Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-03 / 31. szám
VÍTÉZSLAV NEZVAL Aforizmák Szalad a rozsdás eb, farkáról láng pattogzik, ugrál város-tetőkön, ablakból ömlik a füst, a portás kaput zár: ez az üstökös, ez a háború; mezőkre terül a fehérnemű, ott a mosónő, a béke. Udvar, üres ház, kiszáradt kerti kút, az ólban az utolsó tyúk kotkodácsol. A menyasszony fehér lovon el.ágtat a lakból, mind meghaltak az iszonyattól, még a rozsdás eb is. Füst száll a sáros vízből, hol béka kuruttyol, leomlott vályogviskó fal-csonkja emelkedik. Csak a faldísz maradéka mutatja: itt éltek és haltak emberek. A mosónő a béke, a mosónő kék mezőkön. Mosd ki a véres ruhát, mosd ki a gyászöltözéket. Adjátok ide, jó emberek, kezetek adjátok ide, az ablakban felragyog a fehérlő ünnepi reggel. (Weöres Sándor fordítása) FRANK F. BRAUN: Egész nap borús, hideg volt az idő. Csak estefelé kezdett a szél erősödni; nagyon hamar besötétedett. Szabina az ablaknál állt, s látta a garázs nyitott ajtajában a kocsit. Tehát Georg már készült az útra. Meg sem fordult, panaszosan szólt hátra: — Valóban el kell ma menned, Georg? S én egész éjszaka egyedül leszek .. . Szabina kistermetű volt, törékeny, csinos. Koránál sokkal fiatalabbnak látszott. Georg Raben ellenben magas, erős termetű férfi volt, barna bőrű, kedélyes arckifejezéssel. Sajnálkozás csengett a hangjában, amikor megszólalt: — Sajnos, sajnos, Szabina. Nem változtathatok ezen. De majd nagyon sietek haza. Holnap délelőtt már itt is lehetek. — Az asszonyhoz lépett és karját vállára tette: Ne gyötörd magad. Tudom, mire gondolsz. De a gyilkos bizonyára már messze jár. Ha elmentem, jól bezárod az ajtót, és leengeded a redőnyöket. Akkor senki nem jöhet be a házba. — Igen, az erdőszéli házban is azt gondolta az az asszony, s mégis. meggyilkolták ... — Ne fesd az ördögöt a falra, Szabina. Gondolj a szívedre. Tudod, hogy az orvos minden izgalomtól eltiltott. Szabina izgatott lett: — Hogyan lehet valakit eltiltani az izgalomtól. Tegnapelőtt ölték meg az asszonyt, múlt éjszaka járt valaki a szomszéd ház körül. A gyilkos a közelben lehet. Éjszaka pedig elhagyja az erdőtl Kérlek, Georg, maradj itthon, nagyon félek! A férfi most már mérges lett: — Ne képzelődj, Szabina. El kell mennem. Kapcsold be a rádiót, vagy nézd a televízió adását, és feküdj le idejében. De ne végy be altatótl ígérd meg nekeml Nem akarok aggodalommal gondolni rád. Arcon csókolta az asszonyt, és még hozzátette: Nagyon nem szívesen megyek, ezt elhiheted! Az asszony még hallotta, amint felveszi felöltőjét, elhagyja a házat, azután kocsiba ült, bekapcsolta a lámpákat és elindult. Most már egészen sötét lett. Szabina az ajtóhoz futott, bezárta, a biztonsági láncot is bekapcsolta. Majd leengedte a redőnyöket, s dobogó szívvel ment ki a konyhába, hogy egy pohár vizet igyék. Magamtól félek, — Akkor, szerdán ... Arcon csókolja Jánost. Ajkuk egy pillanatra összeér. Tekintetük egymásba mélyed. Helén szeme felfénylik. — Ne félj ... Jánosnak nincs ideje, hogy megpillantsa Helén szemében a könnyet. Már csak a hátát nézheti, a vállára hulló fekete haját, a szép vonalú, táncos lábát, fekete szegélyes fehér cipőjét... ... Jó, hogy nem szeret búcsúzkodni. Minden búcsúzáskor valamit eltemetünk magunkban ... Nekik még nincs mit eltemetniök. Helén a másik kanyarhoz ér. Felemeli a karját. Búcsút int. János is felemeli a karját, de mire búcsút intene, Helén eltűnik a kanyarban. Újra szerda. A bárban ülnek. Konyakot isznak. Helén szeme kitágult a boldogságtól. Átnyúlt az asztalon, s megszorítja János kezét. — Szeretsz? János szótlanul gyönyörködik Helén tágra nyílt szemében. — Szeretsz, Jani? Miért nem válaszolsz? Odahaza is ugyanazt mondom ... Nekem nem tudod ugyanazt mondani? Nagyon kívánlak. Azt a szót... Jobb azt érezni. PETRŐCI BÁLINT Vili. — Te érzed? — Nagyon kívánlak, Helén! — Nekem ez is sokat jelent. — Többet jelent annál a szónál... Lassú tangót játszik a zenekar. Elvegyülnek a táncolok között. Lassan, nagyon lassan lépkednek. Testük egybeolvad. János véletlenül Helén lábára lép. öt éve nem táncoltam. Csak egyszer, csárdást, de az nem volt ilyen tánc ... — Amióta megnősültél? Hogy bírtad ki tánc nélkül? Nem jártunk sehová. Hogy bírtátok ki? Nem kívánkoztunk sehová. Most kívánod? — Nagyon égetsz. Helén kissé távolabb húzódik. — Most is nagyon égetlek? János magához húzza Helént. Hátrahajtja a fejét, s úgy néz János szemébe, mintha az éjszaka csillagait csodálná. — Nem is tudod, mit jelentesz nekem! Behunyja a szemét, s János csókot lehel a szemére. Nyitott ablak mellett feküsznek János harmadik emeleti szobájában. Egymás felé fordulva feküsznek, s nézik szemük csillogását. Az utcai neonfény beszűrődik a szobájukba. Az első emeleti kávéházban a zenekar twisztelteti a táncosokat. Az utcán fiatalok kurjongatnak. Autó robog el az épület előtt. A kávéházban kacagnak. A szomszéd ajtón valaki kopog, behallatszik halk könyörgése: Engedj be! Az éjszaka hangja nem zavarja őket. Egyedül vannak a kis szobában, a kis szoba egyetlen ágyán. János Helén vállát simogatja. Helén János homlokát, szemét, orrát, ajkát tapintgatja lágyan ujjaival. — Miért nem találkoztunk, amikor fiatalok voltunk? — kérdezi Helén. — Most is fiatal vagy. — Most olyan idősnek érzem magam, mint te vagy... Itt tanultál a városban, miért nem láttuk egymást? — Akkor még kislány voltál. Miért nem ismertelek már régen? Szép most is találkoznunk. — Későn találkoztunk. Én a tiéd vagyok, de te ... nem vagy az enyém! János sóhajt. — Sóhaj a válaszod? János hallgat. — Nincs egy szavad sem hozzám? Hozzád nőttem, Jani! Hol találsz olyan sebészt, aki leválaszt rólam?! Helén felkönyököl, Fejét János arca fölé emeli, s úgy kutat a puha éjszakai fényben kedvese arcában. — Mire gondol az én Jánosom? Jánosra omlik. Hosszú a csókjuk. Amikor újra elernyed a testük Helén újra felemeli a fejét, s halkan megszólal. — Ne gondolkodj, Jani... Idegen rezgés vegyül a hangjába. Fojtogató sírás környékezi. Mosolyt csalogat az ajkára, János testéhez tapad, csókolgatja. Az érzéseket nem lehet becsapni. A mosoly leolvad az ajkáról. Komolyan néz János szemébe. — Ne vedd komolyan, bolondságokról beszéltem. Az igazat mondtad. Te mindig az igazat mondod. —- Szánalomból simogatsz? — Magamat simogatnám szánalomból. A tiéd vagyok, s nem lehetek a tiéd! — Köszönöm, hogy őszinte vagy. Ha most ígérgetnél, s holnap nem ismernél meg, jobban fájna. Ha boldoggá akarsz tenni, legalább egy hétig tarts magad mellett. Több boldogságot nem kívánok az élettől. Sok neked egy hét? Sok? — Nem sok ... Hirtelen megreked a hangja
