Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-21 / 52. szám

Hógolyó

Régi előjoga rossz kisfiúknak, hogy büntetlenül dobálnak meg já kislányokat, Annak Idején a Kisbudai utcán tanftás végeztével ml is elálltuk a sarkot, szép, formás hólabdákat csináltunk, és vártuk a hölgyeket. Azok Jöttek szemlesütve, szépen, Illedelmesen, takaros táskával a hátukon, ml pedig ácsorogtunk ártatlan pofával. Amikor aztán odaértek, zuhé a nyakuk közé. Pedig volt közöttük nemegyszer nálunk Jóval nagyobb, tlzenegy-tizenkét éves is.

A lányok sikoltoztak, futottak, és más efféle nőies dolgokat cselekedtek, mi pedig férfiason röhögtünk, és önérzetben gyarapodva ballagtunk haza. Ha netán olykor valamiféle bátyós tűnt föl a láthatáron, súlyosabb baj abból sem keletkezett, mert bátran megfutamodtunk,

Ez volt az erkölcsi világrend akkoriban országszerte, és így a ml kis városunkban Is.

Tegnap újból otthon Jártam és pont a Klsbudal utcán, az egykori sasfészek, a sárga Iskola közelében lehettem szemtanúja hógolyócsatának. Éppúgy kezdődött, mint valaha, csak a heplend alakult némileg másként.

Három férfiú — nyolc-tíz év közöttiek — dobálta a lányokat, és azok, a nagyobbacskák is, nőiesen sikongattak, behúzták a nyakukat, s Igyekeztek minél kevesebb találat árán szabadulni, A férfiúifjak istenien szórakoztak, az Istenek azonban egyhangúnak találták a cselekményt, és váratlan fordulatot Iktattak be.

Magányos, komoly, nagyon szolid külsejű kislány közeledett. Jött gyanútlanul, mit sem gondolva, s amint elhaladt a triumvirátus harci állása mellett, hógolyá pattant szét a bal karján.

A kislány nem sikoltozott, és nem szaladt.

Egyáltalán nem viselkedett nőiesen.

Szó nélkül megfordult, a mesterdobóhoz lépett, és kimért neki két egészen egyforma pofont. Egyiket a jobb, a másikat a bal kacsájával. Osztályon felüli pofonok voltak, Aztán olyan arccal ment tovább, mint akinek erről a dologról nincs több mondanivalója. Mire az urak az általános lelki pánikból magukhoz tértek, már el Is tűnt.

A sajnálatos baleset sérültje csak állt, és nézett maga elé. Tűnődni látszott. Mindkét profilja szép piros volt. Az ilyenekről szokták mondani, hogy majd kicsattan az egészségtől. Aztán indult a főtér felé, nyomában fegyverhordozólval. Szavuk sem igen volt, amiközben mentek... A hógolyózós folytatását bizonytalan Időre elhalasztották.

Ennyi történt mindössze, s én úgy érzem, korforduló szemtanúja voltam. A nők egyenjogúsága Immáron a mi kis városunkban Is jelt adott, sőt, irányt mutatott. Ha majdan historikus írja meg a férfiúi egyeduralom történetét, ennek a fejezetnek a következő címet adja:

„Az abszolutizmus hanyatlása."

ж

égre ez a perc is eljött!

дТи A csizmája fénylett, ahogy ilyenkor, az esztendő utolsó estéjén illik is; már csak a göndörszőrű fekete sapkát kell feltenni, s akkor mehet is. Ott állott gondos öltözetben a szoba közepén, s még egy pillantással széjjel tekintett. A lámpa sárgás puha fénnyel égett az asztal fölött; az anyja betegen az ágyban feküdt, mint öt hét óta már folytonosan; s az apja ott ül a kályha mellett, egy alacsony széken, és hunyorgatva törökbúzát fejtett.

Határozottan békesség honolt a szobában, csupán a beteg asszony szeme fénylett egy kicsit türelmetlenül.

A sapkát gondosan a fejére tette Fülöp.

— Hát én megyek — mondta.

Derűsen lépett ki a házból, s az ajtón kívül úgy lépett az estébe belé, mintha egyenes célja lett volna. Ezt különben a gondos öltözet Is úgy mutatta. S mégis, amikor kilépett a kapun, megállott mindjárt, és bizonytalankodva nézett jobbra és balra az úton.

Majdnem hangosan szólt:

— Hát most hova menjek?

Nem volt már egészen fiatal az este, de az Illendőség még javában tartott ahhoz, hogy bárhova elmehessen. Nyirkos volt az idő, és bizony elég hideg. Amolyan téli pára lengett, melynek szürke és gyér csipkézetét csak nehezen tudják átfúrni a csillagok, a hold pedig szétfolylk benne, mintha vizes tejbe öntené fényét.

