Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-30 / 48. szám

•• sszehunyorított szemmel / Д feküdt a földön, így ép- I pen rálátott a tarkára festett tankokra és fekete lánctalpukra. Oldalt még két, kissé horpadt tetejű, katonákkal megrakott teherautó állt. Felkészül­tem, gondolta elégedetten. Már bevethetem a tankokat. Előbbre tolta az első tankot, és kö­zeledett a városhoz. Közben kiabált: tüzérség, irány a katedrális, tüzelj! Egészen a földhöz lapult, csiklandoz­ta a felkavart por. Az orrát majdnem a földhöz nyomta, mert így világosan látta a kormánypalota kupoláját. Elképzelte, milyen káosz uralkodik az előtte elterülő városban. Az embe­rek az utcák ellentétes oldalán fut­kosnak, fedezéket keresnek a tüzér­ségi gránátok elől és várják, melyik ház dől romba a még megmaradt közül. A kormánypalota szilárdan állt, gyeppel övezett széles talapza­tán, csak a kupolája volt némileg ingatag. Lehet, hogy az uralkodó ott futkos a magas, félköralakú oszlop­sor alatt és megpróbálja összeterelni szétvert hadseregét. Csak néhány ala­kot látott a város előtti vonalban, meg egy ügyetlenül elhelyezett sötét­zöld tankot, amely idomtalan volt, nevetségesen magas, és félrecsúszott nyílásán egy kis katona maradt függ­ve. Vagy talán tiszt volt? Az uralko­dó soha nem fordított gondot a rang­jelzésekre. Az első sárga tank, amely alacsony volt és gyönyörű, mint a japán ön­gyilkosok apró tankjai, már elérte a főváros peremét. Néhány perc múlva már ott kattognak lánctalpai a pom­pás emelvény előtt, ahol valaha nagy­gyűléseket és ünnepélyeket rendeztek. De ebben a pillanatban tompa dör­renés hallatszott, az ő alacsony, sárga tankja felfordult, a belsejéből néhány katona szóródott ki, nem tudni, mi­lyen állapotban. A túloldalon, a főváros mögött va­laki hangosan felnevetett. Ezért még megfizet, mondta magá­ban, és máris további tankot küldött előre. Egyidejűleg lélekben hallotta a két teherautó felzúgó motorjának hangját. Bevetek minden tartalékot, határozta el. Megkísérelem. Frontális támadással semmisítem meg. A má­sodik tank után menesztem a harma­dikat, utána dobom a teherautókat és a katonák a tankok védelme alatt, széles szárnyat alkotva, könnyen be­hatolnak a város peremére. Az ural­kodó sorsa megpecsételődik. Terve hibátlanul sikerült. Azt a lát­szatot keltette, mintha csak a máso­dik tank érdekelné, de közben kato­náit a díszemelvény szürke falai mentén hajtotta előre. Itt tartok majd szemlét, felmegyek az emelvényre, felsorakoztatom összes alakulataimat, kifüggesztem a zászlóimat és olyan díszszemle lesz, amelynek emléke örökre fennmarad. Lefényképezem a katonákat, háttérben a főváros, amely ettől fogva az én városom lesz, be­lépek a kormánypalotába, és ott la­kom addig, amíg egy újat nem építek, vakítóan szépet, a Dél minden pom­pájával. Egyik kezével a második tankot tolta előre, a másikkal a tüzér­séget irányította. Jól irányzott talá­lattól levegőbe repült a főváros nagy­szállója, egy gyönyörű, egyszerű stí­lusú, lapos tetejű saroképület, a város első ilyen jellegű építkezése. Megoer­­dült a levegőben és messze az ellen­séges állások mögött ért földet. Hi­szen teljesen szétvered, te idióta! hallotta az uralkodó sipítós hangját. — Megadjátok magatokat? — kiál­totta a főváros felé. Katonákkal meg­rakott első teherautóját a székesegy­ház melletti kis utcába gyömöszölte, hogy végre bejusson a főutcába. Feleletet az uralkodó nevetségesen rozoga, magas tankja adott. Rávetette magát a gyalogság második autójára, és olyan erővel lökte meg, hogy a teherautó egyik kereke elrepült. A kisfiú dühösen emelkedett fel a szőnyegről. — Ez nem játék — mondta meg­vetéssel. — Tudod, hogy nem kapni ragasztót. Kezébe vette a parafából kivágott kereket. Szélein ott voltak a meg­keményedett ragasztó átlátszó ma­radványai. Az uralkodó is feltápászkodott, és leült egy székre. A harcoló főváros impozáns látványt nyújtott. Nincs is olyan kevés katonám, mint azt az ember első látásra gondolná. — össze kellene szednünk a tölté­nyeket. Mindkét fiú leguggolt, óvatosan nyúlkáltak a széthelyezett tankok és tüzérségi ütegek közé, bebukkantot­­tak az ágy alá és keresték az üres töltényeket. — A német töltények jobbak — mondta a fővárost támadó fiú, az uj­­jai között forgatva egy töltényt. Kör­me a töltény végén kiképzett menetbe akadt. — Nem lóg ki a szélük —, tette hoz­zá a királyi seregek főparancsnoka, a főváros védője, és szívott egyet az orrán. Az orosz puskákból kilőtt tölténvelc hüvelyei nem