Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-14 / 37. szám
П ^ИИ| ebullyt, a Központi Közlekedési Társulat ki- H nevezett írnokát, rettenetesen bosszantotta, I mikor megkapta az idézést: — Debully úr kéretik, hogy jelenjen meg december 22-én de. 10 és 12 óra közt, a titkárságon. Indok: igazolatlan hiányzás. Rosszul aludt, mert nagyon izgatta, hogy kénytelen elmenni és meghallgatni a dorgálást. Reggel lassan öltözködött, szívesen beteget jelentett volna. De nem érdemes: ami késik, nem múlik. Induláskor aztán ragyogó ötlete támadt. Felment az ötödik emeletre, bekopogtatott Guidon úr ajtaján, aki feleségestül és gyerekestül lakott a házban. A szerencsétlent valamilyen politikai tüntetés miatt rúgták ki a biztosító társaságtól és szörnyű nyomorban tengődött. Debullynek nem volt teljesen ismeretlen: a választások idején már elbeszélgettek egy kicsit. — Guidon úr, magas helyre rendeltek be feddés végett. A fegyelmi eljárás a következőképpen folyik le: a beosztott megjelenik a főtitkár úr színe előtt, aki mappával felszerelve, szigorú dorgálásban részesíti, heves szemrehányással illeti a jelenre vonatkozóan és még súlyosabb célzásokat tesz a jövőre. A beosztottnak tilos válaszolnia: az ítélet jogerős. A legcsekélyebb tiltakozás is fizetéslevonással jár... Engem viszont az orvosom minden izgalomtól eltiltott... Nos, vagyunk vagy kétezren, kinevezett írnokok a párizsi közigazgatásban, s engem még soha senki nem látott a titkárságon, a Saint-Honoré negyedben, hiszen az én munkahelyem a Montrouge. Arra kérem hát, jelenjék meg helyettem a titkárnál és közölje majd velem, amit hallott... ön semmit sem kockáztat, nem követ el büntetendő cselekményt. Egyszerű megbízatásról van szó: berendeltek valahová, beteg vagyok, ön megy el helyettem ... Csak az a sajátos a dologban, hogy kellemetlen kitételeket fog hallani — ezek azonban nekem szólnak. De törődik is ön vele? Ugye, végig tudja hallgatni csendben? Ezen múlik minden: mukkanni se szabad, akárhogyan is szidják... Tudja, nekem nincs türelmem, ideges természetű vagyok. Tehát, kérem: fogadja el ezt a tíz frankot, és még én leszek a lekötelezettje, mert így talán nagy pénzbírságtól kímél meg. Guidon nem nagyon örült a furcsa megbízatásnak, de nem állott módjában visszautasítani a nem várt tízfrankos keresetet. Debully hirtelen rádöbbent, hogy nagyon nyomorúságos az öltözete, s azon melegében hozzátette: — Mindketten körülbelül negyvenéves, középtermetű emberek vagyunk... Hogy mégis jobban hasonlítson rám, kérem, vegye fel egyik felöltőmet. Guidon egy garasos kiflivel felszerelve Indult a titkárságra. Sokáig kellett várakoznia az előszobában, fagyos huzatban. Végre bevezették. Köszönt és bemutatta az idézést. — üljön le, kérem — szólt nyersen a titkár. Guidon csak a szék szélén mert helyet foglalni, idegesítette a hóna alá gyűrt felöltő, alig jutott levegőhöz. Félig behunyt szeme miniszteri íróasztalt pillantott meg, irattartóval, bronz nehezékkel, borítékkal, pecsétnyomóval és tintatartóval. Pontosan szemben pedig, a karosszékben ülve, tagoltan, jó hangosan szónokolt egy merev tartású, a Becsületrend piros szalagjával díszített császárkabátot viselő, sovány, vizsgálóbíró képű, ősz, pofaszakállas ember, a főtitkár. — Nos