Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-30 / 48. szám
SZÍNESCERUZA NÉLKÜL A SZOVJETUNIÓRÓL Zina a „front“ sofőr Zinával Jaltán találkoztam. A küldöttségünket szállító Volga taxi sofőrjére még ma is élénken emlékszem. Vidám mosolygós arca, meglepő életkedve megkapott. Útközben amikor Jaltából Szimferopolba szállított, jóízűen nevetett és vidámsága magával ragadta a küldöttség többi tagját is. örültünk, hogy ilyen jó hangulatban mondhattunk búcsút ennek a nagyon szép városnak, ahol a Nyikitin botanikus kertben több mint félszáz rózsát nemesítenek és szaporítanak, a Magarcs borkísérleti intézetben pedig meg lehet kóstolni a Krím félsziget jófajta szőlőinek levét. Ebben a tengerparti üdülővárosban láttuk a legtöbb borostyánkövet (jantár) is, amit a tenger „terem“. Sokféle nemzet sokféle figi.. vették kedveseiknek a szép nyakláncokat, karkötőket és brossokat. Gépkocsink azoYi az autósztrádán robogott, ahol a világ leghosszabb trolibuszvonala van. 60 km hosszúságban bonyolítják le a forgalmat a legkorszerűbb szovjet trolibuszok. A nagy rohanás közben feltettem Zina Korosztyelovának, a mi kedves sofőrünknek a kérdést Nem fél a gépkocsiban? — Akkor sem féltem, mikor golyók süvítettek a fejünk fölött. Egy kicsit elszáll a vidámsága és elénk kerekedik egy történet. Tizenhétéves korában 1941-ben önként jelentkezett a frontra. A következő év decemberében már teherautót vezetett a voronyezsi körzetben. Esőben, sárban szállították a frontkatonaságnak a lőszert. az élelmet. Nagyon sok megpróbáltatásban volt része. A legjobban akkor rendült meg, amikor 1943-ban a szintén gépkocsit vezető apja elesett. De akkoriban nem sok idő volt a sírásra, szomorkodásra, tovább kellett küzdeniük. egészen addig, míg Rosztovban közölték velük, hogy vége a háborúnak. Akkor találkozott férjével. aki tengerész volt és aztán A Kutuzov pthenflnnl később áthelyezték Szevasztopolba. Egy ideig ott tartózkodtak, aztán Jaltában telepedtek le. Idegenvezetőnk int és megállunk a Kutuzov pihenő mellett. Kutuzov huszárjainak győzelmes csatája emlékére emeltek itt emlékművet és nemrég egy csárdaszerű pihenőt létesítettek. A kiszolgáló személyzet ma is a híres Kutuzov egyenruhában szolgálja ki a vendégeket. Ezután már újra a régi Zina ül a volánnál és a háborús élményeket felejtve, vidámabb dolgokról beszélgetünk. — Nem féltékeny a férje? érdeklődöm. — Eddig még nem tapasztaltam mondja mosolyogva. — Nem akadnak hívatlan udvarlók, vagy huligánok? — Jó, nyugodt vidék ez a mienk. Képzelje, az utóbbi években egyetlen személyautót sem loptak el Jaltában, én már 27 év óta vezetek gépkocsit, de még nem támadtak meg. — Ha nem féltékeny, akkor jó ember az ura. — Áldom a napot, amikor találkoztam vele. Még a vodkát is csak akkor issza, ha én kínálom. Nagyon szeretek főzni, és úgy látszik az ital ezért nem nagyon érdekli. De amúgy is jól megvagyunk, én orosz vagyok, ő meg ukrán, de a nemzetiséget sohasem hányjuk egymás szemére. — Részt vesz a társadalmi életben is? — Naponta nevelem az embereket utazás közben, de a jaltai szovjet mellett tagja vagyok a fiatalkorúak nevelő bizottságának is. Ha rosszul tanulnak a gyerekek, meglátogatjuk a szüleiket és a legtöbb esetben jó eredményt értünk el. Hány gyermekük van? — Sajnos, már egy sincs. Vitya, a fiam Charkovban