Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-21 / 38. szám
a síneken. A szerelvény lépcsőire nem kell nyaktekerő mutatványok közepette feltornázni magát az embernek. A lépcsők alacsonyak, a feljárók szélesek, a be- és kiszállás kényelmes. A vagonok belsejében elhelyezkedtem a párnázott ülőhelyen, és megelégedéssel vettem tudomásul, hogy végre egyszer úgy utazhatok, ahogy azt már régen, nagyon régen elképzeltem. A kocsiban hófehér fejvédővel bevont ülőhelyek, halványkék műanyag padlóburkolat, minden ülőhely mellett külön hulladékgyűjtő, a ragyogóan tiszta ablakokon függönyök. Az ülőhelyek mögött minden utas megtalálta azt a műanyagból készült asztallapot, amit étkezéskor a szék karfájához csatolt és kulturáltan fogyaszthatta el magával hozott ennivalóját, vagy amit útközben a vonatban vásárolt. Félóránként gördülő büfékocsit tolt be a vonatkísérő kislány és udvariasan kínálta a sok finomságot, húsfélét, gyümölcsöt, fagylaltot, tejet és a friss hírlapokat. És ha az utasnak szüksége van arra a helyiségre, amit nálunk a vonatokon csak «végső esetben lehet igénybe venni, tisztaságot, hideg-meleg vízzel ellátott mosdót, és teljes higiéniai felszerelést talál. A ragyogóan tiszta vonatok után mór meg sem lepődtem azon, hogy a főváros vasútállomásán, sőt az egész városban sehol egy eldobott papírdarabkát, cigarettacsikket vagy egyéb szemetet nem látni. Annál több utcaseprővel találkoztam, akik narancsszínű vászonnadrágban, fehér ingben, seprűjükkel ütemes mozdulatokkal simogatták a járdát és az úttestet, söpörték össze a semmit. A bennlakók miatt akár nyugdíjba is mehetnének, de szerencséjükre évente körülbelül kétmillió turista látogat el hozzájuk, akik után mindig akad valami a horogra. Helsinkit — az 530 000 lakosú fővárost — három oldalról tenger öleli, úgyszólván belecsüng a Finnöbölbe. Városképe teljesen egységes, széles, párhuzamos utcáin könnyű eligazodni, A kikötő, a vasútállomás, sőt a repülőtér is a város középpontjában van, így bármilyen közlekedési eszközzel érkezik az utas, gyalogszerrel is megtekintheti a város nevezetességeit. Aki a kényelmeset a hasznossal párosítja, az felmegy a Torni-szálló magas tornyának tetején levő vendéglőbe, és az asztal mellől ismerkedik a várossal. Az első épületek, melyeken az idegen szeme megakad, a székesegyház, az országház és az Olimpiai Stadion tornya. Ezt a finnek még az 1940-es olimpiai játékokra építették, de a háború miatt csak 1952- ben szolgálhatott eredeti küldetésének. Kétségkívül ennek a toronynak a tetejéről nyílik a legszebb kilátás Helsinkire, de van még egy lehetőség felülről gyönyörködni a főváros csodás panorámájában: felülni az óriáskerékre. A Stadiontól néhány percnyi séta a Vidámpark, a finnek közkedvelt Linnanmöki-je. Nagyon szép része ez a városnak. A lakóházak között sziklák meredeznek az ég felé, és maga a Vidámpark is sziklákra épült. Napközben gyermekzsivajtól hangos a Vidám park, estefelé a szerelmesek és a magányosok tanyája A magányosokkal a Vidámpark tánctermében ta lólkoztam. Sokan voltak, talán száznál is többen Tizenkét-tizenöt évesek. Többnyire lányok. Bő szárú nadrágkosztümben, hosszú, lógó hajjal. Ki-kl maga elé rakta a parkettre táskáját, szvetterét. A beat-zene ritmusára mélabúsan rángatództak a semmibe meredő