Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-15 / 7. szám
épp eszébe ötlött volna, pedig ravasz haditervet gombolygatott, fejtegetett. A beteg erőltette a fejit. — A hagyaték? Az. A tanult fiú is azt kapja, amit a másik. A bíróság semmibe se veszi. Nyolc év Pápán, négy az egyetemen, az semmi. Eszi a méreg Pistit. — Bizony, az baj. — Nem is értem Molnár sógoromat, ő nem vót olyan, mint a régi öregek, azok az istennek nem végrendülköztek volna. Ez mai ember volt, azt így hagyni itt a családját. Én csak eltüsszentettem magam a télen, már elhivattam a jegyzőt. — Te? — Az ám, amikor te a vért hánytad — hazudta kegyesen a sógor. Hamar György elértette a szót. Kutatott valamit a sógora tekintetében, s hogy megtalálta, lekumta a magáét. — Igazad volt — pusmogta, s már a zab felől érdeklődött, hogy hány mázsát adott. Meghiúsult a roham. Kertész József maga sem volt tisztában vele, mire ment a Györggyel. Kérdés és válasz mind ritkábban pötyögött, végül is fogta a kalapját, s elballagott. Mikor Hamarné a vendégtisztelő kikíséréséből visszacsoszogott, az urát behunyt szemmel találta. Azt hitte, elbólintott, s óvatosan settenkedett az ágyások közti pici utacskákon; a lészára telepedni nem mert, félt, hogy recscsenéseivel fölzavarja. — örzse. — Nem alszol? — Csak elgondolkoztam. — Micsodán? — Hogy milyen jó vagy te hozzám. Ládd-e, eddig a nagy robotban, igálkodásban észre sem vettem. Most sokszor elspekulálok, hányszor megbántottalak. Az asszony a padra telepedett, s nagycsöndű szavakkal leplezte a szakadozó sírást. — Kár arrul beszélni. Emberek vagyunk. — Igaz. De azért sok másképp lehetett volna. Mindennek a szerzés az oka. Nem is gazdálkodom én többet, ha meggyógyulok sem. Tudod mit, hazahívjuk a fiunk, gazdálkodjon ő, eleget nyomorgott a másén. — Nem lehet azt. Hogy él meg az ötven holdból, ami ráesik. — Nem is abból él meg. Az egészből. A lányokét meg a mienket is ü munkálja, mintha bérlet volna. Egy mázsáért odaadjuk neki. — Bajos az — vacogott régi, kedves terviért az anya. — Mi sem élünk örökké. Azt akkor szétmegy a bérlet. — Igaz. Azért kellene végrendületet csinálni. Abban is kikötném, hogy a bérlet a Gyurié. — Ráérsz te a végrendeleteddel félősködött Hamarné. Az ura az arcába kémlelt, és elhallgatott. Egy árnyék csönd jiben tépódött a két öreg. Végül is az ember az asszony ölébe nyúlt. Megkereste a kezét, és megszorította. — Édes párom. Mondanék valamit. Annyi gyöngédség szoronkodott a torkában, mint soha. Amíg férfi volt, a mohó élő és szerző erő viharzott benne, 6 feküdt rá először a nemesek szétparcellázott birtokaira, húsz év előtt ő vette az első cséplőgépet, 6 alapította a Hitelszövetkezetet, volt elöljáró, presbiter, kiállításon kitűntentett lótenyésztő, csatangoló hím, de gyöngéddé csak a halál előtt horgadt, amikor a betegség mérgei kilúgozták minden mohóságát, s maradt az örök emberi alapszövet. Az asszony megsimogatta a halántékát, amely mélyre esett az ezüsttarkás fürtök alá. A férfi zavartan hebegett, mint aki kíméletes akar lenni, de tudja, hogy úgyis hiába. — örzse, ez a Feszli nem az igazat mondja. Más bajom van nekem. Az asszony összerezzent, szinte sikoltva tiltakozott. ■ Há gondúsz? Pesten állapították meg. — De nem, amit ü mond. Aszongya, görcsöt fog a torkom, azért nem tudok nyelni. Hát akkor mért vót véres a klinikán a szonda? Beszélhet nekem. Az asszony a keze közé fogta a zokogással küszködő fejet. S mintha láthatatlan rossz angyalokat hessegetett volna, csuklott és tiltakozott. Galambom, képzelődök — Nem, nem — makacskodott a beteg, bőbeszédűen most már, mert percnyi megkönnyebbülést okozott, hogy a zárkózottság odvaiból elengedhette a magas kétségbeesését. — Tudom én, édes párom, már Pesten a kórházban tudtam, csak nem akartam, hogy te is tudd. Mert úgy volt, hogy jövök én a röngönyözésbül, de nem tudtam, ehetek-e ebédet, vagy böjtülnöm kell, már délutánra is be voltam rendelve a bélröngönyözés miatt. Mondok, megkérdem a segédtanárt, mert igen barátságos magyar ember, szívesen elbeszélgetett; mindig avval fogadott, hogy vagyunk, Hamar bácsi. Hát az iroda ajtaja meg nem volt becsukva, csak éppeg betéve. Megállók én a küszöbön, és hallgatom, hogy a Csíki, mert így hívták, épp telefonál. Hát éppen azt telefonálta, hogy rákja van, sajnáljuk, nem segíthetünk rajta. Másról mondhatta. — Nem is volt ilyesforma beteg. Meg délután bejött a Gyuri. Mondok, te telefonáltál, mert mondja a segédtanár, hogy valaki telefonált. Hát csak