tanul, szerelő lesz. Egyhamar nem jön haza. Több gyerekünk nem is volt... — Nem divat már nálunk sem a sok gyerek. Mindenki jól akar élni és általában egy, két, esetleg három gyerek van, legalábbis ezen a vidéken. Véget ér a 60 km-es trolibuszút, kisvártatva beszáguldunk a szimferopoli repülőtérre. Mindannyian keményen kezet rázunk Zinával, a frontsofőrrel. Amikor felemelkedik velünk a TU 104-es, akkor értem meg igazán Wilhelm Adam „Nehéz elhatározás“ című könyve egyik bekezdésének mondanivalóját, amikor azzal indokolja a nagy német tragédiát, a németek vereségét, hogy Hitler nem számolt a szovjet emberek önfeláldozásával, a szocializmusba és kommunizmusba vetett hitükkel, a végtelen hazaszeretettel. Íme, egy frontsofőr, aki már 17 éves korában a hazát védők soraiban állt. és a többivel együtt győzött. BÁLLÁ JÓZSEF Úgy készültünk most is, mint máskor. Örömteli izgalommal és kiváncsi várakozással. Vajon Zsigó Mária nem beteg-e, Oravecz Róza néni min zsörtölődik majd segitő méltatlankodással? Herencsár Anna rászánja-e magát Vrananyból a messzi útra, Telek Margit el tud-e szabadulni pedagógusi teendőitől, Juhász doktor végre otthagyja-e két napra a betegeit, hogy átvegye a szekrényünkben halmozódó ajándékokat, nyereménytárgyakat, amelyeket lapterjesztéséért kapott?... és az újak, akiket először hívtunk meg, ide találnak-e. A „családi összejövetel“ megható találkozás és ismerkedés. Tanácskozás, amelyből az olvasók és a szerkesztőség egyaránt erőt merít a további munkához: íráshoz, közéleti tevékenységhez, lapterjesztéshez. Szinte törvényerejű szokás, hogy szerkesztőségünk november végén, december elején rendezi nagy olvasó-levelező lapterjesztő találkozóit. Ezek az értekezletek lényegében lapunk értékelő-tervező gyűlései, amelyen olvasóinkkal, munkatársainkkal közösen megvitatjuk, mit csináltunk jól, mit várnak tőlünk az elkövetkező időszakban. Az idei „családi tanács" kissé más volt, mint az eddigiek. Hiszen — mint beszámolójában Szarkáné L. Erzsébet főszerkesztő mondotta, ez az év a hazai nőmozgalom fontos határköve. Száz évvel ezelőtt alakult meg a szlovák asszonyok szervezete, a 2ivena. A nőknek ez a tömörülése a nyomor és a magárahagyatottság elleni küzdelem kifejezése volt. A munkanélküliség elől külföldre vándorolt sok családapa, s itthon az asszonyok vállára szakadt a család gondja. Az akkori 2ivena szervezetek elsősorban a nemzeti öntudat megerősítése érdekében szerveződtek. Hiszen a két fogalom, a nemzetiség és az anyai nevelés, az anyanyelv szerepe nagyon is összefügg. A száz évvel ezelőtt élt asszonyok érezték azt, amit ma már biztosan tudunk, hogy a nők ezreinek joga és kötelessége hozzászólni a társadalom és a nemzet ügyes-bajos dolgaihoz, hogy ezeket a csalódjuk é; a társadalom javára befolyásolják. Az idén újjáalakult Szlovákiai Nőszövetségnek ma már közel kétszázezer tagja van. Ez a nőszövetség új alapokon indult és erkölcsi tekintélybeli kérdésnek tekintette, hogy lehetővé tegye a magyar nemzetiségű asszonyok számára is, hogy alkotmányadta jogaikkal él-SZÁMUNKRA AZ Ih /П 44М hessenek és aktívan bekapcsolódhassanak a társadalmi életbe is. így a Szlovákiai Nőszövetség alapszabályzatának és akciósprogramjának megfelelően szervezeti vonalon is kialakította a feltételeket, hogy a hazánkban élő magyar nemzetiségű nők is aktivan dolgozhassanak a nőszövetségben. A magyar és ukrán tagság is, ahogyan a szlovák asszonyok — nemzetiségi alapon is szervezhet klubokat. 