Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-29 / 26. szám
kény volt, a párna kényelmetlen, a levegő állott. Az ablak kinyitására, tél lévén, gondolni sem lehetett. Még szerencse, hogy egyedül van. Mert összezárva valakivel, ebben a melegben... és akkor hirtelen, maga sem tudta volna, hogy a megkönnyebbülés vagy az önkínzás szándékával-e, megint a zsidókra gondolt, azokra a zsidókra, a leplombált vagonokban. Milyen lehetett ott a levegő? ütvén, talán száz ember is egy tehervagonba zsúfolva, egymásra préselve, ki-ki a maga és a többiek szemétjében, bűzében. A gyomra összeszorult a gondolatra. No meg az éhség, a szomjúság, az embert gyötrő ezernyi apróbbnagyobb nyavalya, amelyre rendszerint oly igen siet gyógyszert keresni; a saját példájára gondolt, a colitisére, s elképzelte magát odazártan, a háborgó gyomrával; és mennyien lehettek köztük is olyanok, mint ő, aztán a nők a maguk bajaival, a kisgyerekek. Talán a borzalom netovábbja, szenvedni azzal a tudottal, hogy senki sem jön a segítségedre, hogy bármiféle rossz érjen, nem tehetsz ellene semmit. Mégis, milyen kevés szó esik mindenről. A lágerek, igen, azokat alaposan ismerjük, a krematóriumokat is, a gázkamrákat. De nem emlékezett rá, hogy valaha olvasott volna a leplombált szerelvényekről. Az volt a tragédia első szakasza, bizonyára semmi még az utána következő iszonyatához képest. De az ő számára, talán mert felidézte és égető közelségbe hozta most az álmatlansággal járó éleslátást meg a vonat zötyögése, fokozott szörnyűséggel lett terhes ez az első szakasz. Napokon keresztül egy vagonba zárva, s ez a zakatolás a fülében, ez a rázkódás a csontokban. Az egyes ember kiszakítva otthonából, érzelmei, foglalatosságai, szokásai közül. Most még emberek, akiknek személyazonosságuk, egyéniségük van; s akikben eleven még a közelmúlt emléke, olyan eleven, mint egy vérző seb. Emlékezett ilyen szerelvényekről készült fényképekre; a vakvágányon félreállítva veszteglő vagon, s fönn a magasban a kis ablak rácsozata mögül kinyúló kezek, amelyek nem üdvözletét intenek, hanem segélyt kérnek, egy korty vízért, egy falat kenyérért esedeznek. Vagy még azt sem; egyszerűen a jelenlétüket akarják tudomásul vétetni. És emlékezett rá, hogy a fényképek láttán amolyan általános, elvont részvétet érzett; sosem történt meg, mint most, hogy azonosította volna magát velük. Rádöbbent, hogy az emberi szenvedésben való igazi részvételhez először is ez kell, ez az azonosulás. Miközben itt fekszik a lenvászon ágynemű között, egyszersmind ott kuporog egy ilyen vagon padlóján, görcsbe rándultan az undortól és a kíntól, levegő után kapkodva. Sajnálta hogy nincs vele a felesége, valaki, akinek beszélhetne róla. „Elfelejtettük a leplombált vagonokat." Hirtelen fölpattant, megkereste a papucsát, kinyitotta az ajtót. A fényben úszó folyosó néptelen volt. Csillogtak a vöröses, mahagóni fülkeajtók, s ahogy elnézte, mint sorakoznak egymás mellett, zártságukkal őrizve könnyen feledő vagy mit sem tudó emberek álmát, vad harag hulláma öntötte el. Huszonöt év múltán sem szabad ezekről a dolgokról megfeledkezni. Lám, ö nem felejtett, s ne felejtsenek a többiek sem. Legszívesebben megzörgette volna azokat az ajtókat, ordított volna: „Ébredjetek fel, tegyetek valamit!" TenniI Mit?... Semmit: csak belegondolni, elgondolkozni rajta. Nekünk, akik kényelmes ágyban alszunk, akik nyafogunk a rossz levegő vagy a túlságosan puha párna miatt, jussanak eszünkbe egy percre azok, akiknek fekhelye a marhavagon padlójára vetett néhány marék mocskos szalma volt. Imbolyogva nekidőlt egy ablak keresztrúdjának, lehunyta a szemét. Nevetséges. Egy nevetséges, egzaltált alak, aki pizsamában és papucsban kóvályog a folyosón: ez ő, semmi egyéb. Hirtelen elszégyellte magát. Visszament a fülkéjébe, lefeküdt. Már-már beletörődött az álmatlanságba, s most elaludt mégis, nyugtalan, szaggatott alvással; de amikor felébredt — s az ablakon már a hajnal álmos fénye szűrődött be — mintha mély álomból ébredt volna. Jól érezte magát, agyát tisztának, testét kipihentnek. A felszolgáló egy csésze kávét hozott, a hálókocsi szokásos híg és aromádon löttyét; de forrónak forró volt, és jólesett. ízlett a cigaretta is. Borotválkozás közben felrémlettek éjszakai gondolatai, de most, napvilágnál, fakók voltak és idegenszerűek, még irreálisak is valahogy. Sőt, amint tisztult az agy, mindinkább érezte, hogyan távolodnak tőle fokról fokra ezek a gondolatok; a zsidók, a leplombált vagonok, persze szörnyű; de