kérem, Debully úr, már jó régóta figyelmeztették önt, most aztán eljött a dorgálás ideje: az év folyamán huszonnégyszer hiányzott igazolatlanul!... Ismerjük a helyzetét: a hivatalban visszaélve azzal, hogy magánjövedelme van, a legarcátlanabbul viselkedik. A titkár az asztalra támasztotta alsókarját, hogy jobban szemügyre vehesse a beosztottat: — A hiba nem olyan jelentéktelen, mint amilyennek látszik, kérem. Olyan munka elvégzésére kényszeríti kartársait, amelyért önt fizetik, s mások munkáját illetéktelenül eltulajdonítani éppoly dicstelen cselekedett, mint pénzüket eltulajdonítani. No, de nézzük meg alaposabban a kérdést: érdemtelenül foglalja el valaki olyannak a helyét, kinek nagyobb szüksége volna az állásra. Mint a balta sújtott le a bútorokkal zsúfolt dolgozószobában. PETRŐCI BÁLINT XIV. A vízből kiugró, lapos hátú sziklákon lányok sütkéreznek, a fiúk gitárt pengetnek, halkan énekelnek. A napfényben csillog a tó vize. Dal szárnyal felette. Friss a levegő, szemet nyugtató a fenyők zöldje. A tavat sétány futja körbe, s a sétány mentén padok. A padokon nők, férfiak ülnek. János percekig áll a tó partján, mintha gyönyörködne a vízben, mintha gondolkodna, merre is menjen. Nem gyönyörködik, és nem gondolkodik. Tompa az agya, és szomorú a lelke ... ... A lavina elindult. A lavinát nem állíthatom meg... Jobbra fordul. Erre kell mennie, hogy a Poprádi-tóhoz vezető úthoz érhessen. Elindul. Az egyik pádról feláll egy fekete hajú, fehér ruhás fiatalasszony. Amikor János a közeibe ér, mosolyra húzódik telt ajka, éjsötét szeme az öröm derűs csillogásával telik meg. János megáll előtte, leteszi a kis bőröndöt. A mosolygó asszonyajak a férfi ajka felé közeledik. János egy pillanatra megmerevedik. Körülnéz. Zavart tekintettel pillant Helén szemébe. — Ne félj! Még itt is félsz? Ajkuk egy röpke pillanatra összeér. Helén elszomorodik. — Nincs benned egy csöppnyi öröm sem? János nem válaszol. — Nem lesz már egy nyugodt percünk sem? János hallgat. — Reggel óta várlak. Azt hittem, a nyolcórai gyorssal indulsz el Poprádról. János nem magyarázkodik. Nem tudja elmesélni, hogy a nyolcórai gyorssal nem indulhatott el, mert nem áll meg a közeli Sviten. A tíz után induló gyorssal kellett utaznia, de még azzal sem akart jönni, és Sviten nem akart beszállni az autóbuszba, hogy VySné Hágyra vigye, s ott átszálljon a villamosvonatra, és nyitott kocsiban tegye meg az utat Csorba-tóig. S itt is gondolkodott. Fel akart ugrani a visszafelé induló vonatra, de megkövült lába nem engedelmeskedett. Helén riadtan tekint Jánosra. — Te már most vissza akarsz menni? János sóhajt. — Jani! — Tessék! — Miért nem beszélsz? — Nem érted? — Megígérted, hogy csak az utolsó nap utolsó percében... — Most akarom megmondani. — Azt sem kívánod, hogy egy hétig legyek boldog? Nem lehetünk boldogok. Te már eltemettél? Mit mondtál? — Te már eltemettél?! — Te arra gondolsz .. .7 Könnybe lábad Helén szeme. — Helén! — Ki ne mondd! Megígérted, hogy egy hétig velem maradsz! — Nem állhatunk itt. János felemeli kis bőröndjét, és visszatekint. — Még mindig menekülni akarsz? Elindulnak a hegyre kapaszkodó, vízmosta úton. János mélyen lélegzi magába az erős fenyőillatot. A napsugár nem tör át a sűrű, tüskés ágak