Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-10 / 32. szám
VILLIAM SHAKESPEARE A bohóc dala a múlandóságról Óh, drága, állj meg, kár szaladnod, óh, halld a nótám: hű galambod dala földről égbe kel. Várni, lesni? Soha többé: az este a szeretőké: tudja minden siheder! Mi a csók? Ma! Sose holnap! Ma nevetsz, hát ma karollak! Kétes álom a világ. Halogatva hűl a kedved. Csókot, édes, huszonegyet, - mert röpül az ifjúság! Szabó Lőrinc fordítása Juhász Gyula Ovidius levele Júliához Tomiban ősz van. Barbárok a nápek, és idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved és Örömektől oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged ás Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban ősz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ö be messze estél! Mi hfr Rómában? KI mostan a cézár és ki a költö és miről dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban ősz van. Hervad a babérág, é boldog az, ki él titokba júl, Rómában minden fördik szent tavaszban, Tomiban Ősz van, és én itt maradtam. Szépek-e most is Rómában a szépek, az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanit verselésre s szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: szeretni s veszni szerelem hijánl Tomiban ősz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekeml Kilép az állomás épületéből. A rövidebb utat választja. Ha keresztülvág a közeli parkon, előbb ér haza, vagy a park mögötti szállóba, kávéházba, ahol először találkozott Helénnel. Akkor, péntek este volt, Helén is ebbe a parkba sietett. A park előtt találkozott azzal a magas, testes férfival. Az úttesten áthaladva a park felé tekint. A fák közé suhanó alakra lesz figyelmes. Pillanatok alatt tűnt el a szeme elől. Megdobban a szíve. Alakja arra a péntek estire emlékeztette ... ... Utána futok! Bolond vagyok! De miért tűnt el a szemem elől? Képzelődöm!... ■. . Mégis meggyorsítja a lépteit. A fák között kutat a tekintete. Nem látja sehol a magas, testes férfi alakját... . .. Ha nem tűnt volna el a szemem elől?! Hacsak egy pillanatig láttam volna! Mit csináltam volna? Nagyon ismerős az alakja ... Ne bomolj! A képzelet játszik veled! Még valóban beteg leszek, az idegeim felmondják a szolgálatot... A park fősétányán siet keresztül. ... Még csak ez kellett nekem! PETRŐCI BÁLINT "ll ?m J IX. a ütött a nap. — Szép idő van! — mondta az öregasszony társnőinek az otthonban. Megállapították, hogy igaza van. Szürke Kontyára fekete kendőt kötött. Emberek közé vágyott. Más emberek közé. Fiatalabb emberek közé. Elege volt a' korosztálya unalmából, torzsalkodásaiból. — A városba megy? —- csapott le rá Kónyáné. Oda — válaszolta kelletlenül. — De nem meszszire Csak az első üzletig legyen szíves — könyörgött, és markába nyomta a pénzt. — Itt van egy korona ... Az üvegre . ,. — Az igazgató haragszik érte! — Az igazgató ... — elbigyesztette ajkát, jelezve, hogy az igazgató véleménye nem számít. Semmi sem számít! Csak a borocska! Elhagyta a város szélén álló épületet. A pénzt egy darabig a markában szorongatta. Azután zsebre tette. Később meggyőződött, meg van-e még? Pénztárcája nem volt. Hiányzott. Nemrég elvesztette. A nyugdíjból visszakapott zsebpénzzel együtt. Egy fillér nélkül maradt. A város terén leült egy padra. Nézte a forgalmat. Az egyik elsuhanó sötétzöld autó éppen olyan volt, mint a fiáé. A Lacié .. . Laciról Évike, az unoka jutott eszébe. Évikével szerették egymást. A menyére igyekezett nem gondolni. Rideg számításának köszönhette mostani helyzetét. Két éve volt az otthonban, de még nem szokta meg. öreg gyökeret ültettek át, nem csoda, ha nem fogant meg. Utoljára egy éve látogatták meg. Azóta feléje sem néztek. Évike biztosan eljönne, de egyedül . . . Arra még kicsi. Pedig a meséskönyv már várja. Felállt a pádról. Az élelmiszerüzlet felé vette útját. Az önkiszolgáló bolt rendszere épp oly idegen volt számára, mint az otthon. Vagy ez a világ, melyben nincs szükség öregekre. A borok a szűk üzlet másik végében sorakoztak. Átvergődött a vásárlókon. Kiválasztotta Kónyánénak a megfelelőt. Most már nem tolakodott. Kissé nézelődött . . . Tekintete a csokoládéra esett, felragyogott, majd elborult. Meglátta a kétkoronás „Milenát". Belényilallt.. . Nem a csúz, sem a reuma. Ez a fájdalom más volt. Ilyen csokoládét hozott neki Évike, amikor utoljára meglátogatta. — Nesze, nagymama, ezt neked vettem. A „spórpénzemből" — mondta