fértek be az apró játék­ágyúkba. Az uralkodó hirtelen fel­ugrott. — Van egy ötletem! Csináljunk rakétafegyvert! Rajzolni kezdett az asztalon heverő verseskötet borítólapjára. A ház csemetéié megrémült. A nagybátyja verseskötete. De azután már csak azt látta, hogv az uralkodó egy ötcsöves rakétavetőt rajzol. — Két kis deszkát teszünk egymás­sal szembe, mindkettőbe menetet vá­gunk ... — Odaszegezzük... De hogyan lő­jük ki? — öt karót szegezünk egv deszká­ra, és mindent gumival oldunk meg. Meglátod holnan. A főváros nem esik el. Azt garantálom. — Azt hiszed, hogy nem tudok ki­faragni egy rakétavetőt? A mama lépett be. megbotlott az éjjeliszekrény mellett tartalékolt lő­szerraktárban. — Fiúk, én ezzel az egésszel úgy kihajítlak benneteket. A papucsa, alatt gurulni kezdett egy töltény, az asszony az ágy szélére esett, rémült, arca a takaró díszei közé süllyedt. Anton Hykisch HADSEREG VERESÉGE Nagy J. rajta — Jézusmária, gyerekek! Megbolon­dulok ezektől a töltényektől. — Ugyan, mama, ne légy nevetsé­ges, ezek csak hüvelyek. — Hüvelyek? — Hüvelyek, néni. — Oh, hüvelyek — hagyta rájuk az anya. Felkelt az ágyról, megigaz­gatta az ágytakarót, de közben rálé­pett a tarka parafadugókkal megra­kott teherautóra. Elvörösödött, ráné­zett a fiára, látta, hogy az elsápadt, ezért csak csendesen mondta: — Tűnjetek el az egész kacattal. Be akarta vágni az ajtót és talán meg sem hallotta, hogy az egyik fiú kijelentette: — Előbb elrakodunk. Dobozokba rakták az ezredeket és a divíziókat. Valamennyi parafadu­góból készült, az arcuk kifejezéstelen, de a fejükre különböző színű papíro­kon csíkokat, csillagokat és kitünte­téseket tűztek. A csaták veszteségei nem voltak nagyok, de mégis érez­hetők. Az utóbbi időben nem nyito­­gattak már a városban üvegeket és a dugó-utánpótlás észrevehetően meg­csappant. A tartalékegységek feltölté­sét komoly veszély fenyegette. Már hat óra körül járhatott és a sötét szobában a két hadvezér nagy eről­ködéssel kotorta ki az utolsó hadi­anyagot is a szekrény alól. Kintről robbanások hallatszottak, majd automatafegyverek sortüze. A fiúk meg se rezzentek, csak az ural­kodó mondott valami olyasmit, hogy „no, no“ és idomtalan tankját bele­tette egy cipősdobozba. — Megint valami részeg román. Az anya rontott be a szobába, és abban a pillanatban zúgni kezdtek a harangok is, amelyeknek egyébként csak karácsonykor volt szabad meg­­szólalniok (a polgári védelem és egye­bek miatt). Az asszony nem nézett a fiúkra, hanem az ablakhoz ugrott, és a belső tábláról egy mozdulattal le­tépte a fekete papírokat. A fiú fel akart kiáltani, hogy mama, vigyázz, hiszen elsötétítés van, de az anyja ki­hajolt az ablakon és kinézett a térre, amelynek közepén a Szent Háromság szobra alatt abrakoltak az utolsó írének lovai. A fiú felemelkedett és a hadsere­get rejtő dobozt odatette az asztalra, nagybátyja könyve mellé. így szólt az uralkodóhoz: — Akkor már itt is tudják. Fegy­verszünet van. — Az anyja rámeresz­tette a szemét és fel akart kiáltani: A HÁBORÚ VÉGET ÉRT, vége a háborúnak, gyerekek, de a fia nem engedte szóhoz jutni, — délben már jelentették valamelyik német állo­másról. — Igen, néni, és azóta állandóan dzsesszt játszanak. A túloldali ablakokból is kihajoltak az emberek, egy asszony fakanállal szétverte a ragasztószalagokkal csí­kozott ablaktáblát, az üveg megcsör­rent a gyalogjárón. Kiáltások hallat­szottak, meg jókívánság-félék. A fiú az anyját nézte, aki idegesen nevetett és megpróbálta őt megcsó­kolni. Elhárította az ölelést, szüksége volt erre a mozdulatra, hogy megsza­baduljon az ismeretlen kényszertől. Valami gondolkodásra ösztönözte, ahogy elalvás előtt, a nagy felnőttség párnáin, és Európa térképe előtt is elgondolkodott. Van időm, suttogta magában, van időm, mindenre elég időm van még, csak tizenkét éves va­gyok. és még nem foglaltam el az uralkodó városát, nem gondolkodha­­tom most úgy, mint egy családtag. Nem tűrhetem, hogy a kinti haran­gok kiragadjanak a poros, kopott sző­nyegek világából és mással törődjek, mint a saját világommal, amely tele van fel nem épült városokkal és vé­gig nem harcolt játékokkal. Ránézett az uralkodóra és mélyen az emléke­zetébe véste Pali arcát, feledhetetle­nül lefényképezte, örök időkre, a ma­ga és jövendő gyermekei számára, ezt a széles arcot, a kis szájat, azt az arcot, amely kész volt elfogadni a játékszabályokat és hosszú hónapo­kon keresztül elviselni a közös fiú­sorsot. A nemzeti felkelés óta nem

Next

/
Thumbnails
Contents