Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-26 / 43. szám
tudtam meg. Egyelőre nem sokkal többet láttam belőle, mint azt, hogy hosszú, barna haja van és észrevette, hogy nézem. Kacér lett ettől, és természetesen megcsappant о jókedve, de azért továbbra is részt vett a társalgásban. Hanem a barátnőit nem tudta (azazhogy nem is akarta) félrevezetni, kissé ék is elcsendesedtek, és sunyin figyelni kezdték a rlortöt. Egyedül a táskarádiók nem vettek tudomást az egészről... — Albert Gleizes-t se szeressem — tájékoztatott a szakállas. Kifordítottam a két tenyeremet. — Ezt ne mondd többé, mert szilikózist kapokl Fürkészve rám nézett. — Miért? Talán ó a kedvenced? — Nem. Csak ne mondd azt, hogy „szeressem" I Mondd, hogy nem szereted. Vagy utálod. A „szeressem”-től már egyszer hasnyálmirigy-gyulladást kaptam. Vagy úgy ... Értelek. Tűnődve pislogott. Körülbelül most kezdett derengeni előtte, mekkora nagy balfácán vagyok is én. A madárka most felállt, és egyik társnőjétől kísérve, kiröppent a peronra. Előbb azonban jól idevillantották a szemüket. Elgondolkoztam, honnan szorulhatott ennyi céltudatosság beléjük. Maximum gimnazisták voltak. — Azt mondtad, újságíró vagy? — kérdezte a haver. Igen. Mi kell ahhoz, hogy valaki újságíró lehessen? Egy s más kell hozzá ... — mondtam bizonytalanul. Nekem technikusi oklevelem van. Miféle? Töprengtem, hogyan kéne felállni. A két lány odakint kacorászott a néptelen peronon. Híradás- és műszeripari. Felugrottam. — Mi a ráknak akarsz te újságíró lenni, mikor ilyen remek szakmád van? Megkerültél? Rögtön jövök I — Kirobogtam. A kicsikék ott kint a tájat nézték, integettek és pompásan mulattak. Kiröhögték az egész tájat. Hozzájuk léptem, egy huszonhárom éves vén szatír. — Azt hiszem, téged ismerlek valahonnétl (Egyszerű, de üzembiztos belépői) Azonnal helyeselt a kicsi, de aztán elkuncogta magát, barátnője pedig akkorát kacagott, hogy majdnem kiesett a vonatból. Bemutatkoztunk. A hajasbabát Esztikének hívták, óm egy ilyen név, esküszöm semmit sem mond. Egyszerűen gyönyörű volt. Efféle szépségek csak vonaton léteznek, csak nyáridőben, és csakis százévenként egyszer. Sürgősen ki -is száradt a torkom. A társnő pedig visszaröppent a kocsiba. — Elment a menedzsered — állapítottam meg. Visszament — felelt egyszerűen. Kifelé nézett a dombokra. — Lekopott. És most mondja valaki, hogy nem gyönyörű az életi Kissé közelebb léptem, s azzal elkezdtünk szerelmesek lenni egymásba. Hangulatszerű, jelentéktelen félmondatokat váltottunk, oda sem figyelve, olyanformán, ahogy a milliomosok teniszeznek. Mindössze az tűnt fel, hogy míg én tegeztem, ő szerényen magázódott velem, amitől végképp olyan romantikus lett az egész, mintha sose lett volna huszadik század. — Jer velem, Hajasbaba — mondtam. — Utazzunk együtt. Hova? A Tuileriákhoz. Nem lehet. Apcon lakom, ott kell leszállni. Nem várt nehézség. Elgondolkoztunk. — Jöjjön maga Apcra — vetette fel pirulva. Olyan mozdulattal nyúlt a hajához, hogy megtántorodtam. — Az hol van? — suttogtam kétségbeesetten. — Három megálló. Ambrosia-lllat szállt felém a szájából, most már egész határozottan éreztem. Fogalmam sincs, milyen az ambrosia-illat, de ez az volt, életemre fogadtam volna. Ebben a pillanatban megjelent mellettünk a szakállas. Nyilván arra jutott, hogy nem bírjuk ki tovább nélküle. — Udvarolgatunk? — kacsintott, mint egy idióta. Kértem, engedjék