Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-14 / 37. szám
LÉON FRAPIÉ A titkár hangja pedig tovább zúgott, bosszúállón, hajthatatlanul: — Sajnálatos, hogy a közigazgatásban olyan roszszul használják fel a sok pénzt, holott odakünn olyan sok becsületes nyomorúság nem talál segítséget. Gondolja csak meg, kérem, hány szerencsétlen flótás vállalna boldogan akár másodlat-kiállító állást is, igen: családapák, agglegény úri... Merthát, ugyebár, kötelességem, hogy a reám bízott érdekek képviseletében, bizonyos mértékig, az ön magánéletét is megnézzem, S ha ön — a saját gyönyörűségére — reggel négykor fekszik le, vagy egyáltalán le se fekszik, ugyan milyen teljesítményt fejthet ki az irodában? Guidon még jobban megszorította csuklóját, igyekezett a feleségére, a gyermekeire gondolni, — Szóval kérem, mondja meg négyszemközt: ilyenek a komoly hivatalnokok? Sőt talán még azt is hozzátehetném: egyáltalán olyan ember ön, aki tisztességes életet él?... Az öltözékéről nem is beszélek, bár minden foglalkozási ágnak megvan a maga bevett viselete, és végeredményben önnek jogában áll kihívóan feltűnő felöltőt hordania ... De, ugye, kérem, nem kell nagyon jó megfigyelőnek lenni, hogy az ön arcáról leolvassa az ember: ön élvezethajhász lump. Vérbörzsönyös, barázdás arca dicstelen bélyeget hord magán... s igazán nem a túlórázás miatt beesett a szeme... Ezt a nyilvánvaló kimerültséget nem az ártatlan hivatal okozza. Az intelem-zuhatag tovább pergett, a titkár megismételte, amit az elején mondott, aztán ismét a magánélet bírálata következett, majd a kezdeti csípősséget bizonyos lassú, határozott ünnepélyesség váltotta fel: — Olyan korban van most, kérem, amely a csupaszív ember legnemesebb kora. Negyvenéves korunkban az élet kiteljesedett, azok vagyunk, akiknek lennünk kell, már leraktuk életünk szilárd alapjait. Rendes hivatalnokaink családot alapítottak, biztos egzisztencia gyümölcseit élvezik, hivatali előmenetelük, méltó magánéletük felvirágoztatja családi tűzhelyüket... Hozzájuk hasonlítsa magát, kérem, szálljon magába ... Guidon nyakszirtje megfájdult, halántékán végigfutott a hideg, égnek állt a haja, szeme kidülledt, s hirtelen sápadt tanúként megpillantotta a függöny mögött a téli napot. — Negyvenéves korban, kérem — dörögte a főtitkár — már megvan végérvényes minősítésünk . .. Még talán egyszer keserűen fogja sajnálni a mostan, minősítését. ., A főtisztviselő abbahagyta: az előtte ülő beosztott megsemmisülten, kétségbeejtő mozdulatlansággal zokogott. Emberfeletti erővel igyekezett összegubózni, könyökét szorosan testéhez szorítva, s ez az erőfeszítés olyan bőséges könnyhullámot eredményezett, hogy a főtitkár azonnal a kiontott vérre gondolt. — Jól van, kérem, távozhat. A főtisztviselő alig tudott felocsúdni. Már sok nyimnyóm alkalmazottat látott, már sokszor látott beosztottakat könnyezni különféle okból, de ilyet még nem pipált. Komor képpel, megvesztegethetetlenül szónokolt magában az irattartó aktáit böngészve: — Nahát! Ki hallott már ilyet! Patakzik a könnye a felöltőre, csepeg az orra .., Hát nincs zsebkendője? ... Jól megmondtam a magamét, de minden, amit felhoztam, igaz és jogos ... Hirtelen elhagyta derűje: — Teringettétl Elfelejtettem bepillantani az iratok közt elfekvő ajánlólevelek közé ... és ha nagy protekciója van?l No, de akkor bakot lőttem! Túl meszsze mentem ... különösen az alkalmazottak fizikumát nem illik bírálni... A fene egye meg! Most a marha elmegy fűhöz-fához, szenátorokhoz, miniszterekhez ... Érti ám a csíziót