Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-26 / 43. szám
K ényelemszerető vagyok, ezért utazom szívesen. Ha az ember utazik, lépten-nyomon mindenféle mulatságos dolgot tanulhat, anélkül, hogy különösebben meg kellene erőltetnie magát. Egy já kiadós utazás ilyen tekintetben többet hoz a konyhára, akár öt vaskos tan-önyvnél is, de ezt nem azért mondom, mintha lebecsülném a tankönyveket. Ismertem egy srácot, aki szenvedélyesen utazott, de úgy, hogy egyúttal tankönyveket is cipelt magával, s ettől olyan szörnyű okos lett, hogy végül valóságos vagyont keresett az eszével. Mert az emberek Igenis megbecsülik a tudást, mondhat bárki bármit. Legutoljára hazánk egyik bányavidékének irányába utaztam, ahol igen kedves ismerőseim vártak, egy bányászcsalód. Magához a bányához, megvallom, nem sokat értek, inkább a bányászok vonzanak, akik szerintem izgalmasabb népség, mint a pedagógusok, de talán még a művészeknél is érdekfeszítőbb emberek. S mindezt többnyire tudják is magukról, büszkék is rá, s akármi legyen, ha nem ez bennük a legvonzóbb. Hanem egyelőre még csak a vonaton ültem, velem szemben egy sovány, napégette, szakállas fickó, aki még Hatvanban szedett föl magának, s valami kifürkészhetetlen okból fejébe vette, hogy megbeszéli velem a modern festészetet. A vonat kényelmesen kocogott, sütött a nap, s a dombok közül éles, friss oxigén folydogált befelé. Pedig már az idő tájt voltunk, amit a nyár derekának szoktak nevezni. Meddig utazol? — kérdeztem a szakállast. — Kisterenyéig — mondta. Nem tudtam, hol van. — Ügy kétórai út — mondta. — Jó kis hely... Bár én sem ismerem valami túlzottan. A nővérem ment oda férjhez. Rengeteg gyerekük van. Rengeteg?! — Hét. Elismerően bólintottam, ö is. — Ritkaság mostanában ennyi gyerek — állapította meg —, akárhogy is nézzük. Elismertem, tényleg ritkaság. Akárhogy is nézzük. — De térjünk vissza a festészetre — indítványozta. — Térjünk. — Bonnord-t kevésbé szeretem, mint Matisse-t — tcjékoztatott. — Matisse már vadabb, de őt sem szeressem! A frankón belemenó, vad dolgokat szeretem. Megértőén bólintottam. Rouault félelmetes — állapította meg. — Eléggé. Cigarettára gyújtott. — Mi a véleményed Delaunayről? — Megjárja — bólogattam jelentősen. — Nekem mondod? — cinkosan kifújta a füstöt az ablakon. — Szhijl Káprázatos, hogy mit tud az a krapekl Egy Ideig csak kápráztunk. Aztán folytatta. — Ismered Marées Aranykorát? — Meghiszem azt — böktem ki. — Nem rossz, mit? — Hát, nem éppen kutya. — Miért, a Lovasok talán kutya? Tiltakoztam. — és a Hesperldák? ... Addig-addig, míg rájöttem, hogy Maréesnek tulajdonképpen egyetlen képe sem kutya. Ettől állatira feldobódtunk. — Szeretem a pasitl — lelkendezett. — Csupa színbontás, csupa sajátságos ... Hirtelen elhallgatott, mert a kocsinkat valami féltucat bakfis szállta meg, természetesen éktelen vihogással. Ismerősöm elfintorodott. — Pont ez hiányzott. A nők különben se valami észlények, de ilyen csirke korbanI... — Indignálódva körülnézett. — Alighanem vége a nyugalmunknak. A lányok elhelyezkedtek a kocsi másik végében, s közben majd megszakadtak a nevetéstől. De azért volt idejük szemügyre venni minket. — Ez még semmi — mondta bosszúsan a szakállas. — Most jön a táskarádiói Jósnak bizonyult. Némi recsegés után azonnal üvölteni kezdett a lányok rádiója, nem is egy, hanem kettő (mert kettejüknek volt), és barátom ezt már végképp nem értette. — Förtelmes és egyúttal jellemzői Mind a két rádióból ugyanaz a tánczene jön, hát akármi legyek, ha normálisaki... Szóval ott tartottunk... hol Is? Ja, igen, a Puy. Tessék. Mit szólsz például Jean Puyhöz?... Puyhöz? Hm. Tényleg, mit is szólok én a Jean Puyhöz? Ideje lenne már tisztázni magamban. Eltöprengtem, de aztán eszembe jutott, hogy nem alkalmas az időpont, így aztán csak kivágtam: — Kitűnői Pompás! Elégedetten nevetett. — Na, és a Vlaminck? . .. Kényelmetlenül feszengtem, mert úgy nézett rám, mintha rajtacsípett volna valamin. Az aztán tud. — Még hogy tud? — hördült fel. — Zseniálisl Nem fogod elhinni: az úgy fest, ahogy akarl Hitetlenkedve ráztam a fejemet. Kissé összeszűkült a szeme. — Kokoschkát