Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
iuin}+ lyen tett is lehetne az, ami egyúttal az ő meg a Birodalom érdekelt Is szolgálná. Az őszi nap sugarai, az influenzabacilusok és a pángermán érzelmesség együttes hatása alatt saját mellszobrának magas szintű művészi elképzelése öltött alakot agyában. Az ének ki akort törni belőle, de elnyomta. — Mi minden kell neked ahhoz a szoborhoz? — kérdezte. — Agyag kell, mi? No nézd, mennyi agyag van itt. Víz? Kő? Van, amennyit szemed-szád kíván. Van kalapácsod is, meg véső is. No, akarsz szoborni? — Nem — felelte az éber szellemű Ryáánek úr. — Véglegesen leszámoltam a múltammal. Bűneimet fizikai munkával akarom jóvátenni. — Nézz csak rám — folytatta türelmesen Schupatko. — Nézz meg Jól. Mit látsz rajtam? Hogyan mintáznál meg? Gondolod, hogy jő lenne így? Így, ahogy most itt állok? Egyszerűen így, ahogy állok. Hogy hívnak? RySáneknek? Ne reszkess itt nekem. Menynyi időre van szükséged? Egy fél évre? Egy évre? — Egy év talán elég volna — felelte RySánek úr gondolkodás nélkül. — Bocsánatot kérek, de önt, lágerführer űr, nem könnyű megcsinálni. Valami... valami szinte megfoghatatlan befelé nézés van az arckifejezésében. Alázatosan jelentem még, hogy egy kisebb kommandó is kellene vízhordáshoz és agyagkeveréshez. — a legkevesebb — mondta Schupatko. — Kapsz kommandót. Egy vízhordót, egy agyaghordót, egy mixert, és adok még egy raktárost is a kalapácsokhoz meg vésőkhöz. Mindnyájan új cipőt kaptok, és egy külön barakkot is építtetek nektek, egy kicsit távolabb innen, hogy zavartalanul alkothass. Én is mindig becsukózkodtam, ha énekeltem. No. Persze majd meg kell csinálnotok mondjuk az Ezeréves Birodalom szobrát is, de csak úgy bal kézzel. Csinálsz két sast vagy egy koszorút... A foglyok ajándéka a Birodalomnak. Érted? Tanulj meg politikusán gondolkodni, ez mindig jó valamire. Holnap jelentkezel Smetáőek Schreibernél. Érted, Rygánek? A kommandóba válassz, akit akarsz. Csak melegeket ne, mert akkor nem szobornátok. Hol veszik magukat benneteket még mindig ezek az energiák? Az emberi test csoda. Mit gondolsz, Rygánek? Csoda az emberi test? — Alázatosan jelentem, hogy az emberi test csoda — mondta Rygánek úr, és úgy érezte, hogy harang szól a lelkében. — De nem lélekharang. — Az emberi test nagy csoda — folytatta. —■ Ezt mi szobrászok tudjuk a legjobban. — Hát csak szólj, Rygánek, én majd ülök neked — mondta Schupatko, és ujjongott magában, mert már látta a mellszobrát, amint Dortmundban a zongorán áll a két aszparágusz között. Katonásabban lépkedett tovább, mint a beszélgetés előtt, hogy senki se lássa rajta a lelkifürdő hatását. Észre se vette, hogy a második lépésnél széttaposta Rygánek szemüvegét. Az üveg megroppant a lába alatt, de a roppanás hangja nem jutott el Schupatko tudatáig, amely jelen pillanatban kissé eltávolodott a földtől. Rygánek nem látta, mi történt, de hallotta. Arra gondolt, milyen vastag volt a szemüveg. Kilenc dioptria, s egyenesen Jénában csiszolták a nagy Zeissnél. Rygánek most olyan volt, mint egy denevér, csakhogy a denevéreknek radar van a fülükben, és Rygáneknek nem volt. Sűrű, tejszerfi ködöt látott mindenütt maga