Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-10 / 32. szám
Eddig jutott gondolataival, mikor lefogták karját, s a zsebébe nyúltak. Szitkok zúdultak rá, megvető pillantások kísérték, kikérdezték, hol lakik, az üzletvezető betelefonált az otthonba, csakhamar ott termett az igazgató. — Soha többé! — akarta mondani, azután lehajtotta a fejét, és elsírta magát. — Bezzeg most sír a vén tolvaj! Ki tudja mennyit lopott már össze . .. Csokoládéra nincs pénze, borra van! Hja, az alkohol! Iszákos vén banya! A családja is biztosan azért szabadult meg tőle, mert szégyent hozott rájuk! A megjegyzések ostorcsapásként csattantak rajta. Hálás volt az igazgatónak, mikor kivitte a felháborodott vásárlók és elárusítók közül az utcára és beültette az autóba. Elindultak. Hálája csak addig tartott, amíg az igazgató meg nem szólalt. — Büntetésből a másik otthonba helyezem! — Jézusom! Csak azt ne! — Ne ellenkezzen! Azt akarja, hogy a fiának is elmondjam? — Nem... Azt nem akarom. Mikor csomagoljak? — Mihelyt megérkeztünk... — az órájára nézett.- Ha siet, délig oda viszem. Kikecmergett az autóból. Felment a szobájába. A kopogtató Kónyánénak odaadta a bort. Kevés csomagolni valója akadt. „Andersen meséi" előtt szégyellte magát. Legalulra tette a könyvet. Azután leült az ágy szélére, s a másik otthonra gondolt. Az ellátás ott sem volt rosszabb, a személyzet sem ... De a bennlakók betegek voltak. Agyhoz kötöttek. Bénák, „hibásak", torzak. Az igazgató érte jött, valaki felemelte csomagját, beültették az autóba. Az ablakból kíváncsi szemek búcsúztatták. Az igazgató elégedetten ült be a volán mögé. Ezer koronát keresett az „üzleten". Annyit kapott a másik otthon lakójának rokonától. A cseréért. Éppen azon gondolkodott, hogyan üsse nyélbe... A vénasszony lopása kapóra jött. Új szobájának előbbi lakója látta elkeseredését. Azt hitte, újonnan érkezettről van szó. Sietett jó tanácsot adni. Odasúgta: — Gyűjtsön az igazgatónak egy kis pénzt. Harap a pénzre. Egy ezresért áthelyezi a másik otthonba. Ott nincsenek ilyen nyomorultak, mint itt, az úri hely, lesz kivel beszélgetnie, ott sokkal jobb. Mióta odaadta megtakarított pénzét a Laci autójára, s őt végül az aggok házába dugták, nem gyűjtött. Az otthonban mindennel ellátták, zsebpénzét havonta elköltötte. Ezer korona! Majd két évig kellene gyűjtenie, hogy visszajusson. Kiment a folyosóra. Egy bizonyos helyiséget keresett. Idétlen öregemberrel találkozott. Nyaka ki volt ficamítva, arcán torz vigyor ült, nadrágja húgyos volt. Leküzdötte undorát. Megkérdezte merre menjen, de a gurgulázó válasznak nem volt értelme. Visszarohant szobájába. Tisztába volt vele, hogy két évig nem bírja ki, két év az sok. Néhány napi környezetismeret után megerősödött benne ez az érzés! Sokat dolgozott! Segített a konyhán és a mosásnál, vasalásnál. Kevesebb ideje jutott a gondolkodásra. Igaz, az órabér igen csekély volt, de még így is megérte. Látogatója nem érkezett. Fiával nem tudatta a változást, félt megindokolni. Hazudni nem hazudhatott, ki hinné el neki azt a mesét, hogy önként kéredzkedett ide? Azért titkon remélte, hogy eljönnek végre, elhozzák Évikét is, és nem kérdeznek semmit. Esténkint a társalgóban ücsörgött, többnyire egyedül. Lapozgatta az újságokat. Főként az apróhirdetések érdekelték. Mindenre hajlandó lett volna, hogy innen szabaduljon. Még arra is, hogy