meg, hogy bemutassam őket egymásnak. Megengedték. — A barátom elhanyagol maga miatt — tette váltamra kezét a haver. — Maguk barátok? — kérdezte Esztike, kendőzetlen szemrehányással a hangjában. — Irtó jó cimborák vagyunk — sóhajtottam Olivér (mert valójában Olivér volt) könnyeden elújságolta, hogy ez egy afféle irodalmi ismeretség; mink tulajdonképpen művészek vagyunk, és hogy az élet számunkra lényegében csak könny és mosoly. „Kitaszítom a vonatból I" — morfondíroztam. Esztike meg elkezdett unatkozni, és lelkemre, nincs végzetesebb dolog annál, ha egy nő unatkozni kezd. Mert ilyenkor bezárul és súlyos lesz, mint egy páncélszekrény. Múltak a percek, a kilométerek. Természetesen, nem szánhattam le Esztikével. Megtudakoltam a címét, mondván, hogy majd írok neki, aztán ücsörögtünk, bámultuk egymást meg a csoportokban vonuló kócos fákat, és hallgattuk Olivért, aki elmesélte nekünk, miről szól a legszebb regénye ... Apcon leszálltak a lányok, de nem minden nehézség nélkül, mert valami éppen eszükbe jutott, és fuldokoltak a nevetéstől. — A fél életemet adnám — dühöngött Olivér, amint visszaültünk a padra —, ha tudnám, min vihognak állandóan! — Olyan titok ez, amit sohasem fogsz megtudni. Olivér legyintett; — Hát, ne hidd, hogy valami nagyon érdekel, csak éppen bosszantó a butaságuk. Otthagytam Olivért, és másik hely utón néztem a vonatban. Szóba elegyedtem néhány szolgálaton kívüli vasutassal, meghívtak egy parti snapszerra, s közben elcsevegtünk egy-két apróságról. Szó esett a pálinkakészítésről, a süldőlányok neveléséről. Megtudtam tőlük, hogyan kapok csatlakozást úticélom, a hegyek felé ... MUNKÁCSI MIKLÓS /// (Magyarország) ^ a felesége tudja, ő is tudja a nevemet. Vad ember, senki sem mert vele kikezdeni... ... Nem maradhatok itt, tönkretett a gazember! Még a kurva is kellett neki! Már a hídhoz ért. Nem tér rá a hídra. Tovább gyalogol. Vagy száz méternyire a hídtól leül egy nagyobb kőre. Tekintete átröppen a folyó felett. Csak most tudatosítja, hová hozta a lába. Esténként itt szokott ülni, hogy a túlsó parton épült új házsor egyik ablakában, a csillárfényben megpillantsa Kuszákné alakját. Meresztgeti a szemét. Kiáltásra nyílik a szája, de nyelve, mintha meggémberedett volna, nem mozdul, csak rekedt, hörgő hang tör ki belőle ... ...Aljas, hazug gazember vagyok! Te meg kurva vagy, ringyó! Csak magában kiáltja a túlsó partra, ahol megpillantotta a fehér ruhás, fekete hajú Kuszáknét. Már az első épület előtt haladt. A másodikban lakik. A házuk elé ér. Hirtelen mindkét kezét az arca elé kapja, mintha sírva fakadt volna, és befut a kapun. A sötét kapualj elnyeli az alakját. Ringyó, ringyó! — suttogja magában Krnács. is VI t 'aló János ingerülten kapja fel a fejét. Ki hívhatja megint?- Halló! Én vagyok, Jani Mi történt? Meggondoltad magad? Nem tudom ... Nem jössz be az igazgatóhoz? Van értelme, Jani? Neked kell tudnod! Én már nem tudok semmit, Jani... Az istenre kérlek, beszélj! Mi történt? Beszéltél Helénnel? Miért kellene beszélnem Helénnel? Az előbb ment el tőlem. Azt hittem, nálad jlt. Miért jönne hozzám? Nincs semmi beszélnim vele! ... hogy elbúcsúzzon tőled is ... Miért kellene tőlem is elbúcsúznia? Azt mondta, hogy búcsúzni jött, még most epakol, és elmegy. Megkérdeztem, téged nem hivott az igazgató? Hívta, tizenegyre. Mondom, engem is tizenegyre hivott, akkor együtt megyünk, Helén! Sírni kezdett. Nem megyek, nem