Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-02-02 / 5. szám
/ % REHARIllTÁlASRA VAR PETREZSELYEMZÖLDJÉTŐL AZ IVÓVÍZIG... Még ez is . . . Igen. Biztosak vagyunk benne, ha olvasóink el is gondolkoznak felette, csodálkozni semmi esetre sem csodálkoznak, hogy — vajon miért. Különösen a dolgozó nők nem, az édesanyák, akik már rohantak haza türelmetlenül a munkából beteg gyermekükhöz, akik siettek, hogy időben oz óvodába érjenek, akik alig várták, hogy egy-egy értekezlet véget érjen — akik édes hajnali álmából ébresztették már gyermeküket, hogy napközibe vigyék, akik hallották a kora reggeli, késő délutáni zsúfolt buszokon párhónapos gyermekek sírását, s akiknek szombatjuk, vasárnapjuk takarítással, nagymosással telik él és elalusznak a televízió érdekes műsorán. Moziban, színházban azért nem, mert évente csak egy-két alkalommal (vagy még akkor sem) jutnak el oda Rehabilitáció. Felkapott szó lett - sajnos; és végre. Mint ahogy felkapott szó volt a kultusz is. Nem, most nemcsak a személyi kultuszra gondolunk Azzal büszkélkedtünk, Csehszlovákiában gyermekkultusz van. Nem is hazudtunk. Csupán az volt a baj, hogy anyagi javakkal pkartuk pótolni mindazt, amit időben, törődésben, gondoskodásban elvettünk gyermekeinktől. Először társadalmi szükségszerűségből, később — megszokásból, amit a legutóbbi időkig „öntudaf-nak is szoktak nevezni. „Dolgozni becsület es dicsőség dolga" mondottuk. És elfelejtettük, hogy a gyermeknevelés, a családdal való törődés ha pénzben nem is szoktuk, nem is lehet Meghatározni, erkölcsi értéke felbecsülhetetlen, semmivel sem helyettesítheti. Gyermekkultusz ... mondtuk — és megdöbbenten vettük észre, hogy a népszaporulat milyen alacsony lett, hogy megszaporodott a terhességmegszakítások száma — hogy szocialista társadalmunkban a család nem elég nyugodt, biztos, kiegyensúlyozott és boldog egység ahhoz, hogy önmaga reprodukálásán kívül még a társadalom számára is adjon minőségben, mennyiségben egy új embwpF'mlmPím^^^^szerűen mondják: „Egyet a mamának, egyet a papának — egyet a hazának." Növekvő érdekében fokozódó rohanás, a technika és ^tudomány fejlődése által igenyelt szakadatlan önművelés biztosítása miatt lemondtunk, leszoktunk arról, hogy kezünket családunk ütőerén tartsuk, szerettük volna elhinni, a szociális intézmények felnevelik helyettünk a gyermekeket. Csak hogtj az erkölcsileg egészséges, kiegyensúlyozott, tehetséges és művelt emberek nevelése sokkal bonyolultabb és nehezebb feladat, mtnt aírt:'á ■ mhieeff leegyszerűsítés éveiben bizonygatták. Mert elsősorban ettől függ a holnap társadalmának milyensége, az emberség, amelyet egy évvel ezelőtt keresni kezdtünk. Mi az egészséges, a jó? Miben tévedtünk? Miért kell sorbaállni? Miért rosszak a szolgáltatások? jó lesz-e a meghosszabbított anyasági szabadság? Kinek „éri meg" ha az édesanyák 600—800 koronáért dolgoznak? Milyen tényezők hatnak a városi, falusi, az új ipari települések családjaira? Ezek közül ma csak néhányat mutatunk be. De biztosak vagyunk benne, hogy e kevés példa is sok gondolatot és megjegyzést vált ki olvasóinkból — s talán eljut az egészséges szemléletig, megoldásig azoknál a szerveknél, szervezeteknél is, ahol valamit tehetnek e rehabilitáció érdekében. A Este felé jár az idő. A városszéli lakótelep utcái ilyenkor a legnépesebbek. Napköziből hazafelé tartó gyermeksereg zsivajog az utcán, s mielőtt még hazamennének, csúszkálnak egyet az égbe nyúló lakóházak között épített játszótéren. Ilyenkor térnek hazíi munkahelyükről a papák, mamák. Legtöbbjük az autóbuszról egyenesen a bölcsődébe, óvodába megy, hogy hazaszállítsa lábzsákba bújtatott csemetéjét. Ilyenkor áll sorban legtöbb ember az üzletek előtt, hogy megvásárolják a családnak a vacsorára valót. A család egész nap külön van. Papa, mama a munkahelyen, gyerekek az iskolában, óvodában, bölcsődében. A Siía család Is csak estére „verődik" össze. Sisáné reggel héttől, délután háromig az építkezési vállalat munkásszállásán dolgozik mint elszállásolónő. Négy óra van mire hazaér. Egy órát tart az út a Károlyfalu felé vezető út mentén épült munkásszállásoktól a Pozsony másik felén levő lakótelepig, Ostredkyig, ahol laknak. A férj, Sisa Jaroslav a Dimitrov vegyiművek munkása. — Ma délelőtti műszakban dolgozott — és otthon van már, csak átment Rasti-ért a bölcsődébe. S mire megérkezik a család legapróbb tagjával, már a kislányok is hazajönnek. A tizenegy éves Jarka a balettiskolából, a hétéves Yvetka az iskolából, nekik most délután volt tanítás, öt óra felé végre együtt van a család. A kis Rastislav láthatóan türelmetlenkedik, szánkózni szeretne menni, de közben megeredt a havaseső. Be kell érnie azzal, hogy anyu körül sürgölődjön a konyhában, amíg megfőzi a vacsorát. A városi asszonyok kilencven százaléka ezt teszi amikor munkából hazatér. — Azt mondják, a nő a család rabja, ha nincs állásban — mondja Sisáné. — Talán így nem? Esténként főzök, mosok, vasalok, amit más asszony nappal megcsinál, és estéje szabad. Több ideje van a gyerekekkel foglalkozni, mint nekem. S mivel egész héten .MAGYAR SZOBA" LAKÓI A szoba csupán néhány négyzetméter. Alig fér el benne a két szekrény, a könyvespolccal ellátott két heverő, két szék és egy asztal. Gondolhatnánk, hogy ennyi bútorral ez a kis szoba nagyon zsúfolt lehet. Tulajdonképpen az is. De ezt a zsúfoltságot annyira ellensúlyozzák az ízlésesen elhelyezett virágok, színes térítők, hogy amikor az ember belép, rögtön érzi a szoba barátságos légkörét. Mindketten tanulnak. Vizsgaidőszakban mi mást is csinálhat a diák? Reggeltől estig, sőt még éjszaka is „habzsolják“ magukba a tudományt. Mert ha már eddig kitartottak, az utolsó erőpróbán nem csúszhatnak el. Mit is szólna ehhez a világ? Jobban mondva a család, a rokonság, és az ismerősök?! öt éven keresztül a szülök melengetik szívük mélyén a gondolatot: mérnök lesz a lányunk. S számolják a hónapokat, heteket, mikor jön már el az a nap, amikor vége lesz a vizsgáknak, a csomag- és pénzküldésnek . . . — Nekünk hamar eltelt ez az öt év — az otthoniaknak biztosan hosszabb volt! Nemcsak az anyagiakra gondolok ... A szülők mindig féltik gyermekeiket, különösen akkor, ha az még nem áll a „saját lábán", és pár száz kilométer választja el a családi fészektől őket — mini minket is — mondja Szállás Rozika, s egy nagy sóhaj után még hozzáteszi: — A Kassa és Pozsony közötti távolság bizony néha végtelenné növekedett. Sokszor erőt vett rajtam a honvágy . . . Hányszor mondtam volna le szívesen mindenről, csak azért, hogy egy percre otthon lehessek? ... És most, amikor arról van szó, hol álljak munkába — gondolkozom. A szívem haza húz — az ész azt súgja: maradjak. Ha hazamegyek nem tudok önállósulni sem szellemileg, se anyagilag. Én már kicsit más-MEGÉRTÉST AZ EGYENJOGÚSÁGHOZ Háromtagú család. A fővárosban laknak egy négyemeletes háztömb legfelső emeletén, Barna, a férj, a Spojprojekt főmérnöke. Nóra, a feleség, a nyitrai magyar tannyelvű Pedagógiai Institút tanárnője. Kislányuk, Andrea tizenkét éves, hetedik osztályba jár. Csengetésre a feleség nyit ajtót. Rögtön látom, nem a legjobbkor érkeztem, indulni készül valahová. — Az állomásra megyek, Nyitrára utazom ... még van egy kis időm ... így hát villáminterjú keretében igyekszem megtudni, hogyan él, milyen problémákkal küzködik egy értelmiségi család a nagyváros forgatagában. — Mi egy kissé speciális eset vagyunk, mivel nem helyben van a munkahelyem. Nyolc éve járok előadni Nyitrára. Ez heti 600 km utazást és szerényen számítva is 15—20 óra időveszteséget jelent. Ehhez még hozzá kellene adni azt a várakozási időt, ami az előadások vége és a vonatindulás között eltelik. Mi minden hasznosat tudna egy asszony ennyi idő alatt tenni, ugye? Reggel a félhatos vonattal megyek és este érkezem haza, ha valamilyen megbeszélésünk vagy ülésünk van, bizony sokszor csak az éjféli vonat hoz haza ... — Nyolc évvel ezelőtt négyéves volt a kislánya. Ki viselte gondját míg távol volt?