Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-23 / 47. szám
Mamajen Kurgánon óriási nőalakot ábrázoló szobor tartja kezében a győzelem kardját, örök jelképül, hogy a fasiszta fenevadat itt győzték le. Öriási szobrok között járunk a hatalmas szabadtéri múzeumban. Természetesnek ható sziklafalak, tele elszánt vöröskatonák harci jeleneteket ábrázoló, bevésett szobraival. Felropognak a géppuskák, szólnak az ágyúk, rohamra indulnak az ezer sebtől vérző város védői, katonák, civilek, a híres sztálingrádi traktorgyár munkásai, aztán újra csend. Egykori hangfelvételeket elevenítenek fel olykor-olykor hangszórón keresztül. Síri csönd honol a kriptában, ahol örökégő mécses fényénél olvashatók azoknak az elesett hősöknek a nevei, akiknek személyazonosságát meg tudták állapítani. Mert sokan ismeretlenül ott porladnak ma Is a város újjáépített házai alatt. Őrségváltás következik. Szobor arcú, kék szemű katonák díszlépésben közelednek, majd átveszik őrhelyüket. Bent az óriási kör alakú kriptában halottakat sirató lágy melódia csal könnyeket a szemekbe. Ezrek és ezrek estek el. Oe nem hiába. Kint, a múzeum egyik sziklafalán ott a felirat: „A német katonák meg akarták látni a Volgát. De csak így láthatták meg." A falra vésett képek fasiszta hordák foglyul esett ezreit mutatják. Lehajtott fővel nézik az óriási folyót, amit győztesen nem sikerült elérniük. Ebben a városban nehéz megszabadulni a háborús emlékektől, hisz főterén is éjjel-nappal ég a gázláng; mellette pionírok, komszomol tagok állnak őrséget. Az emlékműnél ezer meg ezer fiatalnak, öregnek mondják el a híres sztálingrádi csata történetét. A létért folyó küzdelem örökös jelkép, emlék maradt Volgográdban. Nehezen felejtenek ezek az emberek, akiknek a fasiszták annyi könnyet, bánatot okoztak. De azért itt is sok az öröm, szép az élet. Talán többet is akarnak élni az emberek ebben a városban, mint másutt, így akarják felejteni a borzalmas napokat. Újjászülettek. Ma már 2 millió 190 ezer lakosa van ennek a Volga menti szép városnak. Kikötője mesés, és állandóan tele van sétáló fiatalokkal. A Szovjetunióban egyetlen városban sem láttam ennyi fiatalt, meg ennyi szép lányt. Kedvesek, szelíd szavúak, világért sem bántanák meg az idegeht. Bár jó néhány este kint jártam, összetűzést, veszekedést nem láttam. Nem csoda, hisz az alkoholfogyasztást igazán leleményesen korlátozzák. Minden száz méteren rendkívül jó minőségű fagylatot árulnak, és különféle gyümölcsleveket, mégpedig egészen este tizenegy óráig. Az áruházakban, élelmiszerboltokban rendkívül sokféle cukorka, szalonna, szalámiféle kapható, és nagyon meglepett a péksütemények nagy kínálata. Ezek után el is határoztuk, hogy ellátogatunk az ottani kenyérgyárba. Gyár ez a javából. Nem is nevezhető péküzemnek. Hisz nemcsak a több mint kétmilliós várost látja el, hanem a Volga-mente nagy részét is. Naponta 60 tonna kenyeret és 30 tonna péksüteményt, illetve cukrász-készítményeket gyártanak. Olyan bő választékot mutattak, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Pék-1. A rettenthetetlen védőket jelképező emlékmű és dombormű a Volga partján. 2. A híres Pavlov-ház, amit nem tudtak bevenni a németek, űrök emlékül maradt az űj épületek mellett. 