Fölfelé indult az úton, ámbár akkor sem tudta még, hogy miért éppen fölfelé. Nem baj, vélte magában, s elgondolkozott. Különösnek találta, hogy milyen is az ember, legalábbis a legényember. Mert lám, napok óta nem várt maga sem egyebet, csak a mai Szilveszter-estét. Türelmetlen volt valóságfal, hogy milyen lassan múlik az idő. egszívesebben percenkint dobálta volna zsákba az órákat, csakhogy jöjjön már az a nevezetes este, melynek élvezésére gondos öltözetben elmehessen. S most, amikor itt van az óhajtott óra, a két lába vaktában viszi.

Igazán csodálkozott.

— Miképpen lehetséges efféle? kérdezte magában.

Hát így jár, aki csak vágyakozik és csak vár, de gondolkozni elfelejt. Bezzeg, ha tervet csinált volna, most nem kotyognak ebben a tapadó téli ködben. Dehát Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember, Azt hiszi, hogy ő a világ egyedül, holott a valóság egészen más. Még arra sem volt okos, hogy kigondolja ezt az estét; vagy gondolta-e végig valaha legalább a maga valódi állapotát! Egyetlen fiú, az igaz, de telik-e egyébbel a nap, mint örökös küszködéssel. Az apja már, megküzdeni sem akar a szegénységgel, hanem csak mosolyog rá, mintha le akarná nézni, öt hete annak is, hogy az anyja egyre nyomja az ágyat, mert a dereka kettőbe akar szakadni, ha meg talál mozdulni. Van három Juhuk és két lovuk. De nem is lovak azok, hanem gebék. Mit mondjon hát, klmenvén a faluból, amikor azt hallja, hogy a duglódiak mind gebések.

Nem mondhat semmit, mert igaz. Annyi düledező gebét nem is lehet látni sehol, mint ebben a kicsi faluban. Aki duglódi, már azt is elfelejti lassankint, hogy miképpen fut a ló, mert itt mindenkinek csak vánszorgó gebéje van, amelyek úgy mennek, mintha a lábuk helyett négy kopogó bottal járnának.

Úgy megkeseredett hirtelen, hogy ismét megállt. A sapkát egy mozdulattal feljebb taszította a homlokán, mintha attól nem látott volna jól. Pedig a köd fátyolozott el mindent, egyre jobban. De ahogy belenézett jobban a sötétedő ködbe, úgy tetszett hirtelen, mintha biztató módon két meleg szem cslllámlott volna meg.

Még egy pillanatig sem tartott az egész.

Elvillanó káprázat volt.

De rögtön egy lány jutott eszébe. Még a nevét sem tudta felidézni hirtelen, csak annyira ismerte, Látta ugyan

már sokszor és futó szavakat váltott is véle, ha történetesen összetalálkoztak valahol. De legény módjára sohasem tette el magának, mert hiszen még csak növendék is volt a leány.

Ott a sötét ködben elnevette magát, hogy efféle bohókás dolog történhetik véle. Két meleg szem csillan fel, pedig hitvány ködnél egyéb semmi sincs a közeliben; s ha már felcsillant a két kedves szem, aki mögötte van, annak a neve nem jut eszébe. Ügy látszik, az esztendő utolsó estéjére megzavarodott, hogy kótyagoson kezdhesse az újat.

— Ejnye, hát hogy Is hívják?

De már mondta is, meleg párával és hangosan a ködben:

— Vilma! Szabó Vilma.

Már úgy ment, hogy kedve volt hozzá. Az előbb még mintha fázott volna egy kicsit, most azonban sokat enyhült hamarjában a köd. Valami meleg buzdulás a gondolatait is a reménység felé libbentette. Már lehetetlennek tűnt, hogy a küszködés ne vezessen jobb életre; a munka gyarapodásra és az értelem helyesebb útra. Az anyja is meggyógyul majd hamarosan, az apja is jobb sorsnak fog mosolyogni és megfényesednek talán a gebék Is.

Úgy lesz.

— No, Itt laknakl — bukkant ki egy ház a ködből.

A két ablak világos volt a tornác fölött; s nem is enyhén, mint amikor csak magukban vannak a háziak, hanem vendéglátó módon. A kaput egy kicsit emelni kellett, mert öregesen támaszkodott a földnek; huppadoztak a falépcsők is, melyek a tornácra vezettek.

Egy pillantásra megállott Fülöp az ajtó előtt, s a fülét egy cseppet előre küldte, ámbár úgy vélte, hogy ez nem Illendő. Vidám zajongás hallatszott a szobából, s a kelleténél talán több férfihang.

Kopogtatott, bényitott és köszönt.

