Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-30 / 48. szám
jártak iskolába, csak a féléves bizonyítványért mentek be, és megörültek, mikor azt mondták nekik, fiúk, az iskolába ideiglenesen beköltözik a német véderő. A háború véget ért, de miért kellene a dolgoknak megváltozniok, gondolta és anyját nézte, aki egyre csak nevetett. Pontosan azon a helyen állt, ahol két hónappal ezelőtt, amikor a város hóval borított utcáin német őrszemek jártak szögletes barna kenyerekkel a hónuk alatt. Akkor is az ágy mellett állt, amikor bejött egy német tiszt és kérdezte, vannak-e férfiak a házban, mert minden férfinak be kell rukkolnia vagy evakuálnia, vagy isten tudja még mit. A nagybátyja pedig ott vacogott a dunna alatt kílencvenkilós tehetetlenségében, beesett szemmel, akár egy halálfej. Pár perccel előbb anya festette a szemét, megszenesedett gyufavéggel. — Mami, hol van apu? — Apa az öreg kastély tornyában rejtőzött el, ott nem találják meg, de nagybátyádat itt érte a dolog, meg kell őt mentenünk, hogy el ne hurcolják. Beteg, nagy beteg, tüdőgyulladás, talán tuberkulózis — mondta a tisztnek, akinek nem volt a kezében a szokásos szíjostor, hajlongott és kezet csókolt, már amennyire ezt a kezében tartott listák megengedték. Futó pillantást vetett az éjjeliszekrény körül felállított hadseregre, nagyon érdekes, elnevette magát, ez a tied, pajtás, és a fiú igennel felelt és eszébe jutott, hogy estig még egy tankot ki kellene nyírnia papírból, hogy négy legyen. Nagybátyja majd segít egyenesen megragasztani az oldalait, ez volt mindig a legnehezebb feladat. — Hát akkor én megyek, néni mondta az uralkodó, és hóna alá vette dobozát a hadseregével. — Kezét csókolom, néni. — Várj, nem mehetsz egyedül — kapott észbe az anya. — Tudod, valamennyien meg vagyunk zavarodva, ti ezt nem értitek, gyerekek, a háború véget ért. Kézenfogta Palit, és törte a fejét, hogyan magyarázza meg a dolgot. Már nem lesz elsötétítés, fiúk, tudjátok? Senki sem tudta elképzelni, milyen lesz az, ha teljes fénnyel világíthatnak. Mintha meztelenek lettek volna fényes nappal. — Te, Pali, de biztosan gyere holnap. Már nyolckor! — Világos, ezt végig kell harcolnunk. Egyedül maradt a szobában és újra hasrafeküdt. Helyreállította a fővárost és kiegészítette az utcáit. Helyreállította a kormánypalotát, amelyet pontatlanul vágott ki és kupoláján nagy hézagok voltak. Elsőnek azonban a szálloda épült fel. És a városháza. Állítólag pszeudogótikus. Majd a templom román ablakokkal, magas tetővel. A tornya ferdén volt felragasztva, de óra is volt rajta. Kár, hogy nem mozog a mutatója, gondolta és a hátára fordult. Először tulajdonképpen sportpályám volt. Lelátóval. És néhány dugóm, amelyeknek egyszer unalmamban éles késsel fejet formáltam, és megpróbáltam befesteni vízfestékkel, így egy testőrgárda jött létre, amely idővel hadsereggé nőtt. Az emberek először egyszerűen csak járkáltak a város utcáin, de azután mozgósítottuk a férfiakat, és a fejüket különbözőkre festettük. Nem lehetett őket összetéveszteni. Pali azt javasolta, hogy a tisztek a magyar borok karcsú, magas dugói legyenek. Tábornok csak egy volt. Pezsgő dugójából. Csakhogy le kellett vágnunk a fejét, mert különben ostoba fémgombára hasonlított, nem pedig egy tábornokra. Már elmúltam tizenkét éves. Este a háborúról és a békéről fogok gondolkodni, arról, hogy a háborúnak vége, és az ismeretlen német állomások semmit sem mondanak, csak dzsesszt játszanak. Amíg mama hazajön, még megrajzolhatok egy dupla tengelyes teherautót. Tíz katona fér majd el rajta. Vagy négy üres töltényhüvely. A levegő olyan átlátszó volt, mint egy évvel ezelőtt azon a napon, mikor az emberek örömükben szétverték a ragasztószalagokkal csíkozott ablakokat és leszaggatták az elsötétítő rolettákat. A nap a ház mögötti kertből éles szöget hasított ki, amelynek keskeny vége valahol az öreg kastélynál enyészett el. A savanyúkáposzta hordójának fedele a füvön feküdt. És a fedélen állt ólmai legszebb városa. Két széles utca. A sarkon modern szálloda (ennek a kinyírása ment a legkönnyebben), azután egy áruház, templom, városháza, egy lakóház, az oszlopsoros kormánypalota. A város mögött a díszemelvény, rajta a tábornok és tisztjei. Az emelvény előtt felsorakozott egységek. Előbb a gyalogság, majd négy tank, tornyaiban a legénységgel, végezetül két teherautó, egy játékágyú és egy kissé túlméretezett, ötcsövű rakétavető. Az idő tizenhét óra harminc perc közép-európai, nyári időszámítás szerint. Az árnyékok hosszúak és valóságosak. Guggoló helyzetből nézve, a kupola a római Szent Péter bazilikára emlékeztet. Célba vette a bakelit masinával (jó német játékszer, napsütésben egész tűrhető felvételeket produkál). Két képet készített. Több filmje nem volt. A régi filmek elfogytak, újakat még nem gyártottak. Szergej Protopopov fényképészeti műtermében majd előhívják. A kopírozást Palival maguk is elvégzik. Mór fényképezünk, gondolta magában. Lassan megismerjük az életet természetes árnyaiban. A fénykép a legérthetetlenebb dolog egy gyermek számára. Valami megtaníthatatlanra tanítja — hogy a szépet és az igazat a saját világán kívül normális arányokban keresse. • A fiúnak megengedik, hogy lefényképezze a fővárost a felvonult hadsereggel. Az álmok fényképezése annyira érthetetlen és valószerűtlen, hogy nem tilthatják meg. A bakelit fényképezőgép, egyik lehorzsolt sarkán ragtapasszal, egy kövön hevert. Azután a fiú ásót fogott és a kert kerítése mellett elásta a megmaradt töltényhüvelyeket. A német gépfegyver egykori töltényszalagját a szomszédék esőcsatornájába gyömöszölte. Zsebéből gyufát vett elő és meggyújtott egy száraz cseresznyefaágat. A gally szomjasan tüzet fogott. A fiú körülnézett, nem látia-e valaki, és az égő ágat a sarki szálloda épületéhez nyomta. Az épület falai megbámulták, a barnósfekete váz gyorsan szétesett, és élénk piros lángot lövellt ki magából. A lángok átugrottak a kormánypalotára. Elengedte a cseresznyefaágat. A kert közepéből lassan füstsáv emelkedett a magasba. Egy héten belül el kell hagynunk anyával ezt a házat. Az emelvény, amelyen a tábornok és tisztiéi álltak, összetekeredett, majd felágaskodott, mint egy kobra. A kertből megpörkölődött parafa szaga terjengett a tavaszi ég felé. A fiú sokáig nézte az égő kört, majd felugrott és a papírmaradványokat a nedves fűre rázta. A hordótető alig perzselődött meg. Most már más dolgokra gondolhat este. Talán arra a lányra is, akit egy héttel ezelőtt látott az erdőszélen, és ottfelejtett füzetére, a szervetlen kémiából készített jegyzeteivel. Nem ismerte és nem is akarta megismerni, nem akart vele találkozni. Elég volt a tudat, hogy létezik valahol ebben a pillanatban. Azután mégis eszébe jutott a kihunyóban levő tűz. Félelem szállta meg, talán azoktól a lángoktól riadt meg, amelyek a földkerekség ismeretlen rétjein, váratlanul érik majd olyan magányos nappalokon és éjszakákon, amikor a párhuzamosok állítólag a végtelenben találkoznak, Fordította: L. Gály Olga RADNÓTI MIKLÖS emlékezetére 1944 novemberében, a háború poklában vonult egy meggyötört, agyoncsigázott menet, lerongyolúdva, üres gyomorral, fülsebzatt lábbal róva az országút kilométereit. Köztük egy költő, akiben már csak a szellem tartotta az erőt. Ml foglalkoztatta a gondolatait? Ót, aki a szépért, a jéért lelkesedett, akit a tiszta humánum hatott át. Mit érzett a szívében, akit már régen halálsejtelmek, egy erőszakos halál előérzete kínozott? Mit érezhetett utolsé útján katonák fegyvere között vonulóban? Atsuhant gondolatban egész életén? A születésével anyját vesztett, 12 évével teljes árvaságra jutott fiú. Gondolt a liberecl diákévekre, és a szegedi egyetemen kialakuló világszemléletének első útkereső tapogatődzására. Vagy a későbbi magyar—francia szakos tanár oktatói, majd írói munkásságára. A lírájában egyre erősebben jelentkező szociális igazságkeresésre? Bekapcsolódására a baloldali szervezetekbe? Vagy költészetének kibontakozása, a párizsi utak, a 37-ben elnyert irodalmi elismerés, a Baumgarten díj jutott eszébe. Biztosan megjelent előtte hőn sze retett-feleségének a képe, akinek hiányában olyan szép emléket állított. Az után a megalázás évei Jöttek. A munkaszolgálat, a lágerek, a fajgyűlölet. Es most menetel társaival az embertelenség közepette, megalázva, 6, aki költő létére még érzékenyebben fogja fel a szenvedést, ű, aki nagy költővé érve mindig az ellen harcolt, amit a „sors“ végül kirótt rá. Milyen végtelen kiábrándulás keríthette hatalmába, az erőszak szenvedő alanyaként, ússzerop pant... és akkor egy SS katona felemelte a puskáját és Radnóti Miklós, a költő, a földre bukottl A Győr melletti abdai tömegsírban viharkabátja zsebében később megtalálták utolsó verselt, amelyekből az intés, az embert féltés, a humánum szól. (bér) RADNÓTI MIKLÓS Nem tudhatom Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, $ tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit jelent e térkép? gyárat s vak laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sirogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtt áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, im itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is büntelen, és csecsszopák, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, mig jelt nem ir hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdnem friss szóval ők felelnek, Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Őrizz és védj Almomban fú a szél már éjjelente s a hófehéren villanó vitorlák csattogva híznak messzi útra készen. Úgy irom itt e lassú költeményt, mint búcsúzó, ki újra kezdi életét, s ezentúl bottal írja verseit szálló homokra távol Afrikában. De mindenünnen, Afrikából is borzalmas sirás hallik; rémítő gyermekét szoptatja nappal, éjjel szederjes mellén a dajka idő. Mit ér a szó két háború között, s mit érek én, a ritka és nehéz szavak tudósa, hogyha ostobán bombát szorongat minden kerge kézi Egünkre láng fut és a földrehull az égi fényjelekből olvasó, fájdalom kerít körül fehéren, akár apályidőn tengert a só. Űrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószin öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelemi
