Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-03 / 31. szám
Georg Raben még nem járt messze. Nem hitt ugyan abban, hogy a gyilkos a közelben lehet, hisz a rendőrség már két éjszaka figyeli a villanegyed környékét. De valamit talán mégis tehetne. Megkéri az öreg Mehringet, a nyugalmazott rendőrt, éjszaka őrködjön a villa körül. Miután az öreg Mehring meghallotta Raben kívánságát, és az asztalra helyezett öt darab százas bankót is megszemlélte —, megígérte, hogy kétóránként körüljárja a villát, és ügyel arra, hogy ne történjék semmi baj. — De vigyázzon, hogy a feleségem észre ne vegye. Nagyon érzékeny és még megijedne magától is Mehring még várt vagy egy órácskát, majd felöltötte esőköpenyét és elindult. Hű társát, a kutyáját, ma otthon hagyta, mert Rex ugatni találna és felébreszthetné Rabennét. Szabina összekuporodott a nagy fotelben és hallgatőzott. Idegei a végsőkig feszültek, az ablakhoz ment, s egy keveset felhúzta a redőnyt. Parányi fénycsík világította meg a kertet, a terasz egy részét, de minden csendes volt, semmit sem látott. Ojra leengedte a redőnyt. S ekkor lépteket hallott. Igen, léptek voltak ... tapp ... tapp ... — hangzott a nedves pázsiton, közelebb, mind közelebb, majd a léptek távolodtak s újból csönd lett. Szabina remegni kezdett. De nem kiáltott. Valami eszébe jutott: a telefonhoz sietett, felvette a kagylót, tárcsázott. Weissborn doktornak kell segítenie ... mindig segített rajta — Halló — szólalt meg a férfihang, Szabina gyorsan, izgatottan elmondta, mi történt: egyedül van, a gyilkos a ház körül lappang. Dr. Weissborn nyugodt öregúr volt. jól ismerte Szabina Rabent. — Nos, nos — mondta megnyugtatóan —, ha eddig nem jött be senki, ezután sem fog. A gyilkosra pedig semmiképpen ne gondoljon, Szabina. Már elfogták; holnap reggel olvashatja az újságokban is. Bizonyos ebben? — Természetesen — hazudta tudatosan az orvos. — Nyugodtan lefekhet. Vegyen be pár csepp baldriánt, az nem árt a szívnek. De semmi altatót I — A kertben mégis volt valaki, hallottam, kint leselkedik most is. — Tévedett, Szabina. A szél lehetett, vagy az eső. Nos, feküdjön le és aludjon nyugodtan. Jó éjszakát. Szabina letette a telefonkagylót, és visszament a nagy szalonba. De hiába nyugtatta meg a jó öreg doktor, újból csak hallgatózni kezdett. Elaludni nem mert, csak várt, várt... Éppen éjfél volt, tizenkettőt ütött a templomtorony órája, amikor Mehring második körútját végezte. Kalapját mélyen a szemébe húzta, és mert még mindig erősen esett, nem nagyon ügyelt a lépéseire. Szabina közben mégiscsak elszundikálhatott a nagy karosszékben ... felriadt... a lépések a terasz felől hangzottak. Minden erejét összeszedve, újból felhúzta kissé a redőnyt, és kitekintett a kertbe. S ekkor meglátta a férfit. Tulajdonképpen csak a szemét figyelte meg, egy pillanatra látta az apró, gonosz tekintetű szemeket, azután eltűnt a jelenség . .. Mehring. Világosságot látott az ablakban, tehát minden rendben van. Mehet haza Szabina a szívéhez kapott. A gyilkos! Ojból a telefonhoz futott és a rendőrséget tárcsázta: — Raben-lakás! A gyilkos a ház körül járkál... Lübben rendőrhadnagy jól ismerte a környéket. Tudta, merre fekszik a Raben-villa. — Kimegyünk, Schmittchen — szólt a sofőrhöz. — Talán van valami a dologban ... A vásártér sarkán esőkabátos alakba ütköztek. A rendőrhadnagy megállította a kocsit: megismerte az öreg Mehringet. — Mi járatban van éjszaka, ebben az ítéletidőben? — A Raben-villára ügyelek, hadnagy úr. Raben úr bízott meg vele. A felesége nagyon fél. — Épp most hívtak fel onnan női hang... — mondta Lübben. — Minden rendben van, de ha úgy gondolja, hadnagy úr ... én is elkísérhetem .. . — A hadnagy intett — Schmittchen pedig gázt adott. Amikor a fenyőfák közül előtűnt a Raben-villa, a hadnagy kezébe vette a revolverét George Raben reggel nyolckor érkezett vissza útjáról. A kapu tárva volt, s a nagy szalonban dr. Weissbornt és a rendőrorvost találta. — Szívinfartkus — mondta az orvos későn jöttem ... vége ... — Hol van? — Raben arca mintha halotti maszk lett volna. Az orvos az ajtóra mutatott. Raben belépett a hálószobába, ahol Szabinát az ágyra fektették. Még kisebbnek, még törékenyebbnek látszott, mint életében. Raben egy ideig szótlanul nézte. Majd átment a szalonba, egy számot tárcsázott — emlékezetből... Női hang jelentkezett. — Vera? Megtörtént. Ma éjjel szívinfarktus Lázár Anna fordítása Egy hét! És utána? Mi történik utana? .. . — Nyáron