3. A sztálingrádi ütközetben a fasiszták felett aratott győzelem emlékére emel ték e szobrot. Alexander Gerinas felvételei süteményből például 20—25 fajtát készítenek. A jó minőségű kenyerek mellett ott láttuk a különböző súlyú és alakú cipókat, csavart kifliket, önmagukat kínáló cukrászsüteményeket, tortákat. Bele-belecsipegettünk a kiállított áruba. Mindannyiunknak nagyon ízlett. Iván Zajcev főmérnöktől elbúcsúzva nekivágtunk a gyönyörű városnak. Az első szép napot cirkuszlátogatással fejeztük be. A Szovjetunióban nincs város cirkusz nélkül. A volgográdi jégcirkusz igazán elragadó és szórakoztató volt. A cirkusz művészei, művésznői igen megbecsült emberek, és ha ellátogatnak különböző városokba, ott már előre elkészített szálláshely fogadja őket, és gyermekeik számára külön iskola van. Tehát az olykor vándoréletté változó foglalkozás nem hat kedvezőtlenül a gyerekek nevelésére. Mivel is lehet elbúcsúzni Volgográdtól? Csakis a Volgával. Hajó indul a kikötőből, vidám kirándulókkal az ősrégi folyón és mi több ezren integetünk nekik: Viszontlátásra! Doszvidánja! BÁLLÁ JÓZSEF kon páncélos lovagokat lát imbolyogni, és a szórakozóhelyek előtt parkoló autókat is hajlandó nyeregtakaróval letakart lovaknak nézni. Minden ház a lengyel nemzet történelmének egy-egy állomása. Ebben a vörös téglából épített templomban a második világháborúban napokon át több száz hazafi tartotta magát a fasiszta túlerővel szemben. Ebben a fehérre meszelt házban született Marie Curie, a világhírű fizikus. Ebben az utcában volt az a kávéház, amelyben szívesen tartózkodott Sienkiewicz, a lengyel irodalom óriása. Zdenek úgy ismeri városa történetét, mint a hivatásos idegenvezető, s az ember szinte nem is akarja hinni, hogy politikai pályán dolgozik. Keskeny mellékutcában betértünk egy igazi lengyel vodkára. A .helyiség zsúfolt volt, de az egyik asztalnál helyet szorítottak kettőnk számára. Az asztalnál is folytattuk eszmecserénket — természetesen cseh nyelven, mivel lengyel tudományom csaknem kizárólag a „prose pansztva* udvariassági szólamból állt. A — Csehszlovák turista? — érdeklődtek - közlékeny szomszédok. Zdenek felelt helyettem, elmondva, hogy csehszlovákiai vagyok ugyan, de magyar nemzetiségű, persze Így is Csehszlovákiát képviselem. Még pár percig elbeszélgettünk, s amikor éppen indulni akartunk, a pincér egy tálcán vagy tíz pohár vodkát tett elénk az asztalra. — Ez az Önöké, uraim, az asztalnál ülő urak rendelték. — szólt és máris elviharzott. Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Zdenek próbálta megmagyarázni az asztaltársaknak, hogy ez egy kicsit sok, de azok széttárták karjukat, egyikük mondott valamit a hagyományos lengyel — magyar barátságról, meg arról, hogy az í asztaluknál magyar elvtárs nem fizethet, csak fogyaszthat. Fogyasztottunk. A magyar —lengyel barátságra. A csehszlovák —lengyel —magyar barátságra. Minden nép barátságára. S amikor elbúcsúztunk tőlük, — erre szavamat adhatom — nem az elfogyasztott ital könnyeztetett meg bennünket, és nem a vodka játszott szerepet abban, hogy a szállodába érve, azzal az érzéssel hajtottam álomra fejem, gyönyörű volt ez a varsói éjszaka ... Másnap meglátogattuk a híres Gettót. Valamikor azt hittem, hogy valami régi negyedről van szó, keskeny, zegzugos utcákkal, orientális stílusú templomokkal, hangoskodó kereskedőkkel. Hát nem ilyen. Hatalmas térség. Egyik oldalát sokemeletes házak hosszú sora fogja be, a másik oldalon