tekintettel. Szájuk szögletében hanyagul lógott a cigaretta. Ilyen némán, partner nélkül vonaglottak és fújták a füstöt éjfélig. A ritmusból csak akkor zökkentek ki egy pillanatra, amikor újabb cigarettára gyújtottak. Tizenévesek. Azon gondolkodtam, vajon mit szól a papa vagy a mama, ha éjfél után vetődik haza és naponta húsz, harminc cigarettát füstöl el még iskolaköteles csemetéjük: Igaz, hogy ért ennél nagyobb meglepetés is, amikor a vasútállomás várótermében egy nyolc év körüli kisfiú kínálta meg cigarettával a mellette ülő, hasonló korú kislányt, és a feltehetően hozzájuk tartozó férfi szemrebbenés nélkül nyújtotta át nekik az öngyújtót. Lehet, hogy túlságosan konzervatív vagyok, de ez megdöbbentett. A személyhajók kikötőjének közelében találjuk Helsinki legszínesebb foltját, a Piac-teret. Keleti szélén kimagaslik a homlokzatával tengerre néző elnöki palota, és bármennyire furcsának tűnik, tőle néhány lépésnyire az árusok narancssárga, piros meg zöld sátrai vonják magukra a figyelmet. Nyáron aligha lehet párját találni ennek az élénk színekben tobzódó, választékban gazdag piacnak. A hordókban ficánkoló halak, az asztalon mosolygó zöldség, déligyümölcs, fekete- és piros áfonya, eper, málnahegyek tornyosulnak és akinek szerencséje van a különleges zamatú törpemálnát a suomuuraint is megízlelheti, amely a sarkkörtől északra terem, és az „Éjféli Nap" érleli meg. A mi nyáreleji gyümölcsünk, a cseresznye, Finnországban csak július végén, augusztus elején érik, és kilója négyszer annyiba kerül, mint egy kiló narancs vagy banán. A piacon mindenki kedvére válogathat, nem kell tartania, hogy ráförmednek, ne nyúljon az áruhoz, ne tapogassa össze. A vevő azt veszi meg, ami neki tetszik, nem amit az eladó rákényszerít, így van ez az áruházakban is, Finnország legnagyobb áruháza a hatalmas forgalmat lebonyolító Stockmann Magazin. Mikor végigjártam, éreztem, hogy harapni is illene valamit. Egy önkiszolgáló büfében megittam egy kávét, egy pohár gyümölcslevet, és ettem egy szendvicset. Négy márkát fizettem. Négy márka, egy kissé drága mulatság — töprengtem magamban, az utunk következő állomása, Kouvola felé robogó vonaton. Ezen az áron a Stockmann Magazinban nyolc pár harisnyát, vagy két ilyen tízóraiért egy remek pulóvert vehettem volna. JANDANÉ H. MAGDA Turku jellegzetességei közé tartozik a Kisipari Múzeum Mosolygó gyümölcs és zöldség a piacon produkciójához, melyet annak idején mindenki megnézett, mert olyan témát vetett lel, amely sok embert érdekelt - ■ Szakemberek biztattak, ha érdekes riportot akarok, keressem meg az ifjú csillagot, Valaki a címét is tudta. Vrsarban, a Trieszttől nem messze fekvő, festői tengerparti városkában nyaralt. Néhány órával később bemutattak egy belgrádi rendezőnek, aki ugyancsak a színésznőhöz indult, mert szerződtetni akarta. Másnap már az Adria felé száguldott velük az autó. A festői halászfaluból egy mérnök zsenialitása építette ki Vrsar városát. Négy esztendeje még nyoma sem volt az üdülőtelepnek. Helyén mindig szeles, dimbes-dombos öbölpart állt, mely a csúcsánál hirtelen meredt a száz méter körüli magasba. Azután a mérnök tervezni kezdett, és vállalkozó is akadt nyomban. 