körül. Három lépést tett jobbra, hármat balra, azután még tizenötöt előre, és tudta, hogy ebből a ködből már sohase fog kievickélni. Hirtelen prágai műtermének egyik sarkát látta maga előtt a pókhálóval együtt. És azt a furcsa szobrot, amelyet Embernek hívott. Huszonkét évig dolgozott rajta, de nem tudta befejezni. Minden vasárnap átformálta, és még mindig nem volt arca. Rygánek most meglátta az arcot. És az arc Konrad Schupatko vonásait viselte, a kissé felemelt szemöldököt és az önimádat kéjes komédiásmosolyát. Most már tudom, mondta magában Rygánek. Nem a szemüvegemet vesztettem el, hanem a szememet. Hallottam, ahogy roppant egyet. Édes jó anyám, mit fogok csinátor, ha ezt túlélem? Túlélte. És ezután már nem is ment rosszul a sora. A Képzőművész Szövetség rendes tagja lett, és sok megrendelést kapott. Kizárólag jelentős személyiségek mellszobraira. Bronzból csinálta őket és némelyiket gránitból. Sikere volt. Minden évben új szemüveget vett magának, lakásába és műtermébe pedig új meg új bútordarabokat. Csak egyszer történt meg vele, hogy amikor kalapácsával a vésőre ütött, roppanást hallott, és ezt a roppanást már ismerte. Megint roppant valami, mondta magában. De mi? A lágerben a szemem volt, most csak a szívem lehet. Leült a befejezetlen szobor mellé, amelyet még Embernek hívott, annak ellenére, hogy ennek a szónak már nem tulajdonított olyan fiatalosan nagy jelentőséget, mint hajdan. Ott találták meg. A hátán feküdt. Az orvosok, mint mindig, most is csak részben ismerték fel a valóságot. Infarktus, állapították meg azt a betegséget, amely abban az időben igen divatos volt, művészeknél és jelentős személyiségeknél egyaránt. ... A lavina megindult. A lavinát nem lehet megállítani... Mi bajod van? — riad meg a felesége. Semmi. Kis szédülés, mint délután. Szúr a szívem... — Sokat dolgozol. Nem szabad annyit idegeskedned. Ha akarod, előbb is elmehetünk Poprádra, ott kipihened magad ... Lassan lépked a lépcsőkön. Az asszony szorosan szorítja magához a karját. — Holnap délután elmegyünk hozzájuk — mondja. — Sétálunk majd a folyóparton. Az is jót tesz az idegeknek ... — Jót tesz ... Gyorsan összebarátkoztatok. — A férje is aranyos ember. Nem értem a szüleit, miért avatkoznak bele az életükbe?! ... És mi a te életedbe?!... Az asszony kinyitja az ajtót. Jánosra mosolyog. — Már jobban érzed magad? — Jobban... A felesége után átlépi lakásuk küszöbét. ... Bocsáss meg! Meg tudsz bocsátani? IV. Alkonyodik. A lombos diófa alatt ül. A kimustrált konyhaasztalra könyököl, és merengve nézegeti a távolban sötéten kéklő bérceket. Előtte újságok, képeslapok. A gyenge szél beléjük kapdos, rezegteti a papírost. Megemeli az üveget, sört önt a pohárba. A hab kicsordul az asztallapra. A pohárban ülepszik a hab. A szájához emeli a poharat. ízlik a sör. Jó a sör. Bágyaszt a sör. Üjra tölt, hogy több bágyadtságot öntsön magába. Rágyújt. A második szippantás után megemelkedik a karja. A pohár után nyúl. Kezének felemelése pillanatában nem gondolt semmire. Ujjai a pohár köré fonódnak. Felemeli a poharat. Nagy kortyokban nyeli a sört. Csak most gondol a sörre, amikor ízét a szájában érzi . Nem is tudom, mit csinálok . Jó