forgalmas főútvonal szab határt — s a térség egyik részében impozáns műemlék, a volt Getto lakóinak emlékére. Mert a régi Getto valóban olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. De jött a második világháború, amikor biztos pusztulásra Ítélt lakói fellázadtak. Az elnyomók bosszúja alapos volt. A régi, évszázadok alatt kiépült városnegyed eltűnt a föld színéről, s romjai alatt százezrek lelték halálukat. De az igazi emlékmű mégsem ez a művészi alkotás. A katakombák bejárata előtt áll egy közönséges fa. Valamikor parkban lehetett, vagy egy forgalmas utcát szegélyezhetett — ki tudja ma már? S ez a fa talán az egyetlen, mely átélte a negyedszázaddal ezelőtti néhány hetet — a Getto lakóinak felkelését. S ha tudna beszélni, szörnyű dolgokat mondhatna el az emberről, a homo sapiensről, a teremtés koronájáról, amely egy világváros közepén valóra tudta váltani Dante poklát és tökéletes ördögi színjátékokat tudott produkálni. A fa törzsét köröskörül zománctáblák borítják, rajtuk a felkelés áldozatainak nevével, Zygier, Wielunski, Soltynki, Norrlson, Oleksiak és sok-sok más név, lengyel és más nemzetiségű. Valamennyiük tragédiájának szemtanúja volt ez a fekete törzsű, vén fa. Iszonyú memento egy világváros kellős közepén. Noaz ember a lengyel főváros utcáin barangol, az az érzése, hogy lényegében két Varsó léfezik. Nem a Visztula jobb partján elterülő Prága nevű városnegyedre és bal parti városrészre gondolok. Az egyik: zegzugos utcák és utcácskák, árkádos házak, keskeny, magas ablakok, gótikus erkélyek és kiugrók, történelmet lehelő ódon házak. A másik város amolyan igazi, modern „szuperszonikus" település. A Kultúrpalota csúcsán meredező tű szinte a fellegekig ér, tövében hajmeresztő gyorsasággal száguldoznak a Warszawa, Syrena, Fiat és más gyártmányú személygépkocsik. A Jerozolimskie sugárúton, a város egyik főútvonalán, mindkét oldalon szebbnél szebb üvegpaloták sorakoznak, de a mellékutcákban, itt-ott még bomba ütötte vakolatú, egy- és kétemeletes régi házak várnak lebontásra, hogy helyet adjanak a beton- és üvegtornyoknak. Valahol az Öváros szűk utcácskáin barangolva léptünk be. Kívülről semmi sem jelzi, hogy itt mozi lenne. De az előcsarnokon túl sötét terembe lépünk, félhomályban botorkálunk a helyünkre. Megkezdődik a vetítés. A vásznon tavaszi pompában ragyogó város tűnik fel. A német nyelvű klsérószöveg elárulja, hogy a háború előtti Varsót látjuk. Gyermekek játszanak az iskola udvarán, nyugdíjasok sütkéreznek a parkok padjain, szerelmespár fonódik össze a Visztula partján. Béke, napfény, nyugalom. A filmet Chopin muzsikája festi alá. Változik a kép és a zene Is. Debussy, Beethoven, Smetana iszonyatos magasságokba és mélységekbe ragadó zenéje vibrál idegeinken, a vásznon az előbbi békességet bombafüst lepi el, a nyugdíjasokat légnyomás sepri el a padokról, az iskolás gyermekek arcára rémület telepszik. Döbbenetes erejű muzsika, döbbenetes képek a vásznon. Körülöttem nemzetközi társaság ül. Francia beszéd hallatszik balfelól, a beszélő hangja sírásba csuklik. Előttem német szó hangzott, most szobormereven figyelik a pergő filmet. Az utcán térek magamhoz. Dobhártyámon Beethoven szimfóniájának hatalmas akkordjai dübörögnek, körülöttem a haló poraiból újjáéledt város lüktet. AGÓCS VILMOS Akik nem írták meg Varsó felszabadulását. *«br WÍStd