'ff! Gyűlésünk résztvevői — legtöbbjük a nőszövetség régi tagja és funkcionáriusa, sokan a Magyar Nőtanács tagjai — tehát nemcsak lapunkkal, hanem a csehszlovákiai magyar nők művelődési, szórakozási lehetőségei közvetlen, gyakorlati megteremtésével is foglalkoztak felszólalásukban. Elmondták tapasztalataikat, beszámoltak eredményeikről és kifejezték azt a kívánságukat, hogy a szerkesztőség — lapunk — továbbra is legyen szószólója, fóruma a csehszlovákiai magyar nők érdekeinek. Mert bíznak bennünk, számítanak segítségünkre, tőlünk várják az útmutatást. Nem csalódtak lapunkban a legbonyolultabb időszakban sem, amikor a legtöbb sajtótermék hangulatkeltő, szenzációhajhászó cikkekkel befolyásolta az olvasók véleményét. A „Nő" feladata, felelőssége tudatában mindig olvasói szocialista hazafiságra, proletár internacionalizmusra való nevelését tartotta elsődleges kötelességének. Köztársaságunkban nemzetek és nemzetiségek élnek. És a kisebbségben itt élő nemzetiségek egyenjogúságát csak a marx—lenini normák biztosíthatják. Éppúgy, mint ahogy a szocialista építés biztonságát csak a szövetséges szocialista államok közössége adhatja meg országunk számára. Annak tudatában, hogy számunkra az internacionalizmus olyan, mint halnak a viz, nem élhetünk nélküle — irtunk mindig és írunk ezután is. 1968. januárját mint társadalmunk fejlődésének fontos határkövét, nagy lehetőségét üdvözöltük. Támogattuk a nemzetiségi kérdés marxista megoldását és javaslatot tettünk a magyar nemzetiségű asszonyok társadalmi-politikai egyenjogúsága kérdésének rendezésére. Olvasóink nagyra értékelik, hogy akkor, ami-MILYEN AZ IDEÁLIS F • • «/> чГ Évezredek óta problémát jelentett az emberiség életében az élettárs keresés. Valamikor a lányok, a nők helyzete egyszerűbb, de mégis nehezebb és lealázóbb volt. öt választották és nem ő választott élettársat. Főszerepet a házasságban az anyagi megalapozottság és a társadalmi helyzet játszott. Jó ha volt, s ha nem, akkor talán helyettesítette a kölcsönös megbecsülés, vagy a beletörődés. Ha mindezt figyelembe vesszük, a keserves, boldogtalan házasság távolról sem volt annyi, mint ma a válás. Most ezek a tényezők nem befolyásolják a házasságot és sok fiatal ember kérdezi, milyen hát az ideális házastárs. Hol, s hogyan találom meg őt. Huszonegy éves vagyok, főiskolás és nőtlen. Elhatároztam, hogy én is megírom véleményemet az ideális élettársról. Ahhoz, hogy megfelelő élettársat találjunk, keresnünk kell az értékeset, a jót, az igazit. A párválasztás lehet ösztönös is. Sokszor akkor jön el az igazi (akad rá példa), amikor az ember nem is várja, nem is gondol rá. Azért a céltudatos keresés biztosabb. Három szempontból szoktuk általában megítélni a másikat: 1. Mit gondol saját magáról? 2. Milyen a kapcsolata a többi emberrel? 3. Milyen a munkához való viszonya? A viselkedésből következtethetünk az emberi tulajdonságokra. A külső és néhány jellemvonás idővel megváltozhat, de az alaptulajdonságok megmaradnak. Szerintem az ideális élettársban legyen meg a kellemes családi környezet megteremtésére való hajlam. Legyen szerény, takarékos, rendszerető, kedves,