Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-12-07 / 49. szám
keresztül a szobán, és ezután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordók, korhadt dongák és kimustrált, vén borospalackok levegőjében. — Mit parancsol az uraság? Üde. gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Az egyik félcipőjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a szalagot. A bal kezén kékköves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, és az álla alatt blborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka, bizonyára nem először volt mosásban, oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid, kockás szoknyácska alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét kocsmahelyiségbe. Az arcán három •vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó volna két vérmes ajkát az orr tövében, a szeplőcskék felé helyezni. A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margotnak hívják. — Nem Margitnak, sem Margarétának — mondta meglehetős komolysággal —, hanem Margotnak, mint a nagymamámat. Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmárosleányok, akik miatt egykor a középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margót a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokban elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéről elszökött, és hosszú ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre, és a szobába ereszkedett. Igen, én itt ültem már valaha, valamikor... És ha figyelmesen a lábomra pillantok, nagy, országjáró zsoldoscsizmákat találhatok ott, a mellemen fehér csipkenyakkendő fodra, és a süvegem mellett bizonyára kékcsóka szárnya. A Margót kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig semmitmondó barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a kehely felett repkedő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők tekintetében mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni. Én messziről jövök, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély kardvágás is valahol az arcomon. A korcsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott: — Kölnben a dóm olyan magas, hogy ádventben erre jönnek le az angyalok az égből. Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint folyó tükrén a hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a feje tartásában, és most változtatva helyzetén, a bal karját és tenyerét helyezé alá, így szólal meg: — A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött. — Szép város, voltam benne — felelek. — Az ottani királynak igen jó aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy feketeszemű asszony egy dalra tanított egy este. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám neked, te gyönyörűség. A leány dorombolt. — És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás elfelejteni. — Dehogyis nem! — kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. — Előbb felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat érzünk a bivalybőr alatt, mintha elveszítettünk volna valamit, egy gombot vagy egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és érzem a madridi éjnek vadalmavirág illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és az asszony meleg lehelete mint messziről jött jó szél, elhúzódik fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli lovagláskor elalszom a nyeregben, és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem folyt. Miért is felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és 6 egy másik katonát hívott erkélye alá... Mindent el lehet felejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt nem, aki nem lett a miénk. — Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki nálunk járt. Vörösesbarna szakálla volt, hosszú, hullámos haja és kék szeme, mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a kocsiján — szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár egyet füttyent az erdőben. De téged igazán szeretlek, és soha el nem felejtelek — mondtam, és felemelkedtem a helyemről. (Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát sem éreztem.) A leány felemelte szentséges két szemét. — Soha? — kérdezte. A szívemre hajtotta a fejét. — Dobog — mondta csöndes örvendezéssel. Ezután nemsokára hazajött a régi sörház öreg gazdája, a leány kisurrant a szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával írta össze a számokat. Tovább utaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálrafáradt az ünnepnapon. Éjjel egy vasúti kocsiban, egyedül, messzire, hirtelen hangosan mondtam: — Margót. — Mióta jórsz hozzá? András hóna alá kapta a párnáját. — Ettől a perctől kezdve. Ha nem hagyod rögtön abba ... Kati sírva fakadt. Hosszan, elnyújtva sírt, s reggel, ahogy a tükörbe pillantott, megijedt attól a dagadt, felpuhult arctól, amely szembenézett vele. KI ez a meggyötört asszony? A postán, ahol dolgozott, Mihalik, a csoportvezető fürkészve bámult az arcába. Ml az, Katika? Ma elmaradt a rúzs? — Van is nekem kedvem ... — Még Jóformán el se kezdte, Mihalik szeme máris csillogott a részvéttől. Kati egy másodpercig habozott, eressze-e szabadjára a könnyeit. Megérdemelné Andrási Megérdemelné, hogy vigasztalják, gyámolítsákl... Bágyadtan