feleségem szüleihez, Poprádra szoktunk utazni... Akadozó a hangja. Bizonytalan. — ... egy hétig szoktam “náluk maradni, tovább nem bírom a túlzott gondoskodást. Az asszony a gyerekkel még egy hetet tölt a szüleinél. Én meg a testvéremet szoktam meglátogatni. Június végén vagy július elején találkozhatnánk a Tátrában. A Poprádi-tónál van egy új szálló ... Helén nem hisz a fülének. Várta ezeket a szavakat, és mégsem várta. Remegő ujjakkal simogatja Jánost. Felemeli a fejét. Azt hitte, gyönyörködni tud János arcában. Gyötrelmet érzett. Az elutasítást könnyebben viselné el, nem kellene várni nyárig a szakítással. Az ilyen várakozás rosszabb a gyötrelemnél. Megremeg egész testében. És utána nem találkozunk — suttogja. V_ÖU/V UUJL UM^ÄftU . . . Helén megrázkódik. Sírva fakad. — Miért vagyok olyan szerencsétlen? Megbabonázták a mi szerdai napunkat! Ügy beszélték meg, János a csütörtök délutáni, Helén pedig az esti gyorssal utazik haza. János az étkezökocsiban ül. Kávét és konyakot iszik, hogy „rosszul“ érezze magát, odahaza ne kelljen sokat mesélnie, legyen mire panaszkodnia. Az illemhelyre siet. A tükör elé áll. Fürkészi az arcát. Fáradt, beteges tekintet mered rá a tükörből. Álmatlanul töltötte az éjszakát, fájt a gyomra. A felesége elhiszi. Sajnálni fogja, s nyugodtan hagyja. Visszamegy az étkezőkocsiba. Kinyitja az aktatáskáját, megtapogatja a feleségének és a kislányának vett ajándékot. És még egy kisebb csomagot érint az ujja. Angyinak szánta. Születésnapi ajándék. Csak meg ne találja az asszony! Nem szokott kutatni... Azt hitte, az ajándék láttán megkönnyebbül. A táskáját visszateszi a csomagtartóra. Az ajándék nem oszlatja el a bűntudatot. A kabátja alá nyúl. Erősen izzad, átnedvesedett az inge ... ■ .. Valóban rosszul érzem magam. Boldog vagyok? Megtaláltam, amit kerestem? Vagy más hiányzik az életből? Nem ezt akartam? Egy kis élénkséget ebben az unalmas életben? Űj színt, új foltot a telkemen? Foltos vagyok. Foltos ripacs! Már nem tudok az lenni, aki voltam. Három év alatt, hogy változhat meg ennyire az ember? Angyival voltam utoljára. Akkor olyan könnyű volt minden, nem éreztem a súlyos terhet... Végre feltűnik az ismerős táj, szülővárosának körvonala. Füstöl a gyár kéménye. Dolgoznak a gyárban. A gyár részére elintézett mindent. Ebben tiszta a lelkiismerete. Lassít a gyors. Nézi a közeli épületek ablakait. Nem lát ismerőst. Pedig integetni szeretne, rámosolyogni valakire, hogy azt érezze, ugyanaz az ember, aki hónapokkal ezelőtt volt. Hogy ne érezze a lelkére nehezedő terhet. Megáll a vonat. A kijárati ajtó mellett megpillantja Angyit. Megálljon? Miért ne beszélhetne vele? A munkatársa, a titkárnője! Kire várhat? Le nem veszi róla a tekintetét. Amikor melléje ér, szelíden elmosolyodik, megigazítja a csorgó akácmézhez hasonló haját. — Kire vár a kislány? — kérdezi János. — A nővérére. Azt írta, ma érkezik, néhány napra meglátogat. Szokatlanul gyorsan beszél, mintha a betanult szöveget hadarná. János kesernyésen elmosolyodik. Mondd még egyszer, de az igazat mondd! Angyi arcát halvány pír önti el. — Rád vártam ... — Jó, hogy látlak, Angyi — mondja János, hogy másra terelje a „kislány“ figyelmét. A táskájából kiveszi a kis csomagot. — Neked hoztam... Sok boldogságot, jó fiút...! Mi mást kívánhatnék születésnapod alkalmából?! — Köszönöm, hogy gondoltál rám is — feleli szomorúan Angyi. Kutatva néz János szemébe. — Miért rád is? — Láttam, más csomag is van a táskádban. A feleségedre is gondoltál, az igazi kislányodra is gondoltál... — Rosszul tettem talán? — Nagyon jól tetted, Jani... örülni fognak otthon — Miért vagy olyan szomorú? — Benned sincs öröm. — Rosszul érzem magam. — Keveset aludtál, álmos a szemed — Fájt a gyomrom ... ... Az első próba. Jól vizsgáztam? — Nem találkoztál ismerősökkel? — Miért kellett volna ismerősökkel találkoznom? — Azt hittem, velük ittál. Mindig akkor fáj a gyomrod, amikor többet iszol... — Egyedül ittam ... Tegnap én is egyedül ittam a kis szobámban Holnap majd mi is megünnepeljük a születésnapodat. — Én most ünnepelem, most kaptam meg az ajándékot. — Most nem lehet, Angyi, haza kell mennem. — A feleséged tudja, hogy ezzel a gyorssal érkezel? — Nem tudja. Jani... — Nagyon fáradt vagyok, Angyi, valóban roszszul érzem magam ... — Azelőtt egyszer sem kéretted magad! Nem érted? Értem, Jani... Könny szökik Angyi szemébe. —Menj haza, ne várj tovább a „nővéredre“ mondja János, és elbúcsúzik.- folytatjuk —
