Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-29 / 26. szám
JÁNKY BÉLA Átváltozások Talányok, lángok, Lángok, talányok Karcsú bokályban Hét tulipánok. Hét tulipánok, Hétverses zsoltár - Hétszin-visszfényes Öröm a csóknál. Talányok, lángok, Lángok, talányok Karcsú bokályban Hét tulipánok. Hét tulipánok Hét csikó álmom Tátongó lékek A koponyámon. Rejtély Ülünk szemben egymással Rejtélyes hallgatással Ki tudja mit keverne Lelkünk ha megeredne Mérget inkább vagy mézet Mézet inkább vagy mérget 0 fülkébe lépve elégedetten nétett körül. Mindig szerette a hálókocsi-fülkéket. Tetszett neki az a babaszobajelleg, a kicsi ágy, a mosdó, a polcocska, a fényezett fa, csillogó réz, s az az ódonság-levegő, amit az egész áraszt; a piros-fekete virágos, kissé kopott szőnyeg is, meg a fekvőhelyet tartó bársony kötélfonatok. Valahányszor belépett, és magas lévén, kicsit meghajolva leült az alsó ágyra, az a különös érzés fogta el: mintha kisgyerek volna megint. Mert amikor először aludt hálókocsiban, a nagyapjával utazott — ó, nagyon sok évvel ezelőtt, jobb nem utóna-számolni. De ma ugyanolyan újnak találta, akár első ízben: kíváncsian nézegetett meg mindent, kihúzta a reklámlapot a kis szekrény üvege mögül, kinyitotta a tükörlapos ajtócskát. Két pohár volt odabenn, egy-egy összetekert szalvétával; mellettük vizesüveg és két celofánba csomagolt apró szappan. Levette a nyakkendőjét, cigarettára gyújtott. Az ablakból a pályaudvar félhomályos peronját látta. Egy női hang időről időre hangszórók-felnagyította információkat közölt. Mint minden alkalommal, most is elhatalmasodott rajta az indulás izgalma. No meg a fáradtság: nehéz napja volt, és csak itt, a fülke csendjében kezdte elengedni magát. Szerette volna tudni, lesz-e útitársa; ezért is várt a vetkőzéssel. S amikor a vonat végre megmozdult, és bizonyossá vált, hogy nem lesz, fellélegzett: sosem szeretett idegenekkel, ha mégoly tapintatos idegenekkel is, együtt aludni. Zakóját a kampóra akasztotta, nadrágját gondosan kisimítva átvetette a ruhaakasztó rúdján. A felesége csak nevetett e hallatlan precizitáson, nem értette, hogy az ő számára életszükséglet, hogy ily módon juttassa kifejezésre külső dolgokban is a mindenféle fizikai vagy morális rendetlenségtől való viszolygását. Maga is tudta, hogy ez a viszolygás olykor már túlzott méreteket ölt, például amikor azért kell este kikelni az ágyból, hogy változtasson az imént levetett cipői helyzetén, vagy egyenesre igazítson egy képkeretet, melyet az asszony ferdén hagyott takarítás után. Itt, az adott hely szűkössége miatt a rendnek a szokottnál is szigorúbbnak kell lennie. Kivette útitáskájából az éjszakára szükséges holmit, néhány toalettcikkét sorba rakta a polcon. Az induláskor leeresztett roletta nem engedett ót semmi fényt, különben is a városon kívül járhattak már, a külső negyedekben, de lehet, hogy azokon is túl, a nyílt vidéken: fáradtabb volt annál, hogysem igazán érdekelje és utánanézzen. Nem kívánt mást, csak lefeküdni, olvasni egy keveset (egy-két oldalnyit mindig kell olvasni elalvás előtt) és aludni. Az ágynemű sima volt, tisztaságillatú. Sima a párna is, és jólesően puha: ő keményebb párnához szokott. Kinyújtóztatta a lábát, míg nagyujja a fal faborításáig ért, s ez még csak fokozta jóérzését. Az otthoni ágyának se feje, se támlája, s