férjhez menjen. De a korhatár mindenütt ötven-hatvan év volt. Hatvankilenc évével nem jelentkezhetett egyikre sem. Két hónapja tartózkodott már az új otthonban, amikor felfigyelt egy hirdetésre: „Gyermekünk mellé idős asszonyt keresünk. Feltétel: Néhány évig közös fedél alatt." Címüket közölték, így nem volt nehéz válaszolnia. A jeligéken úgy sem igazodott volna el. Reszketeg betűkkel írta a levelet. . . Mindketten színészek voltak. Meseszép autóval jöttek az aggok házába. — Milyenek a feltételei? — kérdezte a nő. Zavarba jött, alig bírta kinyögni: — Koszt, lakás nekem elég. Pénzt nem kérek. Van nekem nyugdíjam. Nézzenek körül . . . Nem bírom itt tovább! — Hány éves? Két évet letagadott korából. Többet nem mert. — De jól bírom még magam. Itt is sokat dolgozom. A gyermekeket szeretem. Néhány évig jó hasznomat vehetik. Ha már nem lesz rám szükség, elhelyeznek a nyugdíjasok házában. Nem ide, máshová. Félrehúzódtak tanácskozni! — Nagyon öreg, és.. . — kifogásolta a fiatalasszony. — Gondolt meg, szívem, éjszakára nem kapsz senkit, hiszen tudod, már próbálkoztunk. És milyen előnyös feltételek mellett! A fiatalasszony engedett, közelebb jöttek. — A fogait rendbe kell hoznia! Majd mi is hozzájárulunk. — Igenis! — rebegte boldogan. Alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencse érje. A fővárosba kerül, ahol biztosan sok nyugdíjas otthon van, válogathat majd, ha már nem lesz rá szükség. A fogorvosra, akitől egész életében rettegett, most igyekezett nem gondolni. — Akkor megegyeztünk! Csomagoljon össze, mert kevés az időnk. Megírom a nyilatkozatot, hogy önként távozik. Majd aláírja. Siessen! — mondta a férfi. Futott szobájába. Lihegve szedte össze holmiját. — Milyen meggondolatlan vagy! Hiszen még nem is érdeklődtél felőle. Sürgősen pótold a mulasztást, elvégre egy fedél alatt fogunk élni vele! — okoskodott a felesége. Mire az öregasszony csomagját vonszolva megjelent, a színészházaspár az autóban ült. — Érdeklődtünk magáról. Sajnos olyan dolgokat tudtunk meg, amelyek lehetetlenné teszik, hogy hozzánk költözzön. Nem a mi hibánk! Sajnáljuk! Visszacipelte csomagját. Szobájában leült az ágy szélére. Nem sikerült! Újból próbálkozni? Nem volna értelme! Ugyanez lenne a vége! S két évig várni, míg az ezres összekerül ... A fia sem adna, még ha kérne is tőle, nem engedné a menye. Különben feléje sem néznek. Nem kell senkinek, nincs rá szükség, fölösleges! Élete értelmét vesztette. Mit várhat még? Szeretetet már nem! Fia, unokája távol van, nem örülhet nekik, kirekesztették a családból. Egyszer megpróbált kétkoronás boldogságot szerezni, de ezzel még nagyobb szerencsétlenségbe döntötte magát. Idétlen, nyomorék öregekben „gyönyörködhet", szót sem tud velük váltani. Minden értelmét vesztette! Ügy érezte, nem érdemes már kicsomagolni! Felment a második emeletre. Kilépett az egyik erkélyre. — Vigyázzon, ki ne essen! — szólt rá az arra menő ápolónő. — Szép a kilátás, ugye? — Már akinek... — válaszolt elmélázva. Mélyen kihajolt az alacsony korláton. Megvárta, míg elszédül ... tam. Nem éreztem semmi utóhatást. Ezt az utóhatást kell most eloszlatnom ... ... egy helyen dolgozunk, és mégis úgy élünk, mintha idegenek lennénk! — folytatja János. — Te ismered a feleségemet? Nem ismerem. — Barna hajú, kék szemű, telt asszony. Kuszák elmosolyodik. — Ha láttam is volna a városban, nincs a