ez a Debully! Egy szót se szól, hogy övé legyen a helyzeti előny, sírva fakad ... Az ilyesmi elkerülhetetlenül rossz benyomást tesz... Én aztán tiltakozhatom, hogy félreértették szavaimat, hogy nem ezt akartam mondani, de hogyan bizonyítsam be igazamat? Csak egy pillanatig tűnődött. Aztán vadul nyomkodni kezdte a csoportvezető villanycsengőjét. S szigorúan, ellenmondást nem tűrő hangon szólt a csoportvezetőhöz: — Azonnal módosítsa a jutalomkimutatást! Csökkentse a kisegítőszemélyzet jutalmát és utaljon ki háromszáz frankot — Debully úrnak. és legördülnek a mélybe. Azt mondják, moréna. Nem tudtam, hogy a kőlavinát is morénának hívják. Nem jó a magasban lenni. Már nem akarok a magasba felröppenni. A kövek is ott voltak fenn, és lezuhantak. Látod? Ott már a patak! Onnan egy ugrásnyira a tó. Amikor odaérsz, meríts egy maréknyi vizet, és hagyd, hadd csöpögjön le a tenyeredből. Megtisztul az ember a tiszta víztől, kimossa a rosszat belőle, csak a jót hagyja meg benne. Erre gondolj, amikor a tenyeredből kicsordul a víz ... A pataknál megállunk ... Már itt is vagyunk. Eljövünk ide mindennap. A pataknál kezdődött. Hallgattuk a csobogást. Szép volt az első találkozásunk. Itt is hallgatni fogjuk a patak csobogását. Ügy szeretem nézni a fehér habot vető gyors vizet, a nagy kövek között lefutó vizet. Leülünk majd az egyik kőre, arra a laposra, s hallgatni fogjuk a víz moraját... Jani, én most előre megyek, nehogy azt higgyék ... János a kis fahíd korlátjához támaszkodva nézi a sziklakövekhez csapódó fehér taréjú hullámokat. Helénre pillant. Helén mosolyog. — Sokat beszéltem. Nem haragszol, hogy sokat beszéltem? Talán annak örültem, hogy melletted lehetek? Én már kibeszéltem magam. Most napokig néma maradok, hogy csak a te szavadat hallhassam. — Csak beszélj, Helén! Elfelejteted az emberrel, hogy honnan jöttünk ... — Ügy ülünk be az étterembe, mint két idegen, Az asztalhoz ülsz, és szépen bemutatkozol... — Mondd, hányadszor fogunk ismerkedni? — Végre! Kisütött a napocska! János az ég felé kapja tekintetét, a tűző nap felé hunyorítja a szemét. — Becsaptam a fiúcskát! Az arcodon sütött ki a napocska! János mosolyogva néz Helén után. — Olyan, mint egy gyerek — suttogja maga elé. Fellélegzik. Helén nem engedte meg, hogy arra gondoljon: Honnan jöttünk? Helén megáll a kanyarban, és int. Mintha hívná, gyere gyorsan utánam! Eltűnik a kanyarban. János magára ölti a könnyű nyári kabátot, felkapja kis bőröndjét, és Helén után siet, nehogy magára maradó emberként töprengni kezdjen, és választ keressen a honnan jöttünk kérdésre. Megpillantja a tó vizét, a tó mögött meredeken emelkedő Osztrvát. Helén most ér a szálló bejárata elé. Visszanéz. Elmosolyodik, amikor János a tópart felé indul. János lehajol, maréknyi hideg vizet merít, és nézi, nézi a tenyeréből lecsöpögő vizet. Megtisztul az ember, kifolyik a rossz belőle, csak a jó marad benne. Üjra elsuttogja magában a bűvös szavakat. Csak a jó marad benne. Ez a jó most Helént jelenti. Elindul a szálló felé. Neszt hall. Valaki megmozdult a közelében. Csak most veszi észre, hogy egy feketeruhás, hatvan év körüli nő le nem veszi róla a szemét. Amikor melléje ér, elmosolyodik a néni. — Maga is az emlék után jött? — szólal meg halkan. Csehül beszél. János zavartan igent mond. Mást nem mondhat, a néni csak ezt a választ várta. Ha mást mond, csalódást okozna neki. Ha nem meríti ki a tóból a maréknyi vizet, akkor Helén csalódna. Nem tisztulnánk meg, tovább éltetnénk magunkban a rosszat. Elindul. A néni hangja megállítja. — Én