Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-28 / 39. szám
^^^■endhagyó módon kezdődött ez az interjú: könnyű testi ^ kB sértéssel! HJBhI A tágas teraszon, ahol Daniel Olbrychskival, a lengyelek fiatal sztárjával találkoztam, szabadon nyargalászott a szél. A huszonnégy éves — de a sztárok között már „jegyzett" színész —, miután kedves bókkal átnyújtott három szál szekfűt, kérésemre táskájából előhúzott egy fényképet, dedikálta, s letette az asztalra. Már éppen az első kérdésbe akartam belekezdeni, amikor a szél felkapta a fényképet, s sodorni kezdte, végig a teraszon. Reflex mozdulattal, egyszerre kaptunk utána mind a ketten, s hatalmas lendülettel — összeütöttük a kobakunkat! Néhány másodpercre elsötétült előttem a világ, s aztán hallottam, hogy Olbrychski is ezt nyöszörgi: — Én ugyan boxoitam, de ez nem fair play! Ez huligánbox ... Erről nem volt szó, csak egy interjúról! — Hát bizony én sem gondoltam volna, hogy boxolni fogok magával! — nevettem, s a fejemet tapogattam. — Évekkel ezelőtt, mikor Varsóban jártam, akkor mutatták be éppen a „Popioly" című filmet. Barátaim felhívták a figyelmemet bizonyos Olbrychskira, s igy emlegették: a lengyel filmgyártás nagy reménységei — Nem ez volt az első filmem, de úgy mondják, ezzel ugrottam ki... — pirult el kisfiúsán a színész. A „Popioly" című filmet követte „A boxoló", az „Érdekházasság", a „Jowita", a „Minden eladó", a „Pan Wolodyjowski"... Ezekben a filmekben — a legtöbbjében — Daniel Olbrychski fizikailag nagyon nehéz szerepet játszott. Úgy hírlik, hogy soha nem hagyja dublőrrel helyettesittetni magát... — szóltam, s a fiatal színész bólintott. — Ez nem véletlen! Tizenkét éves koromban, mint minden kamasz, elhatároztam, hogy híres ember leszek. Az olimpiai dobogó legfelső fokáról álmodoztam, s bajnok akartam lenni, csak azt nem tudtam, hogy melyik sportágat válasszam. Mindig abban a sportágban próbáltam jeleskedni, amelyben a lengyelek sikereket értek el. Vívtam, boxoitam, dzsudóztam, akrobatizáltam, úsztam, középtávfutó lettem ... — Hogyan került mégis a dobogó helyett a filmvászonra? — Ezt elsősorban az édesanyámnak köszönhetem, aki hajdanán maga is dédelgetett színészi álmokat. 6 volt az, aki a sportba belebolondult fiával először ízleltette meg a művészetek ízét. Tanácsolta, kérte, megkövetelte: olvass, járj színházba, ismerkedj a zenével, menj tárlatokra ... Egy idő után már nem anyai kívánságra, hanem belső kényszerből tettem ezt. Egyszer édesanyám meghallotta, hogy a magam kedvtelésére szavalok. „Szép szóval is lehetsz bajnok!" mondta, s azt tanácsolta, hogy jelentkezzek a varsói televízió „Fiatalok stúdiója" cimű versenyére ... A versenyen a zsűri tiz lányt és fiút választott ki, köztük őt is. A tiz fiatal mindegyikéből — akik között volt pél-INTERJÚ A TERASZON dául Magda Zawadzka is — színész lett! De akkor még sejteni sem lehetett, hogy a tiz nekirugaszkodó fiatal —a sikerült „dobbantás" után — hol ér majd talajt? Csak felverik-e a homokot, vagy rekordokat döntögetnek? Daniel Olbrychski még gimnazista volt, amikor már megtanulta a színészmesterség alapjait és fortélyait, s otthonosan, rutinosan mozgott a kamerák előtt. Amikor tizennyolc éves fejjel megkapta első filmfőszerepét, már nem volt „civil" a pályán. Aztán került a főiskolára. — Az én művészi startom szerencsésebb volt, mint sok másé ... Szerintem ehhez a pályához, a tehetség mellé, nagy adag szerencse is kell! Nekem megadatott ez. Okos és nagyszerű emberek segítettek, egyengették az utamat, hogy még szinte gyerekként felnőtt művésszé érjek. Az első az édesanyám volt. A második a „Fiatalok stúdió"-jának vezetője, Andrzej Konic. A harmadik név világhírű: Andrzej Wajda, filmrendező ... — Most tehát egy boldog fiatal művész áll előttem? Olbrychski a fejét rázta: — Élvezem és bámulom szakmám csodáit: mennyi szín és gazdagság van az emberben, amelyről maga sem tudl De nem vagyok boldog, mert szerintem, aki boldognak mondja magát, az meg akarja állítani az időt, konzerválni akarja a percet, s gyökeret ereszt boldogsága talajába. Én inkább furcsa Harpagon vagyok, aki nem tud betelni kincseivel, s minél többet érez magáénak, annál mohóbban többre vágyik ... Ez az érzés azonban gyötrelmes nyugtalanságot szüli Mindig úgy érzem: nekem száz év is kevés. Boszszankodom minden elveszett, üresjáratú órán, s félek, hogy kezeim közül elrepül az élet. — Mire vágyik? — Álmodom egy napról, amikor