között. Izzadt, forró testét hűti az erdő hűvös lehelete. Lehajtott fejjel ballag, mintha csak arra ügyelne, nehogy belebotoljon a kiugró kövekbe. Helén is figyeli a köveket, de gyakran kapja tekintetét János komor arcára. — Egy óra múlva ott leszünk — mondja. János tudja, hol lesz egy óra múlva. Hallgatagon lépkednek. Helént bántja János szótlansága. Beszélnie kell, sokat beszélnie, hogy János maga mellett érezhesse a fekete hajú asszonyt. — A szállóval szemben van az Osztrva. Ismered? Biztosan jártál már ott. Cikcakkos ösvény vezet a tetejére. Felmegyünk a tetejére? A magasból nézzük majd a világot. Tegnap, amikor késő délután megérkeztem, a cikcakkos utacskát néztem. A hegytetőre kapaszkodó emberek olyanok voltak, mint a mozgó hangyák, kicsik, törpék. Akarod, hogy mi is kicsik, törpék legyünk a nagy hegy tetején? Nem válaszolsz? Nem akarod, hogy csak ketten legyünk a nagy hegy tetején? Jani... Látod azt a fenyőt? Sziklán nőtt, kövön nőtt, csak maréknyi föld van alatta, és mégis él! A gyökere lefut a kő mellett, s a kevéske földbe kapaszkodik, hogy éljen. Ha a fenyők gondolkodni tudnának, mit gondolsz, küszköd'rtének annyit, hogy a nagy kövek közé szoruló maréknyi földből szívják magukba az éltető nedvet? Több akarat van bennük, mint a gondolkodó emberekben ... Nézdd! Mókus! Egyik fáról, a másikra ugrik... Ne gyújts rá! Olyan friss itt a levegő, olyan tiszta a levegő... János rágyújt. Elkeseredetten néz maga elé. Helén a könnyeivel küszködik. Az első könny kicsordul a szeméből, végiggördül az arcán. Ha még néhány pillanatig hallgat, sírva fakad. Beszélnie kell, már nemcsak János miatt, akit érzéseiben is maga mellett akar érezni. Szabadulni akar a könnyfakasztó keserűségtől. Arra gondol, boldognak kellene lennie, hiszen Jánossal lehet! Mosolyt szöktet az ajkára. Az arca két érzést tükröz. Sír és mosolyog. Mosolyog és sír. Könny gördül el mosolygó ajka közelében. Váratlanul éri a tűző, vakító napsugár. Behunyja a szemét, megszorítja János kezét. — Kiértünk a nyitott hegyoldalra — mondja. — Ideadhatod a kabátod, melegen tűz a nap. Nézz már jobbra, Jani! Látod? A csúcsok olyanok, mintha óriási tűhegyek lennének. Mesékben sincsenek ilyen szép hegyek. Azt mondják, május végén még sok volt itt a hó. Hógolyózhattunk volna. Te jártál már itt májusban? Láttál májusban havat? A főpincér mondta, hogy május végén jég borította a tavat, csak a part mentén olvadozott a jég. Tutajt készített, s a kispincérrel a tutajra ült, törték a jeget, hogy sürgessék a tavaszt. Május végén! Nem érdekes? Most itt tavasz van. A második tavaszt éljük meg ebben az esztendőben. A jég már elolvadt. Mit fogunk csinálni, Jani? Kavicsot hajigálunk a vízbe? Annyi követ dobunk a tóba, hogy kiszorítjuk a vizet belőle, és nem lesz többé Poprádi-tó! Akarod, hogy ne legyen többé Poprádi-tó? Morcos vagy! Hová rejtetted a mosolyodat? Miért nem mordulsz rám, ne beszélj bolondokat?! Jani. ... Azt hiszed, komoly gondolatok nélkül élni sem lehet? Most olyan könnyűnek érzem magam. Léggömb vagyok! Fogd meg a kezem, el ne engedd! Ha felröppennék, utánam jönnél? Vagy magammal vigyelek? Nem vihettek magammal... Nézdd! Mennyi kő zuhant le a magasból. Ezernyi kő. Titokzatos erők morzsolják a hatalmas sziklákat,
