Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-12-21 / 52. szám
Elmondja Lórán Lenke Humoros történet? Anekdota?... Nálam olyan nincs raktáron, de az egész életem állandó komédia. Kezdődik azzal, hogy valamikor éjjel — előadás után — hazakeveredünk a férjemmel, Kozák Lászlóval, s nekilátunk, hogy kitaláljuk a család másnapi étlapját, ű szintén jól főz, s ezért mindig nagy vita van, hogy melyikünk kedvenc étele legyen az ebéd? Végre megegyezünk: tojásleves, rántotthús és krumpli. Ezt szépen felírom a kis füzetbe a házvezetőnőnek, s kiteszem a konyhába. Másnap délben aztán megdöbbenve látom, hogy paradicsomleves és szilvásgombóc kerül az asztalra! A kedves férjem még éjjel átírta. Reggel — hajnali fél nyolckor — amikor még az igazak álmát aludnám, gyengéden felráz tizenöt éves, gimnazista Laci fiam, s az orrom alá dugja az ellenőrző füzetét. Almosán aláírom, fogalmam sincs, hogy mit,.. Jó diplomata lenne ebből a gyerekből I Délelőtt bevásárolni indulok. Az ismerős húsboltban felveszem a legcsábítóbb bójmosolyomat, hogy szép karajt kapjak, de hamar ráfagy arcomra a mosoly, amikor a másfél kiló hús helyett automatikusan két kilót mérnek le, s együttérzőn hozzáteszik: — Tessék csak elvinni, nem olyan fontos a fogyókúra I A textilüzletben megint csak beletaposnak a lelkivilágomba: — A művésznőnek ennyi nem elég egy szoknyára! Vigyen belőle húsz centivel többet... Ilyenkor rendszerint beülök a Vörösmarty-cukrászdába, egy habos búfelejtőre . . . A Vörösmarty-téren lakunk, a Luxus Aruház szomszédságában. Laci fiam rendszeresen lejár a térre, s jó barátságban van az ott poszton álló rendőrökkel. Múltkor volt egy szabad délutánom, s otthon a szekrényeket rakosgattam. Egyszer csak csengett a telefon, egy barátnőm hívott izgatottságtól elfojtott hangon: — Csókollak drága Lenkém! Mi újság? Minden rendben van nálatok? — kérdezte egy szuszra. Megnyugtattam, hogy jól vagyunk, s nem értettem, hogy miért kérdezi újra meg újra, hogy Laci fiamnak rendben van-e a szénája? Megrémültem... — Szent egek! Csak nem történt valami Lacikával? — Semmi, semmi! — válaszolta zavartan. — Csak láttam az előbb, hogy a Váci utcán két rendőr kíséri Lacikát, szorosan közrefogva . . . Azért hívtalak, hogy nem történt-e valami? Lerohantam az utcára. Lacika éppen visszatért a térre — rendőri kísérettel! Széles gesztusokkal éppen azt mesélte, milyen kalandokban volt részünk nyáron Olaszországban és Franciaországban, s a két rendőr kétfelé dűlt a kacagástól. Betámolyogtam egy patikába, hogy vegyek egy Antineuralgikát, de a patikuslányok nem siettek a gyógyszerrel, s elkezdték a szokásos faggatást: — A művésznőnek biztosan rengeteg humoros története van! Tessék nekünk mesélni, legalább egyet. . . Somos Agnes A JÉGKIRÁLYNŐ ÚJ ÉLETRE VÁGYIK — öreg vagyok, és ha ebben a szezonban még részt is veszek a nagy versenyeken, az Európa- és világbajnokságon, — mert szeretném megvédeni tavaly kivívott címeimet — de jövőre már lelépek a jégről, és átadom a helyem a fiataloknak. Komoly programot mond, minden keserűség nélkül, és az embernek mégis nevetnie kell. A sugárzóan fiatal és roppant csinos Gabriella Seyfert (ahogy a világ ismeri: Gaby) a műkorcsolyázók tavalyi jégkirálynője még nem töltötte be huszadik évét és lám, már az öregségről és a „kiöregedésről“ beszél. — A sport furcsa világ. Egy-egy versenyző korát sokszor nemcsak az élet, de az illető versenyző maga határozza meg. Lám, az angol Mathews még negyvenötéves korában is élenjáró labdarúgó volt, igazi gólkirály, s mások már 24—25 éves korukban öregek. Vegye figyelembe, hogy én — más szempontból még kétségtelenül irigylésre méltó fiatalságom ellenére — tizenkét esztendeje korcsolyázom. Hajnalban napi négy órát, majd délután további ötöt. Közben iskolába járok, és jártam, szakmát tanultam, majd dolgozni kezdtem, őszintén mondom, elfáradtam — és bár jóleső fáradtság ez, mert elértem mindent, amit ebben a sportban elérhettem, most itt állok a csúcson, melyet talán idén még meg tudok védeni a trónkövetelőktől — és azután nincs tovább... A nyugati műkorcsolyázók útja szinte előre megszabott. Gyerekkorukban kezdik, amatőrként eljutnak egy bizonyos fokra, elnyerik az összes lehetséges címeket, esetleg a nyári szezonban görkocsolyázással öregbítik jó hírnevüket, majd, amikor már túl sokan ostromolják pozíciójukat —■ akkor jégrevű, vagy filmszerződéseket írnak alá, hívatásosok lesznek, mint D'ijkstra, Giletti, Kilius-Bäumler és annyian mások. Néhány évig csinálják ezt, azután végleg visszavonulnak edzőnek, vagy saját szakmájukba. Nos, én erre a végre nem vágyom. Más életet szeretnék élni, nem olyan mozgékonyát, hanem helyhez kötöttebbet. Mit ért ez alatt? Nézze, a sport ma olyan magas nemzetközi szinten áll, hogy ha valóban produkálni akar valamit, túl sok mindenről kell lemondania. Mondok egy példát: a családi életről is. Nő vagyok és 'egy nap feleség és anya szeretnék lenni. Még pedig jó anya. íme, egy döntő érv, amely a jégpályáktól való — legalább részleges — búcsúzásra késztet. Ha az embernek családja van, már nem tud a meghívásoknak eleget tenni, nem tud szerződéseket vállalni, és így tovább — szép lassan kikopik. Nem egyszerűbb hát, visszavonulni, fenn a csúcsokon? Nem szeretnék szakítani a jéggel. Tanult szakmám a kozmetika, bármikor hasznosíthatom. De most úgy tervezem, hogy kenyérkereső „iparom“ mellé újabb diplomát szerzek: beiratkozom a Testnevelési Főiskolára és elvégzem a felső fokú edzőtanfolyamot. Azután, szülővárosomban vállalok tehetséges fiatalokat és megtanítom őket mindarra, amit én tudok, és amit tulajdonképpen az édesanyámtól — aki az edzőm —, tanultam. Azután, már azt sem szeretem, hogy folyton magammal kell foglalkoznom. Torna- és balett. Kiegészítő sportok: tenisz, úszás, turisztika. Reggel, délben, este mérleg. Fogyni, fogyni, fogyni... vagy máskor hízni, hízni, hízni. Versenysúlyom van — csak akkor vagyok igazán biztos a jégen, ha az eltérés az ideális versenysúly és tényleges „kilóim“ között nem több egy kilónál. Nos, ha az ember mindazt elérte, amit ezzel el lehet érni — akkor egyszerre nagyon elege lesz — és már csak arra törekszik, hogy abbahagyja. Itt tartok ... Bájos, nagyon szép és nagyon fiatal lány. Roppant kedves. És, természetesen, nagyon céltudatos. Épp azért vagyok bizonyos benne, hogy ha majd visszavonul, sem „tűnik el“ a jégpályákról — edzőként is sokat hallunk majd róla. De addig még itt van a jégidény, mely talán valóban az utolsó számára, de az is lehet, hogy meggondolja magát. Akkor pedig még a jövő szezonban, vagy talán az olimpiai évben is 1 Q+Vl üt TI llz-FENYVES GYÖRGY