ahogy most visszaidézte őket, megint csak az az általános és elvont szánalom támadt fel benne, amellyel a fényképeket nézegette valamikor. Odakint az idegen, kietlen táj, itt-ott apró házak, sűrűsödő, majd ismét ritkuló települések; de ahol megritkultak is, szinte kitapintható volt már a város közelsége. Néhány perc, és megérkeznek. Taxi, szálloda, forró fürdő. Igen, ugyancsak ráfér egy forró fürdő. S immár menetkészen, a bőröndöt lezárva, karján az esőköpennyel, az ágy szélére ült, és nézte, hogyan vonulnak el ablaka előtt az első külvárosi gyártelepek. Szabolcsi Éva fordítása Lassú, nyugodt tavaszi eső. Minden idegszálával érzi, hogy Kuszákné feléje akar tekinteni, valamit mondani akar, de nem mer hátrafordulni. Ideges, remeg az ajka. Mit akar mondani? Fizet, ö is magához inti a pincért. Kuszákné hófehér szvetterét a karjára veti. Kimegy. Nem rohanhat utána. Csak egy percig tud várni. A cigarettás dobozt a zsebébe dugja, s kiballag a kávéházból. Bordó esőkabátban, fehér esernyővel a kezében épp most lép ki az utcára. Utána siet. Jobb felé tart. Az utcai lámpa alá ér. Amikor kilép a fénykörből, látja, hogy megáll. Kíváncsi, hogy követi-e? A továbbmenő fehér esernyős asszony után ered. A közelben a park. A sarokhoz ér. Nem fordul jobbra. Miért nem megy a park felé? Átmegy a lámpafényben csillogó úttesten. Árnyként követi. Hogy szólítsa meg? Nincs ideje a tépelődésre. Eltűnik a szeme elől. Csak a sarki épület kapuján fordulhatott be! A járási hivatalban dolgozna? Az egyik emeleti ablakból fény szűrődik ki. Az épület elé ér. Mintha az eső elől menekülne, behúzódik a kapu alá. A kapu mindkét szárnyán hosszúkás, recés, vastag üvegtábla. Vékony rácsok keresztezik. A lépcsőház hátsó részében lámpa világít. A lámpa árnyékot vetít az üveglapra. Az ő árnyékát. Csak ő állhat a kapu mögött. Lenyomja a kilincset. Visszarándul a kilincs. Játszik vele? Vár. Most már nyugodtan várhat, nem szökhet meg előle. A járdára zuhogó esőcseppeket nézi. Nyílik a kapu. Oldalt lép. A kapualj sarkába húzódik. A fekete hajú asszony a másik sarokba megy. Ketten állnak a kapu két sarkában. Két idegen. Az eső elől menekültek ide. A közeli sarkon ívlámpa szórja a fényt. Megvilágítja őket. Az asszony felé fordul. — Jó estét! — köszönti halkan. A fekete hajú asszony a szemébe pillant. Gyengéd mosoly bújik meg szája szögletében. — Magára vártam ... Nem válaszol. Itt dolgozik? Igen. Látom, maguknál is túlóráznak. A barátnőm. Az a tegnapi, az a gömbölyded teremtés? Igen. — Nem jó egyedül túlórázni. — Nincs egyedül. — Biztosan férjes asszony. ■ Még lány.- Akkor a férfi nős. Igen. — Milyen egyszerű! Csak túlórázni kell. Miért árulta el? — Mert kíváncsi volt rá. — Másra nem leszek kíváncsi. — A nevemre sem? — Kuszák mérnök a férje. — Látott bennünket. — Azért fogta karon, hogy bemutatkozzon? — Ha már megtudtam a maga nevét, illett, hogy én is bemutatkozzam. A férjétől tudja? — Felismerte, amikor belépett az üzletbe, s ekkor mondta, hogy szintén osztályvezető a gyárban. A férje nélkül jár a kávéházba? — Még lánykoromban megszoktam, férjem meg utálja. — S ilyenkor, este is elengedi? A szüleinél van. Csaknem minden este náluk van. Es maga? Mit mondjak most magának? Gondolkodjunk egy kicsit. Gyújtsunk rá Mennem kell... Találkozhatunk? Mikor találkozhatunk? Szerdán. Ma péntek van. Miért oly későn? Nincs az olyan későn. Hol és mikor? — Délután, négykor, az erdőpark végén, a patak közelében. — Várni fogom. Nagyon fogom várni. Az órájára pillant. — Mennem kell... Kibontja az esernyőjét, és kilép az esőverte utcára. Ügy megy el, mintha nem ismernék egymást. Még búcsút sem int. Nem elég, hogy szerdán találkoznak? Az erdőben, a patak közelében! Kihajol a kapu alól. A fehér ernyős asszony után néz. Befordul a sarkon. Miért megy a park felé? Arrafelé lakna? Ha egy fél éve költözködtek ide, akkor csak az új üzemi lakásokban lakhatnak, a másik irányban, a folyó mellett! Utána lopakszik. A férje elébe menne? Az öreg Kuszákék a hídon túl, a gyár mellett laknak. Messziről követi a fehér esernyős asszonyt. A park előtt, a lámpafényben magas, testes férfi várakozik. Megdobban a szíve. Kuszákné után akar futni, hogy megkérdezze, miért dobbant meg a szíve? A lámpa alatt álló férfi nem a férje! A magas, testes férfi felemeli a karját. Az óráját nézi, mintha azt szeretné megállapítani, hogy hány percet késik a fekete hajú asszony. Kuszákné megáll a várakozó férfi előtt, s pillanatok múlva elnyeli őket a park sötétje folytatjuk •