a sör, bágyaszt a sör, gyógyszer, altat. Már három éjszaka alig aludt. Szombaton kezdődött álmatlansága. Szombat este, amikor megérezte, vészesen közeledik a szerdai nap ... Szerdán kezdődött, szerdán folytatódik Szombat este kezdődött nyugtalansága. Vasárnap fokozódott. Hétfőn az járt az eszében, a titkos találkozó végzetessé válhat. A legkisebb gyanúra sem adhat okot. Három hét alatt csak kétszer találkoztak. Nem bújkáltak a kíváncsi tekintetek elől. Először munkából hazamenet, a hídon, másodszor a cukrászda előtt akadtak össze „véletlenül“ , és bementek egy fagylaltra. A rövid, néhány perces találkozón még az ujjuk hegye sem ért össze. Csak látni akarták egymást. Csak néhány szót váltottak. Csak a szemük beszélt. Nincs ok a félelemre. Három hét alatt a két asszony nagyon összebarátkozott. A játszótéren találkoztak. A pádon ültek, hallgatták a vidám gyerekzsivajt, és beszélgettek, csevegtek. Este az asszony mindent elmondott Jánosnak, miről beszéltek Helénnel. Poprádi útjuk előtt azzal fogadta munkából hazatérő férjét, Helén nemsokára otthagyja az urát. Meglepetésnek szánta szavait. Magasba emelt üvegből önti poharába a sört. A gyerek is így öntené, hogy sok habbal teljék meg a pohár. Játszik a habbal. Leülepszik a hab . .. Minden leülepszik. Mi is porrá ülepszünk. Az élet is csak hab. Egyszerű hab, sok-sok buborékkal. A szerelem is hab. Minden leülepszik. Legjobb a butáknak, legjobb azoknak, akik félvállról vesznek mindent. A buta ember nem kesereg, nem emészti magát. A buta ember olyan, mint az ostoba hal, bekapja a csalétket, horogra akad. Másnak hoz szerencsét? Magamnak nem. Helénnek nem. A feleségemnek sem hozhatok szerencsét. Az ő vergődése pokolibb lesz az enyémnél. Tudom, hogy ez bekövetkezik. Egyszer csordultig telik majd a pohár. S nem merem összetörni, hogy he várjam be a véget. Helén is gyötrődik. Gyötrődünk és félünk. És hagyjuk, hogy ellopják a szerencsénket. Ki lesz helyettünk boldog? Kuszák? Ö volt köztünk a legboldogtalanabb! Neki adjuk ajándékba a boldogságunkat? Nem kérte, nem lopta el tőlünk, mégis megkapja. Neki adtam Angyit. Élfogadta. Nem árulta el, de tudom, hogy elfogadta. Kiolvastam Angyi szeméből. Az öreg Kuszákék is boldogok lesznek. Végleg visszakapják a mérnök urat, és fiatalasszonyt kapnak a házhoz. Helénnek probléma volt, és eljátszotta a boldogságot... Az alacsony, hosszúkás házra réved a tekintete. Falusi ház, régi városi ház. Ebben az épületben látta meg a napvilágot a felesége. Kertje a nagy hegynek néz. Esteledik. Az alkony kékes szürkesége lila fénybe olvad. Csak a konyhából szűrődik ki a lámpafény. Ketten vannak a konyhában. A felesége és az anyósa. A konyhaasztalnál ülnek, beszélgetnek. A kislányt már lefektették. A másik két gyerek, felesége nővérének gyermekei is alusznak. Szüleik moziba mentek. A konyha ajtaja nyitva van. Halkan beszélhet az anya és a lánya, hangjuk nem száll ki az éjszakába. Az erős fény bántja a szemét. Elfordul a fénytől, és cigarettára gyújt. Az öngyújtó lángja még jobban elvakítja. Behunyja a szemét, hogy ne lássa koromsötétnek a világot. Már hűsebb lett a levegő, hűsebb a szél. A Tátra felől fúj a hűs szél. ■ folytatjuk