nem kell csinálnom semmit, amikor nem hajt a nyugtalanság, amikor majdnem megöl az unalom, s csak az eget bámulom, mint egy Csehov-darabban ... S miről álmodom még? A feleségem is színésznő, Monika Dzienisievicz. Gyerekünk még nincs. Egy gyereket nevelni kell, s hol van nekünk percnyi időnk? — Szerepekről is álmodik? — Nem szeretek erről beszélni. Félek, hogy ha ez a szerepálom teljesülne, utána üresebb és szegényebb lennék. De ha mindenáron ragaszkodik hozzá, akkor elárulom, hogy két különös szerepkontraszt izgat. Szeretnék egyszer seriffet alakítani egy igazi és jó westernben, s szeretném eljátszani Miskin herceget, a „Félkegyelmű"-ben. — És a szinház? — Boldog és nyugtalan vagyok: télen Hamlet leszek a színpadon I Ugye, mondtam, hogy szerencsés vagyok ... Kevés színésznek adatik ez a lehetőség, huszonnégy éves korában I SOMOS AGNES A Azt hittem, eléggé ismerem a szomszédos szocialista országot, de az a körutazás, amelyen augusztusban a csehszlovák újságírókkal vettem részt, meggyőzött ennek ellenkezőjéről. Nem egészen tizenegy nap alatt sok száz kilométert tettünk meg, és Berlinen kívül, — ahol négy napot töltöttünk —, meglátogattunk jelentős kulturális és ipari központokat is a rostocki, frankfurti és weimarl járásokban, valamint néhány nagy üzemet, mint például az eisenhüttenstadti kohászati kombinátot, a rostocki tengeri kikötőt, a stralsundi hajógyárat, az erfurti hengerművet és az andislebeni Klára Zetkin földművesszövetkezetet. Azonkívül számos kerületi székhelyet és olyan történelmi nevezetességű városokat, mint Weimar, Jena és a borzalmairól ismert buchenwaldi koncentrációs tábor. Nagyon sok emberrel beszélgettünk, párt- és állami funkcionáriusokkal, kerületi és helyi tényezőkkel, az üzemek vezető dolgozóival és funkcionáriusaival, és a berlini Lenin téren a lakónegyedet építő építkezési munkásokkal. De megfigyeltük a mindennapi életet, az egyszerű embereket, üzleteket és történelmi emlékműveket is. Gyors vonásokkal jegyeztük fel ismereteinket, benyomásainkat, a fogadtatás baráti, szívélyes légkörét és most már elmondhatom, hogy tudok valamit — bár távolról sem mindent — a baráti szövetséges Német Demokratikus Köztársaság életéről, törekvéseiről, célkitűzéseiről. Ezekről szeretnék legalább röviden beszámolni a Nő olvasóinak is. TALÁLKOZÁS A KAPUNÁL A képen a Brandeburgi kaput láthatják, a 18. századból származó alkotást, csúcsán a quadrigával és a győzelem istennőjével. Ez a kapu ebben az évszázadban már két világháborút ért meg, olyan háborút, amit az egykori Németország uralkodó köreinek imperialista politikája robbantott ki, és huszonnégy évvel ezelőtt a Kapu a német fasizmus katasztrofális méretű vereségének színhelye volt. A restaurált emlékmű hátterében húzódó ismert „berlini fal“ nemcsak a két Németország, hanem két világ határa. Ennél a kapunál nyújtottam kezet a Néphadsereg megtermett, széles vállú, kb. 45 éves őrnagyának, egy egykori munkásnak. Ebben első pillantásra nincs semmi különös. De néhány nappal ezelőtt a buchenwaldi koncentrációs táborban jártam, ahol a német fasiszták harminckét nemzet 56 ezer tagját ölték meg, közöttük számos honfitársunkat, és közel kilencezer szovjet hadifoglyot. Ehhez hasonló táborokban öltek meg 11 millió európai embert, közöttük sok hozzátartozómat, elvtársamat, barátomat, ismerősömet. Miközben a buchenwaldi tábor kínzókamrájában történt borzalmakról készített filmet vetítették, rémülten hunytam le szememet, attól félve, hogy valamelyik rongyokba burkolt csontvázban anyám, apám, vagy testvéreim arcára ismerek. És itt, a buchenwaldi táborban ölték meg huszonöt évvel ezelőtt Ernst Thälmannt, a német proletariátus kommunista vezetőjét, és mi, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság újságírói, halálának színhelyén letettük koszorúnkat az NDK és más országok népeinek koszorúi mellé. Thälmann, Bretscheid, a Birodalmi Gyűlés szociáldemokrata frakciójának elnöke és a német antifasiszták ezrei voltak a fasiszta terror első áldozatai. A német kommunista és antifasiszták kezdeményezték a buchenwaldi koncentrációs táborban az illegális nemzetközi szolidaritást és a fegyveres ellenállást. Velük, a német kommunistákkal és antifasisztákkal, akik az első világháború után alattomosan megölt Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht után átvették a német proletariátus vezetését, kezdődött tulajdonképpen a másik Németország,