mozgott, mint egy lábadozó, a nyomás a gyomrában egyre erősödött. A fiókjában két sült gesztenyét talált. András hozott neki valamelyik nap egy zacskóval. Biztosan Barótnétól jövet vette, — Mit csinálnék én maga nélkül? — mondta búcsúzóul Barótné, s András bátorítóan végigsimította a karját, jó magasan, hogy a mellét is érinthesse, s közben elmagyarázta, hogy kell elkészíteni a költségvetést... Múltkor András egy kis muszllnsállal lepte meg. Azt 1$ a lelkiismeret-furdalás vétette vele. Milyen gyöngéd, figyelmes, gondolta feszülő dühvei. Azok voltak a szép Idők, amikor András még a születésnapjáról Is megfeledkezettI Maga sem tudja, hogy került oda, de egyszerre ott állt Barótné szobájában, s csikorgó mosollyal kérdezte: Te varrtad fel András akasztóját? — Mijét? ülj le... Miért nem ülsz le? Mit kellett volna felvarrnom? Kati dadogott, minden vér a fejébe szállt. — Nem kellett volna ... Köszönöm ... ez az én dolgom .,. — Nekem ne köszönj semmitl Cseppet sem vagyok figyelmes. Nem érek rá figyelmesnek lenni, Mióta levelező tag vagyok az egyetemen ... az én koromban... plusz állás... plusz két gyerek, kollokviumokat lerakni, most Is arra készülök. Akarsz feketét? — Barótnénál voltam — jelentette este Andrásnak. — Mit kerestél ott? — kérdezte András olyan hangon, mint aki tudja Jól, hogy mit keresett. — Sejtettem, hogy le fogja tagadni I De Ilyen ravaszul... András letette az öléből Gergőt, aki a térde után kapkodott. — Csak nem kérdezted meg tőle ... — MegkérdeztemI És ne lökdösd о gyereket! Egy akasztó nem repül fel a kabátodra. Nem elég, hogy hazudsz nekem, a gyerekkel is úgy bánsz ... — Szégyelld magad I — András felugrott, megfogta a vállát — Nevetségessé tetted magad I — Azzal te ne törődj I és vidd innen a kezed I Látni sem bírlak, amióta tudom ... — Mit tudsz? HalljukI András olyan csendesen beszélt, hogy az rosszabb volt, mintha üvöltött volna. Aki így tudja fegyelmezni magát, annak gyakorlata van a hazudozásban. Ha rábömbölne, vagy alaposan megrázná, még tán hinne Is neki. De mit kezdjen egy emberrel, aki ennyire féken tartja az indulatait?! Másnap reggel András borotválkozás közben azt mondta: — Szólj, ha megjött az eszed. Ha tárgyalóképes állapotban leszelI... — és oldalra lapította az orrát, hogy lekapja a habot róla. Nem szólt, és nem szólt másnap se, harmadnap se. Mit beszéljen egy ilyen szörnyű alakkal, aki úgy tesz, mintha ml sem történt volna. — Meddig akartok még haragban lenni? — kérdezte a mama. — Nem vagyunk haragban. — Annál rosszabb I Veszekedjétek jól ki magatokat I Szegény drága jó férjem úgy ordított, azt hittem, összedűl a házi Kiordította magát, szent volt a béke. Kati utoljára próbálta rávenni Andrást, hogy valljon. András legyintett. — Kérj beteglapot, szívem. Egy kis hldegvízkúra nem ártana. Második hete tart már. Kati blztosítótűvel tűzi össze a szoknyáját, lehetőleg András előtt, hogy lássa, mennyire lefogyott, és szólaljon meg a lelkiismerete. Csakhogy Andrásnak nincs lelkiismerete. S a szíve csupán úgy ver, mint egy Izom. Lilósveres, formátlan izom... Minél sápadtabb, nyugodtabb Kati, Mihalik lószeme annál gyöngédebben legel rajta. Ha színházba menne velef Legalább visszaadná Andrásnak... Színház után beülnének valami hangulatos kis étterembe. Mihalik megfogná a kezét, az ujjait morzsolgatnó. Jaj, nem kell Mihalik I Senki sem kell I Hogy szerette őt András, mennyire szerették egymóstl Soha többé nem tudná úgy szeretni! Mire való az a fájdalomig feszülő szerelem, az a mindig résen levő, dühös, vacogó féltés? Azért is elmegy a színházba. Gyorsan kapkodva öltözködött, nehogy meggondolja magát, és otthon maradjon, András mozdulatait lesve, vigyázva, hogy kibírja a beszédes némaságot. Sietve rántotta le a fogasról a kabátját, az akasztót letépte róla. A ga lérjánál kell majd felakasztani... Tón csak nem nyúlik ki, amíg hazajön és rávarrja az akasztót? A színházban sem szűnt meg az a buta kis nyomás. Ez már mindig így lesz? A legvidámabb jelenetnél orrába kellett húzni a könnyeit, viszketett az orra, a szájpadlása. Körülötte nevettek. Ijedten nézett körül. Mit keres itt? Mihalik mosolyog, cukorkával kínálja. A Márvcinymenyasszonyba mennek. Isznak egy kicsit. Megmutatja AndrásnakI És ha meglátják őket? Csak lássák meg. Vegye tudomásul András... Megáll a ruhatárnál, András bizonyára Barátnővel tölti az estéjét, „átveszi vele az anyagot"... — TessékI — mondja már másodszor a ruhatárosnő, és a pultra fektetett kabátra mutat. Kati kinyitja a száját, becsukja. — Az akasztó... — nyögi ki végre, s a kabátra bök. Rávarrtam — mondja a ruhatárosnő, eltűnik a fogasok között, s egy nyaláb kabáttal bukkan fel újra. Katinak puha lesz a térde, megfogózik a pult szélében. — Máskor is fe szokta varrni az akasztókat? — Ráérek ... Elunom magam itt egész este ... — kihúzta a fiókját, s egy cigarettás dobozra mutatott melyben koronaselymek sorakoztak. — Van Itt min den ... Nem sokból áll az egész. Kati nyikkanó kis hangot hallatott. Áthajolt о pul ton, magához ölelte a ruhatárosnőt, hevesen meg csókolta. Aztán otthagyva a bámuló Mlholikot, el iramodott, s hátra sem nézve, rohant lefelé a lépcsőn A ruhatárosnő hosszan utánanézett. — Ez is ritka ság, hogy igy megbecsülik az ember munkáját...