1966-ban megnyílt az a bungahw-sor, mely hatvannégy párhuzamosan futó sorban, fűrészfogszerűén tör a magasba, mintha hatalmas lépcsősort alkotna. Az új telepnek több ezer nyaralóközönsége van, közöttük Renata is. Néhány órán belül háromszor találkoztunk, és háromszor akartam neki bemutatkozni. Egyszerűen nem ismertem meg. Pedig nem bolonditott bennünket. Hűségesen betartotta a szavát, s minden megbeszélésre percnyi pontossággal érkezett. Es mégis Haja először szabadon lógott a vállára, s barokkos, kerek arcú szépséggé keretezte acát. Áradozott a hely szépségéről, meghallgatta a rendezőt, meghallgatott engem, azután azt javasolta, nagyon melegszik az idő, üljünk be egy csónakba, Így sokkal kellemesebb lesz a további beszélgetés. Miután ebben egyetértettünk, elment átöltözni. Ha az a kék frottír köpenyes, kontyos fiatalasszony, a hatalmas napszemüveggel és a tarka strandtáskával oda nem lép hozzánk, és le nem engedi a haját — sohasem ismerjük meg. Azután beültünk a vitorlásba, de szélcsend lévén, egyelőre a partnál maradtunk. A rendező és a színésznő egymással tárgyalt. Közben a vitorlás, jókora hajó, vagy húsz-huszonkét embert vihet a fedélzetén, megtelt. s Egy óra múlva Renata elnézést kért, elvonult. A rendező boldog volt, mert a film története felkeltette a színésznő érdeklődését, és elvállalta a szerepet. — ön következik — mondta nekem. A lépcsőkön egy Sophia Loren-szerű szépség bukkant elő. Nagy kék fülbevalókat viselt, testén fehér pulóver feszült, haját hátul, középen, gyűrű fogta össze. Szép volt, mint egy déli istennő. Hosszan rámeredtem ... Ha nem lép oda hozzám, s nem szólal meg, harmadszor sem ismerem meg. Tényleg annyira más. Magáról beszélt. — Azt mondják, ennek az átváltozó képességemnek köszönhetem a karrieremet. Lehet, nem tudom. Úgy látszik, ez különös adottság. Sokan mondják, hogy egy-egy átöltözéssel annyira megváltozik az arcom, hogy alig tudnak azonosítani. Ez talán szerencse, talán tragédia. Még nem tudom. A filmekben eddig hasznát vettem. Legutóbb például egy svéd asszonyt alakítottam, Dimitrije Oszmán// „Holnap más nap lesz" cimü filmjében, amely a szkopjei földrengést idézi fel. Szőke parókában játszottam, és mindenki svédnek gondolt. De este, ezt a frizurát viseltem, és még az étterem pincére is olaszul szólított meg ... De hagyjuk eztI A drámai szerepek hive vagyok, szeretem a nagy tragédiákat. Most első sikeres főszerepem rendezője, Vlado Pavlovics foglalkoztat, „Vízözön" című darabjában bízta rám a főszerepet. Azután Rómába szólít egy szerződés, egyelőre négy hétre. Mást nem is igen tudok mondani magamról. Színpadon nem játszom, s néhány tv-szereplést nem számítva, a filmgyárakban a pályakezdéstől máig, ennyi történt velem ... Bájos, türelmes lány, de néha órájára pillant. Közben irodalomról, filozófiáról, filmekről beszélgetünk. Pontosan négykor kilép a vitorlásból és a motorcsónak kikötőhöz siet. — Randevúm van a lovagommal - mondja elnézést kérve. És némi késéssel megjelenik a lovag. Szőke, szeplős, sörtehajú fiatalember. Vagy száznegyvennyolc centi, és tizenegy éves. Együtt nyaralnak, és a fiúnak motorcsónakázást Ígért. Most már hiába minden — ott a motor — mi fölöslegesek vagyunk ... Az induló kocsiból még látjuk, hogy a csónak megfordul, orra a viz fölé emelkedik — és elkezdődik a vágta. A motor barázdája a tükörsima Adrián oly egyenes, mint Renata eddigi palyatutasa FENYVES GYÖRGY