megmondja, hogy 6. Az asszony tehetetlenül zokogott, a halál udvarában is pontos érvelő előtt. — Az még májusban volt. Azóta tudom. De nem akartam, hogy te is tudd. Elég jókor ... A szája zokogásba futott, és odaroskadt az asszony vállára. — Csak egy évet élhetnék még, édes párom. Hogy veled szemben is jóvá tehetném Az asszony görcsös rángatózásban cirókálta a szárnyai alól kicsúszó férfiember fejét. A kertajtó felől apró sikongások kerekedtek. A Pistikét hozta az anyja. A gyerek böcölléző lábakkal szaladt a két öreg felé. Az öregek visszakeményítették magukat, örzse asszony az ura ölébe csúsztatta a gyereket, s biztatgatta: Mondd, kézit csókolom, nagypapa. A gyerek szétjártatta világoskék szemét, s a tizedik biztatásnak utánaszótagolta; — Nappapa. És belekapaszkodott a rákos ember bajuszába. (1921) Birtokába vette, hozzátartozott az életéhez, mint ahogy nem tudta nélkülözni a jól szeleid szivart sem. Magának nevelte, magának díszítette, itatta, etette és sose féltette. A primitív ember ősi ösztönével úgy érezte, hogy ennél többet férfi még nem adott nőnek. Érzése átgyökerezett az asszonyba, és ott hitté terebélyesedett. Imádta az urát. Imádta akkor is, ha beteg volt, imádta mikor oly szemérmetlen kíváncsisággal fordult meg egy semmitmondó nő után. Mikor várta haza, mert Viktornak reggelig tartó gyűlései voltak, és imádta akkor is, mikor megtudta, hogy nem voltak reggelig tartó gyűlései. Jöttek a viharos ölelések, a mindent elcsitító szenvedélyes fogadkozások és... Te — ismételte a férfi — miért kínzol engem, hisz nem is igaz. Igaz — szólt tompa hangon az asszony. Ki az a gazember? — hördült fel sebzetten. — Nem fontos. Egy azok közül, akik ott leselkednek, ahol egy asszony sokat van egyedül. —- Szereted? Nem. Téged szerettelek. Szeretted? — ö elhitette velem, hogy szeretem és akartam szeretni valakit, aki nem te vagy. — Szóval nevetségessé akartál tenni az egész világ előtt! — Nem... Nem... — nyugtatta meg sietve az asszony, és karjait kissé felé nyújtotta — majd a te hibádból fogom bejelenteni a válást, ha ez bánt téged. A férfi félreértette a mozdulatot. — Azt hitted, hogy jobb mint én? Nem, tudtam, hogy rosszabb. — Hát akkor mit... mit adott neked? Mikor én úgy szerettelek, mint egy szentet, aki minden felett áll — tört fel mélyről a kétségbeesett férfihang. Az asszony kicsit keresgélt gondolatai között, hogy megtalálja a legőszintébb kifejezést. — Nyugalmat, Viktor, erőt az egyenetlen harchoz. Te úgy szerettél, mint egy szentet, ez kényelmesebb volt neked, és elfelejtetted, hogy én is ember vagyok. Én nem akartam erről már beszélni, de ha kérdezed ... emlékezz vissza, hányszor könyörögtem, ne hagyj magamra. Börtönben éltem Viktor ... — Börtönben? — ... és csak a börtönben tudja értékelni az ember a szabadságot. Te biztos voltál bennem és ezt élvezettel kihasználtad. Ha kínomban néha fellázadtam és azt sírtam, hogy én is olyan leszek mint te, akkor ... úristen, akkor nevettél rajtam, hogy ismersz, én nem vagyok képes rossz lenni. Mint egy rabszolga, akit túlkorbácsoltak, figyeltelek. Lestem, mi ad nekem ilyen hatalmat felettem. Sok idő kellett hozzá, legalább nekem sok kellett, míg rájöttem hogy a te erőd tulajdonképpen én vagyok. Én teljes életet akartam, te/ megelégedtél a részletekkel. A mocsárba léptél, utána hazajöttél és nálam kerestél megtisztulást, amit meg is találtál. De én— ott maradtam mindig kevesebb hittel, állandó bizonytalanságban ... kiszolgáltatva ... tőlem vetted el azt az erőt, amivel legyőztél. Nem láttad, talán ma sem látod, hová üldöztél... és akkor világos lett előttem, hogy csak két út között választhatok. Vagy belepusztulok, vagy el kell jutnom oda, ahol te vagy. Én az utóbbit választottam. Azt is megmondom, ha neked az elégtétel, hogy nem te, hanem én vagyok a vesztes. Az illúzióimat, amit úgy védtem, az életcélomat, amiért érdemes lett volna veled élnem, eldobtam, meggondolt, tiszta fejjel. Ez már nem én vagyok, aki most elmegy ... — Ilka — könyörgött a férfi — hagyd abba... majd eltelik egy idő és megtaláljuk a kiutat, én ... én megbocsátok neked. — Megbocsátasz? Az lehet, hisz már rég azt akarod, hogy valamiért megbocsáthass, hogy megnyugtasd magad, hogy én is... De én nem tudom neked megbocsátani. Mit? — bámult Viktor a feleségére. Hogy megcsaltalak. — Hogy te...? Hát ezt a logikát aztán igazán nem értem — csattant fel újra magára találva a férfi. / — Tudom — mondta az asszony nyugodtan, és 'határozott lépésekkel kiment a szobából.