nem szeressem. Úgy állt a dolog, hogy perceken belül idegbajt kapok. Elhatároztam: megkísérlem leépíteni a fickót. Annál is inkább, mert a lányok között felfedeztem egy csodálatos példányt. Éppen szemben ült velem és éppen tizenhat éves volt. Ezt persze csak később PETRŐCI BÁLINT XX. — Olyan szerencsétlen vagyok! Kuszák Angyi karja után kap. A szőke lány elrántja a kezét, és befut az irodájába. A folysóra kihallatszik keserves zokogása. — Mit csináljunk? — kérdezi Kuszák Jánostól. — Mit csinálhatnánk!? Nem foghatjuk be a száját ... János odahaza találja a családját, összecsókolóznak. — Ki sem jöttél az állomásra. — Nem mehettem, az igazgató tanácskozásra hivott bennünket. — Helén is hazajött, együtt utaztunk. Épp jókor jött. Mi történt? A lavinát nem lehet megállítani. Milyen lavinát? Beszélj világosan! — Tudod, hogy mivel gyanúsítottak engem és Kuszáknét! És Kuszákot azzal a vénlánnyal... — Ezért kellett arra a tanácskozásra menned? Igen. És veletek is akar beszélni.- Ki?- Az igazgató.- Velünk?- Veled és Helénnel.- Semmi köze hozzánk! És hogy merészel . Párttagok vagyunk, és osztályvezetők. Védeni kell a szép családi életet... — Majd én megmondom a piszoknak! Előbb mossák le magukról a sok szennyet, a gyilkosságokat, de ne mocskoljanak be másokat! Telefonálgatni azt tudnak, és táviratokat küldözgetni?! — Táviratokat? Neked? Én úgy tudtam, hogy csak Kuszáknak. — Kedden kaptam az elsőt. Nem is szóltál. — Sírtam ... — Azért sírtál? — Azt írták, Helén a Tátrába utazott, vigyázzak rád. Azután... — Azután? — Péntek délután kaptam a másikat. Ha találkozni akarok veled, menjek fel a Poprádi-tóhoz, ott üdülsz ... — Bitang gazember! — Kicsoda? — Krnács, az igazgató titkára! — Mind a kettőjüknek a szemébe köpök! Nem tudunk már a szemükbe köpni Másnap kilenc óra felé Jánost hívja a felesége. Telefonált Ki? — Az igazgató titkárnője. Nagyon kér, hogy tizenegyre jöjjek be a főnökéhez, nagyon kényes kérdést akar velem megbeszélni. — Bejössz? — Megmondom én a magamét! Nem hagyhatom, hogy mocskoljanak bennünket! An meg gyi nyit be a kis irodájába. Jani... Mit akarsz? Szóltál a feleségednek? Szóltam... És megmondtad? Bevallottad? Nem mondtam meg ... Istenem! Ne istenezzél! Ha lenne Isten, nem tűrné a tengernyi mocskot! És... Tessék, Jani. Egyedül szeretnék lenni Krnács, a csecsemő- vagy borjúszemü, magas, testes férfi a híd közelében, az autóbuszmegálló szomszédságában álló telefonfülkébe lép. Tárcsáz. Jánosék otthoni számát hívja. — Halló! A jó barát jelentkezik, ne tegye le a kagylót. Hogy érezte magát a Poprádi-tónál? — Jó napot, Krnács elvtárs! Halló... Elvesztette a hangját?! — Csak azt akartam... — Mondja csak bátran! Még ma bemegyek a kedves igazgatójához, és szörnyen megdicsérem magáti Halló! Nem hall engem? Itt van nálam Kuszákné! Tőle nem akarja megkérdezni, hogyan érezte magát a Poprádi-tónál? Már hallgat, mint a hal?! Aljas, hazug gazember I!! Krnács szeme előtt elsötétült a világ. ... Még én vagyok az aljas, hazug gazember, mert az igazat mondtam?! M^gnémulva tartja kezében a kagylót. Kattanást hall. János felesége lecsapta a kagylót. ... Már ők is tudják a nevemet?! Leskelödtek utánam? Kuszák nem is sejtheti, hogy a Tátrába utaztam. Vagy az igazgató elvtárs? 0 nem árulhatott el... Rémülten pillant a kezébe ragadt kagylóra. Gyorsan visszaakasztja, mintha attól félne, hogy lehallgatják a gondolatait... ... Nem mehetek be már a gyárba. Pedig az igazgató azt mondta, legjobb lesz, ha most beadom a felmondást, 6 majd mindent simán elintéz, és visszavesz magához ... Nem mehetek vissza a gyárba! Ujjal mutogatnának rám, telefonált, táviratokat küldözgetett! Nem öltem, nem loptam, hogy ujjal mutogassanak rám! Nem is hazudtam, csak az igazat mondtam! Az igazgató elvtárs még biztatott... Mit tud 6 már elintézni...?! És minden büdös ringyó miatt! óvatosan körülnéz. Nem lát ismerőst. Kilép a telefonfülkéből. Mint az alvajáró, úgy indul el a híd felé. Nem figyel arra, hova viszi a lába. Aljas, hazug gazember vagyok! — mormolja magában. Hazug gazember ... Kuszák öklével már az arcába sújtott. Nem is egyszer. És János..,?! Ha