büszkén. A menye gúnyosan elmosolyodott. Laci sietett kinézni a társalgó ablakán, nincs-e valami rendellenesség az autó körül. Megcsókolta a kislányt. Kedvességéért mesekönyvet ígért. (Másnap megvette „Andersen összes meséi"-t. Azóta már el is olvasta. Miért van az, hogy a jó csak a mesében győzedelmeskedik a rossz fölött? Minek nyomtatják ki a meséket, minek tömik kiskortól az emberek fejébe, ha azok mit sem tanulnak belőle?) Kibontotta a csokoládét, félbe törte, s megosztotta Évikével. Vígan majszolták. Egy éve, hogy Évike nem jött. Egy éve, hogy a meséskönyv maradék fehérneműje alatt lapul. Egy éve, hogy nem evett ilyen csokoládét. De kár, hogy olyan ügyetlen volt, s elvesztette a Ardamica Ferenc zsebpénzét, most vehetne egy szeletet, esetleg kettőt. Sebaj, egy hónap múlva! Egy hónap múlva sem lesz késő... Majd segít a konyhán, s akkor egy hónapig sem kell várnia. Igaz, a szakácsnő végtelenül goromba perszóna, de majd csak elviseli .. . Nem lehet pénz nélkül, nem maradhat pénz nélkül, nem szabad, hogy kísértésbe essen . . . Mert kísértésbe esett. Nézte a „Milenát", ára két korona, Szájában összefutott a nyál, szédült, valami húzta lefelé, Évike csimpaszkodott a nyakába, azt mondta, ezt neked hoztam a spórpénzemből, nem tudta visszautasítani, ki tudja, Évike mikor jön legközelebb, mikor jön újból, mikor hoz neki ilyen csokoládét .. . Egyszerre csak a zsebében volt... A kábulat, szédület elmúlt. Minden olyan egyszerű lett. Az előbb azt hitte, tud várni egy hónapig, esetleg néhány napig, amíg megkapja bérét segédkezéséért a konyhán. S lám egy percig sem tudott. .. Beállt a pénztár előtt kanyargó sorba. Reszkető kézzel kifizette a bort. Ekkor vette észre, hogy nem hozott táskát. Viheti végig a városon a kezében. Legalább becsomagolták volna! Felismeri a feléje közeledő Kuszák mérnököt ... Ma mindenki összeesküdött ellenem?! Angyi, a látomás, most még Kuszák! A fehér gyerekkocsit üresen tolja maga előtt, kis fiacskája botladozva cammog mellette. Biztatja, siess, nem találkozunk anyukával! Az apjára néz, csupa mosoly az arca, csupa szem az arca. Halvány arcocskájában mint két nagy széngolyó ragyog a szeme. A mérnök türelmetlenkedik. A kezébe kapja a gyereket, a kocsiba akarja ültetni. A fiúcska felsír, kapálózik. Tiltakozik apja akarata ellen. János látja, Kuszák nem bír a gyerekkel. Helénre gondol. Helén nem veti alá magát férje akaratának. Helén elidegenedett a férjétől. Helén már nem a férjéé ... Helén már az enyém! De én nem vagyok az övé ... Jéghullám önti el a testét. Jéghideg a mosolya. Nem tud örülni a fiúcska győzelmének. A fiúcska boldogan cammog. ... Csak cammogj, ráérsz, gyerek! Az édesanyád az éjszakai gyorssal érkezik haza A fiúcska megtorpan. Nagy, magas bácsi tornyosodik előtte. A bácsi lehajol, és megsimogatja a fejecskéjét. János Kuszák felé fordul. — Szervusz! Hová mentek? — A feleségem elé jöttünk. Ügy látszik elkéstünk. Te is a gyorssal jöttél? ... Miért kérdezi úgy, hogy te is? János fojtogató nyomást érez a szíve körül. — A pozsonyi gyorssal jöttem, anyag után futkostam. Hol volt a feleséged? — A szüleinél. Azt mondta, ezzel a gyorssal érkezik. Nem láttad a vonatban? Nem ismerem a feleségedet. Fekete hajú, sovány asszony. — Nem emlékszem, hogy láttam volna fekete hajú, sovány asszonyt. Az étkezőkocsiban ültem ... Kuszák az állomás felé pillant. Elnéptelenedett már a környék. Már az autóbuszok is elmentek. Lehajolt a fiacskájához. — Hiába jöttünk, anyuka nem jött meg! — megfordítja a gyerekkocsit. Lassan visszafelé indulnak. János mellettük cammog. — Talán az esti gyorssal jön haza ... Add a kezembe a kezecskédet! — Jánoshoz fordul. — Ha sietsz Nem sietek ... nagyon is sietek! Hová? Haza? Otthon sem lesz nyugtom. Most sincs nyugtom. Mert meggyanúsított! El kell oszlatnom a gyanúját! Megint képzelődöm! Nem úgy kérdezte: te is a gyorssal jöttél? Ha nem ismerném Helént, akkor is megkérdezhette volna, s én ugyanazt a választ adtam volna: nem ismerem a feleségedet! Mi a különbség a kettő között? Ha nem ismerném a feleségét, gyorsan elbúcsúznék tőle, és hazasietnék, mert vár rám a család! De ismerem Helént, s emiatt nem merek gyorsan elbúcsúzni. Míg vele vagyok, s nem hallom a kérdőrevonását, nyugodt lehetek. De miért érzem bűnösnek magam? Helén már nem az övé! Ha újra magukra találnának, nem érezném a súlyos terhet. Minden olyan könnyű lenne, mint amikor Angyival vol-