homlokára írva, hogy a te feleséged ... — A kislányunk négyéves. — Valóban úgy élünk, mintha idegenek lennénk. A szüléimén kívül nem járok sehová. — Járok? Egyedül? Asszony nélkül? — Gyakran gyerek nélkül is. Az utóbbi időben a gyereket sem engedi. Azt mondja, nem azért szült, hogy a nagymamának unokát szüljön. Nem kedveli a szüléidét? Kedvelte, most gyűlöli. Gyűlöli?! Rosszul fejeztem ki magam. Helén nem tud gyűlölni. összevesztetek? — En vagyok az oka. A szüleim miatt költözködtünk ide. Amikor iskoláztattak, megfogadtam, megígértem nekik, „mérnök úr“ koromban magamhoz veszem őket. Együtt fogunk élni. Szépen, nyugodtan fogunk élni, nem kell majd a garast a fogukhoz verniök. Ismered őket. — Ismerem. Az apád is a gyárban dolgozott. — Amíg Pozsonyban éltünk, jól kijöttem Helénnel. Helénnel! Nem ismered őt, mégis úgy beszélek róla, mintha rég ismernéd ... Megszületett a gyerek. Anyám minden levelében azt írta, hogy gyakrabban szeretné látni az unokáját. Nem figyelmeztetett, hogy megfeledkeztem régi Ígéretemről, mégis minden sorából kiéreztem a figyelmeztetést. Néha panaszkodtak, kevés a nyugdíj. Ereztem, nem azért panaszkodnak, mert kevés a nyugdíjuk ... Helén szüleinél laktunk, hozzájuk nem hozhattuk fel az öregeket. Rámtámadt a lelkifurdalás. Ha meghalnának a szüleim, s nem teljesíteném az ígéretem, életem végéig marna a lelkiismeret. Megértelek. ... Beszélned kell, hogy könnyíts lelked terhén. En meg mindent magamba fojtok — Helén nem értett meg. Nem is tudom, hogy sikerült rábeszélnem a költözködésre. Amióta idejöttünk, nincs békesség közöttünk. Már veszekedni sem tudunk. S ez már nagy baj. Anyám most azt akarja, szerezzünk nagyobb lakást, hogy együtt lakhassunk, s a gyerekre úgy vigyázna, mint a szeme fényére. Nem merem Helénnek megmondani. Ha'szólok, összepakol, és itthagy. Anyám esténként elsírja bánatát, ördögasszonyt vettél el feleségül! Így mondja, ördögasszonyt! Minek kellett neked úrilány? Még ha tudnák ... — Mit?! Hogy elvált asszony volt, amikor megismertem. János felsóhajtott. Nem jó az, ahogy ti éltek. — Már az idegorvoshoz járok. De hogy segítsen az injekció amikor?! Az az érzésem... De minek beszélek erről? Csak a fiamat sajnálom, apa vagy anya nélkül maradhat. .. Jánost megrendíti Kuszák őszintesége. De miért meztelenedik le épp előtte? Nem tudhatja... S ha tudná?! Segíthetnék valamiben? — Nem segíthet rajtunk senki sem! Ügy élünk, mint két idegen. Sejtem, érzem, tudom, azért ment most a szüleihez, hogy megbeszélje velük a válást... — Másért is mehetett, nem szabad a legroszszabbra gondolni. Jobbra sem gondolhatok. Költözzetek el innét! A szüleidnek meg kell érteniök! Segítenéd őket... — Nem a pénz kell nekik! En kellek nekik! A halálukat okoznám, ha most elköltöznénk. Most, amikor Helénben az ördögasszonyt látják! Egy percnyi nyugtom sem lenne, mindig arra gondolnának, mint szívja véremet az ördögasszony. Ily rossz nem lehetek hozzájuk. — Es magadhoz, Helénhez lehetsz „ilyen“ rossz? — Megígértem szüleimnek ... — Mit ér az ígéret, amikor elrontod az életed? Azt beszélik, ti szépen éltek. Hogy csinálod? Magam sem tudom ... Csak azt tudom, hogy egy jó barát, egy jó barátnő sokat segíthetne. Hozzuk össze az asszonyainkat, hátha sikerül Kuszák reménykedve tekint Jánosra. — Mikor jöhetnénk el hozzátok? Bármikor, de a kisfiad nélkül ne jöjjetek! (folytatjuk)