néha idegesítette is, hogy lábával az űrbe nyúlik. Nála volt az újzsidók? ök is, azt mondják, ezen a vidéken utaztak át. Bizonyosan azok is, mint ő, számítgatták, hogy hol lehetnek, próbálták a kinti hangokból és zajokból megállapítani, miféle állomásra értek. Azt hitte, majd elalszik, ha újra megindul a vonat, de nem így történt. Ott járt egyre az álom határán, de valami — egy zökkenés, a váltók csattogása — mindig erőszakosan visszarántotta erről a határról. Szerette volna megnézni az órát, tudni, hogy mennyi idő óta — percek? órák? — fekszik így, de ugyanakkor félt is a pontos választól. Egy óra lehet, talán kettő — reggel hétkor kell célhoz érni, nagyon sok már nincs hátra addig. CAMILLA SALVAGO RAGGI ság, néhány folyóirat, képeslap, és egy könyv, melyet azzal a szándékkal vásárolt, hogy itt a vonaton elolvassa, de csakhamar be kellett látnia, hogy ebből semmi sem lesz. A feje fölött égő kislámpa gyenge fénye is inkább pihenésre csábított. Eloltotta, jó előre ízlelgetve az álomtalan, mély alvást, melybe a vonat zötyögése ringatja majd. A zötyögés, no meg a zaj, a kattogás, amely makacs és monoton egyenletességével valóságos altatóként hatott. De volt még valami, amiről hirtelenjében számot sem tudott adni magának. Igen, az a gondolat, hogy a vonat tovább robog, miközben ő alszik; vagyis, hogy ő utána is lesz még, aki ébren marad. Gyerekkorában mindig örült az ajtaja alatt beszűrődő fénycsíknak, annak a tudatnak, hogy a szomszéd szobában valaki virraszt, és őrködik az ő álma felett. Talán éppen ez volt, ez az érzés, hogy kisgyerekké lett újra, s ott pihen az ágy finom melegében, míg szülő vagy idősebb fivér gyanánt valaki gondot visel rá. Miért jutottak ekkor eszébe a koncentrációs táborok felé bevagonírozott Most először vágyódott a saját ágya, a parkra nyíló szoba csendje után, Aztán meg — már egy ideje érezte, de nem ilyen intenzíven — valami áporodott porszag szállongott a fülkébe, s ez a szag most mintha percre erősebb, élesebb és áthatóbb volna. Képtelenség ilyen levegőben elaludni. Kilógatta a lábát az ágy szélén, felkattintotta a villanyt. Egy cigaretta. Rágyújtott, de pár szippantás után el kellett nyomnia, égette a torkát. Visszafeküdt, a kis kék lámpát most égve hagyta, hogy mintegy társaság legyen. Tisztában volt azzal, hogy minden a fáradtság műve. A kimerült ember úgy érzi, elég végigvetnie magát az ágyon, behunynia a szemét, s már alszik is; pedig éppen ilyenkor késik legtovább az álom. A fáradt agy önállósulva folytatja munkáját. Szeme előtt végigvonultak a nap eseményei, beszélgetés-foszlányok, kiszakadt értelem nélkül mondatok, amelyeket mindegyre ismételgetett magában, mintha jelentésüket a nem létező összefügéseket keresné. Tum tu tu tum — tum tu tu tum — tum tum — tum. A fekhely kes-Egy férfi és egy nő társaságában közeledik feléje. A két hölgy között menő férfi gyerekkocsit tol. Kihez tartozik a férfi? Egyikük sem fogja karon, egyikük sem nyúl a gyerekkocsi felé. A férfi fél fejjel alacsonyabb a fekete hajú asszonynál. A gömbölyded fiatal nő alacsonyabb a férfinél. Felismeri a férfit. A gyárukban dolgozik. Kuszák mérnök, az építészeti osztály vezetője. Fél éve jött csak hozzájuk, Pozsonyból haza kívánkozott a csendes kis vidéki városba. Azt mondta, a szülei miatt... Mit csináljon? Nem várhatja be őket! Ha