megyek sehová ... Vele sírtam én is. Alig tudtam lecsillapítani. Alig állt a lábán. Amikor búcsúzott tőlem, azt suttogta, bocsássák meg neki, ha valami rosszat tett, és szóljak neked is: bocsásson meg Jani is... Újra elsírta magát, aztán arcon csókolt, és elment. Mit kell nekem megbocsátanom. Jani? — Nem tudom ... — Jani! Haliassz...? Jani...! Az az érzésem Lehanyatlik a kagylót tartó keze. ... Az az érzésem ... Visszateszi a kagylót, és újra felkapja. Kuszákné számát tárcsázza. Amikor Helén hangjára ismer, kifakadva kérdezi: — Mi van veled?! Csak síró, zokogó hang a válasz. — Beszélj, mi bajod van? — Nem bírom tovább ... Éles, bántó csörömpölés száll János fülébe. Helén a padlóra ejtette a kagylót. Kifut az irodából. Angyi utána kiált. Mi történt? Hová rohansz? Ha a feleségem hívna, mondd azt, hogy mindjárt visszajövök! A kövön ülő Krnács csodálkozik. Az imént Kuszákné futott sírva haza, most a szeretője fut utána? Kitört a botrány? Az órájára pillant. Három perc múlva tíz. Valaminek történnie kellett! És valami történik a szemközti lakásban. Az ablakok nyitva vannak, de a függöny mindent eltakar. Csak ketten vannak a lakásban ... Lomha, nehéz teste felemelkedik a kőről. Nem érzi, nem tudja, hogy felállt, csak azt érzi, és azt tudja, hogy ketten vannak a szemközti lakásban. A gondolat futtatja az úton, és magában dühösen mormolja: Én vagyok az aljas, hazug gazember! Felrohan a hídlépcsőn. és fut tovább, az autóbuszmegálló felé. Feltépi a telefonfülke ajtaját. Huszonöt fillérest dob az automatába, és tárcsáz. Halló, maga az? — szólal meg megváltoztaössz tott hangon, hogy János felesége ne ismerjen rá. — Ki hív? — A gyárból hívjuk! — Mi történt? Hol az uram? — A férje nagyon jó helyen van! Ha látni akarja, fusson Kuszákné lakására! — Halló! Halló! Krnács a vashorogra csapja a kagylót. Visszamegy arra a helyre, ahol percekkel ezelőtt ült a kiugró kövön. Lábát a kőre emeli, s úgy néz át a folyón. A nyitott ablakban remeg a függöny. A feltámadó szél belekapdos a függönybe. így sem pillanthat be az ablakon. Most már számára nem is lenne érdekes, amit láthatna. Ami ezután következik, azt jobb nem látni. Elindul a folyópart mentén. A távolba néz. A távolban kék hegyvonulat zárja a láthatárt. Közelről zöldek a hegyek. Közelről szeretné látni a zöld hegyeket... Már elhagyja a város területét, s ő csak lehajtott fejjel baktat a folyópart mentén. Ha valaki a hídról nézné, csak mozgó, sötétlő foltot látna a folyópart mentén. A szomszédasszonyra bízza a kislányát, és kirohan a házból. Az első pillanatban nem akart hinni a fülének, a második pillanatban már lehetségesnek tartotta, hogy férje Helénhez futott. Amikor telefonon beszélgettek, János elhallgatott, hiába hallózott, nem válaszolt. Azt hitte, megszakadt a vonal. Újra hívta a gyárat, de János száma már foglalt volt. Csak Helénnel beszélhetett, Helén tőle is búcsúzott... ... Helén miért fakadt sírva? Miért csókolgatott? Mintha megbánt volna valamit. Mit kell nekem megbocsátanom? És mit kel! Janinak megbocsátania? János nem fel lt a kérdésemre! János letette a kagyló:! Megijedhetett valamitől... Csak ne talaljam a lakásán. Ha nem találom nála, ezren is gyalázhatnak, csak Jánosnak fogok hinni. Édes jó Istenem, add, hogy ne találjam nála! Ha nála van, küld el! Könyörülj meg rajtam. Csak most az egyszer könyörülj meg rajtam, ne enged, hogy nála találjam ... —folytatjuk—