Ha maga cethalas Jónás érkezett volna, jobban az sem lephette volna meg a háziakat s a vendégeket egyaránt. Az asszony az állát le is ejtette rögtön, s tátva maradt a szeme is; Vilma pedig megrebbent, észrevehette bárki. Két legény is üldögélt ott, közrevéve a leányt a pádon. Az egyik nevetgélni kezdett, mint oktalanul a gunár; a másik azonban, egy bizonyos Gagyl Zsiga nevezetű, zordra borulva várta, hogy mi lesz.

A gazda felállt, és kézfogással köszöntötte Fülöpöt, aki szintén kezet fogott sorjában mindenkivel, majd leült külön a másik padra. ültéből elsőnek a leányra tekintett, hogy a szeme valóban azonos-e ama köd béli tüneménynyei.

A kettő egy volt.

Vidáman, mint aki örül valaminek, úgy nevetett.

Arról beszélgettek, hogy a fekete földre fehér hó kellene ilyenkor; s ne köd borongja, hanem csillagok rezegjenek. Mert jó tél után jobb szívvel jön a szép tavasz, s majdan a dús nyár.

Mindenki mondott valamit, csak éppen Gagyi Zsiga hallgatott, pedig fontos személynek látszott, kívül s belül oly nagyon ünnepélyes volt.

— Addig nem Is lesz hó, — mondta Fülöp — amíg Zsiga ilyen ködös.

Erre Zsiga felemelte nagy busa fejét, s nagy felsőbbséggel így szólt:

— Nekem már tavasz van.

Mindenki ránézett, hogy ehhez a

nagy kijelentéshez valami magyarázatot hátha fűzne. A várakozásban meg is enyhült Zsiga egy kicsit, s Vilma felé billentve a fejét, így szólt:

Itt van a friss hajtás.

Varjú alatt letörik — mondta

Fülöp.

Úgy eltalálta Fülöp a szót, hogy egyszerre Zsiga törött le alatta, vagyis a varjú; s ezen mindenki jól nevetett, még maga a frissen hajtott tavaszi ág is. A nagy siker meg is emelte mindjárt Fülöpöt, mert attól a perctől kezdve ő lett a társaság közepe. S ha már véle ilyen kedvező fordulat történt, akkor ő Is komolyra fordította a szót, és a múló esztendő bajait mindnyájunk okulására ajánlotta, majd pedig a bizakodás és a reménység követeit küldötte az újév fogadására.

Mivel a Vilma pillantása is sokszor

szállott csillogva feléje, s mivel a jó hangulatban a falu összes gebéit is szavakkal meghizlalták, éjfélig ott maradt a leányos háznál. De aztán, mihelyt a szokásos új esztendei kívánságok elhangzottak, hamarosan búcsút mondott a háziaknak, s nemkülönben a két legénynek is, akik ezalkalommal, s nyilván a távozás miatt, igen szívesek voltak hozzá.

Vilma kikísérte Fülöpöt.

S künn a tornácban, szokás szerint, egy kicsit megálltak.

— Úgy látszik, Zsiga akar valamit mondta Fülöp.

Igen — felelte halkan a lány.

S mit?

— Meg akar engem kérni.

Fülöp egyik lábáról a másikra állt.

— Az a fontos, hogy a leány mit mond — jegyezte meg.

Mint éppen a ködbéli tünemény alkalmával, úgy csillant meg a Vilma két szeme, s utána nevetve csak ennyit mondott:

TAMÄSI ÁRON

— Válogatok majd a szavak között.

Ezzel indult el Fülöp az új esztendőben a garádicson lefelé; s miközben távolodott, ő is válogatott magában a szavak között. S amiket kiválasztott, azoknak a szavaknak kedvük volt arra, hogy munkában új élet kezdődjék; s talán gyenge karjuk is volt, amelyekkel őket ketten mintha egybe akarta volna ölelni.

Az illedelmes búcsú után úgy maradt ott a lány, a tornác éjféli sötétjében, mint valami vidám és enyhítő folt. Nemigen látta már, de hallotta, hogy Fülöp lefelé tapogat a rozoga falépcsőkön; s megvárta még azt is, hogy emelintve kinyissa a kaput s odakünn útba kapjon.

Jólesett neki, hogy tisztelő Hiedelemmel beszélt véle Fülöp. S bárha csak tizenhét éves ő, s melléje leány is, mégis oly emberségesen! Csak néhány szót mondott, mint a holló, de ama néhány szó mögött sokminden buzgott.

Olyan érzése volt.

— Nohát, milyen az élet! *- mondta magában.

Vidáman pendült vissza a házba, és nevetve hunyorgott a hirtelen lámpafényben. De azért látta jól, hogy mindenkinek a szeme rajta vizsgálódott, hogy olvassanak valamit abból, amit odakünt a tornácban együtt írtak Fülöppel.

Zsiga különösen igen vizsla volt.