is az emlék után jöttem ide... Üjra meg kell állnia, mert a néni el akarja mondani, miért áll fekete ruhában a Poprádi-tó partján. — Harmincnyolc év után jöttem ide. A férjem most májusban meghalt. Ma van harmincnyolc éve, hogy megismerkedtünk. Itt, ezen a. helyen ismerkedtünk meg... -A néni már nem látja maga előtt Jánost. Azt a talpalatnyi földet nézi, azt a kis földdarabkát, amelyen harmincnyolc esztendővel ezelőtt egy fiatalember állt, és a húsz év körüli lány szemébe mosolygott. Az egykori fiatalember már nem él, s ő mégis eljött ide ... Én miért jöttem ide? Ide csak a szép emlékek után jönnek! Itt megtisztul az ember minden rossztól, csak a jó marad benne. A szerelem, a hűség. A feleségem nem jönne ide a szép emlék után ... Idegen tekintettel néz a tóparti épületre. Az egyik emeleti ablakból Helén hajol ki. Kérdőn int, miért nem jössz? ... Bennem csak a rossz marad Lassú, nehéz léptekkel megy a szálló felé. Az őszes hajú, fekete ruhás néni bánatos tekintettel néz a szomorú férfi után. — Neki is fájdalmat okozott az emlékidézés. Az ellenkező irányba indul. A Csorba-tóhoz vezető utacska felé tart. Amit látni akart, látta, többre nem kíváncsi. Az arcáról letörli a könnyet. A szép emlék, az egy életre szóló emlék szaggató fájdalmat szült... Korán keltek. Mára szép időt jósoltak. Csütörtökön és pénteken esett, ki sem léptek az épületből. Dörömbölt az ég, bömbölt a hegyóriás. A villámcsattanások az emberbe belefojtották a lélegzetet. Minden olyan közel volt, közel az ég s a hegyek visszhangzottak. Nem tudták, hogy az ég vagy a hegy haragja-e a rettenetesebb. Kicsire zsugorodik az ember, mint a végítélet napján, amikor már minden mindegy, bármi történhet vele. Jánosban sem feszül már az akarat, mint hónapokkal ezelőtt, amikor duzzadt benne az élet, és csodára várva keresni kezdte azt, ami hiányzik belőle, amit elveszettnek vélt. Annak sem örült, hogy felhőtengerben úsztak, kirekedtek a világból, senki sem jöhetett hozzájuk, senki sem mehetett el tőlük. Egy kicsit úgy érezték, hogy földtől elszakadva az égben éltek. Nem kellett ismerősöktől félnie, akik kiszimatolnák a titkukat. A szállóban maradt vendégek — németek, csehek, lengyelek — jegyeseknek tartották őket, karikagyűrű fénylett az ujjúkon. Valóban úgy viselkedtek, mint a jegyesek. Szerények, csendesek voltak, félrehúzódtak, keveset beszéltek, de annál többet néztek egymás szemébe. János rimánkodott, bár egy hétig esne, dörömbölne, bömbölne az ég, csapkodna a villám, hogy elriassza az embereket a Poprádi-tótól. Helén könyörgött, legalább egy szép nappal ajándékozza meg őket az isten, hogy felmehessenek a nagy hegyre, s annak tetejéről nézhessék a világot. Jó volt így is nekik, nem unatkoztak. Helén beosont János szobájába. Bekapcsolták a kis zsebrádiót. Zenét hallgattak. Az őrületes villámcsattanások után percekig nem tudtak egymáshoz szólni. Jobb volt hallgatniok. Terveket nem szőhettek, a múltat sem idézhették, s a holnapra nem gondolhattak, hogy ne keserítsék meg a mát, mely nem jelent többet számukra, minthogy: vagyunk, mert vagyunk, ha nem lennénk, talán jobb lenne. Másoknak lenne jobb, s talán nekik is, mert nem kellene félniök attól, mit hoz a holnap, a holnapután. Helén sem volt már olyan beszédes. Magába gubózik az ember, ha nincs kivel éltetni az életörömöt. Hiába biztatta Jánost, elszállnak a felhők, magukkal viszik a komorságát is, és kisüt majd a nap, az arcán kisüt a napocska, kivirul a mosolya, mint amikor a patakot átívelő kis fahídon álltak • folytatjuk