a fekete hajú asszony a felesége, elárulhatja magát, zavarba jöhet. A kirakatra pillant. Cipőüzlet. Besurran az üzletbe. Szerencséje van, sok a vevő, nem figyelnek rá. A kirakat mögé áll. Az üzlet elé érnek. A fekete hajú asszony a kirakatra szegezi a tekintetét. Gyorsan hátrafordul. Hátrafordulása pillanatában még látta, hogy Kuszák mérnök az üzlet felé int, mintha csak mondaná, ismerem azt a férfit, aki az imént lépett az üzletbe, osztályvezető a gyárunkban. Tovább mennek. Néhány perc múlva kisompolyog az üzletből. A járda széléről les utánuk. Vagy száz méternyire lehetnek tőle. Megállnak. A gömbölyded fiatal nő búcsúzik a fekete hajú asszonytól és a férfitől. A búcsúzás pillanatában a fekete hajú asszony úgy helyezkedik, hogy gyanútlanul hátrapillanthasson. Találkozik a tekintetük. Gyorsan megfordul és belekarol a mérnökbe. Így akarja a tudtára adni, hogy Kuszák a férje?! Másnap délután újra beül a kávéházba. Az ismerős pincért nem látja. Érdeklődik utána. Szabadnapos. Nincs kivel beszélnie. Fészkelődik a párnázott ülőkén. Nem jön! Már egy órája vár. A pincér azt mondta, mindennap betér egy kávéra, s néha kis konyakot is rendel. Ma hiába várna rá? Az idejéből futja. Még ebéd után telefonált a feleségének, váratlanul egybehívták a szakszervezeti bizottság ülését, kényes problémákról tárgyalnak. Ha a felesége tudja, hogy hol van, nem nyugtalankodik, és nem kérdezősködik. A kényes problémák nem érdeklik ... És mégis PETRŐCI BÁLINT TK III. folytatás türelmetlenkedik. Nem jön! Mit jelentett Kuszákné tegnapi mosolya? Biztatást? Vagy csupán játszi pillanatok voltak? Félrehúzta a függönyt, és kiles az utcára. Már alkonyodik. Kigyúlnak a csillárok. Fényt árasztanak a csillárok. Árnyékba borul a lelke. Az árnyékban, a sötétben a félelem settenkedik. Későre nyúlik a gyűlés! Telefonálnia kell az asszonynak. Hála istennek, nemsokára véget ér... Megnyugszik. Benépesedik a kávéház. A zenészek már a dobogón állnak, hangolják hangszereiket. A prímás intésére a Marica grófnő nyitányába kezdenek. Kihörpinti maradék borát. Nem várhat tovább! Mintha az utolsó hívásra jönne! A csillár fény ben ragyognak éjsötét szemei. Tükrözik, szórják a fényt, megigézetten nézi. Végigmegy a kávéházon. Keres valakit? Visszafelé jön. Vállra hulló fekete haj, hófehér szvetter, galambszürke szoknya. Valakit keres. Szomorúan mered reá. Nem őt keresi. Int a szemével, üljön hozzá, a sarokasztalhoz. Szeme rándulásával sem árulja el, hogy észrevette intését. Valaki köszön neki. Bólint. Ezért nem akarja észrevenni? Az ismerős miatt? A sarokasztal felé indul. Mégis hozzá ül? Nem. Az előtte levő asztalnál, vele szemben egy fiatal pár ül. Hozzájuk lép. — Szabad? A legényember bólint. Kuszákné helyet foglal. Háttal ül a sarokasztalnak. Leveti hófehér szvetterét. A sarokba húzódik, s kissé oldalt ül. Azt akarja, hogy lássa. Legalább a fél arcát lássa. Ezüstszürke blúza csillog a lámpafényben. Látja enyhén hullámzó fekete haját, sűrű szemöldökét, egyenes orrát, telt ajkát. Kávét és egy pohár konyakot rendel. Megint szüksége van a szíverősitőre? Szüksége lehet, mert izgatott. Rágyújt. Mohón szippant. Amikor hallja a kávéházi ajtó halk becsapódását, megrezzen. Riadtan tekint az ajtó felé. Vár valakire? Vagy attól tart, hogy a férje meglepi? Félrehúzza a függönyt. Megeredt az eső.
