki, amihez csak hozzáfogott. Négy évig volt háborúban, még csak \meg sem sebesült. Az élet tálcán hozta eléje a fszerencsét. Nem, nem is az élet hozta, 6 vonzotta magához, mint egy erős mágnes, épp úgy, mint a lányt is, akit feleségül vett. A szépet, a hűségeset, az okosat, a kívánatosat. Aki — mint 6 maga szokta mondani nagy pillanatokban — az az asszony, akiért ölre menne a legjózanabb férfi is.