Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-15 / 24. szám
n ézte a szomszédban pipázó, pöfékelő öregembert, a szájaszögletéből kiböffenő, fölfelé gomolygó füstöt. Képzelete fürge, fekete mozdonyokat szült. Bolondult a mozdonyokért. Utánozta hangjukat, sípolásukat, robogásuk lassuló és gyorsuló ütemű zaját. A képzeletszülte masinák nem elégítették ki. Az állomásra kívánkozott valódiakat látni. Kiskorában gyakran sétáltatta arrafelé az apja. Ott látta meg az első mozdonyt is. Este volt, s mint tüzet okádó szörny bukkant fel a sötétből. Egy hasonló korú fiúcska megijedt és sírva fakadt. Alig bírták elcsitítani. Gábor nem félt tőle. Rokonszenvezett a szörnnyel. Csodálta. Könyörgött apjának, hogy menjenek közelebb, meg szeretné simogatni. Eleinte rá sem figyelt, meg se hallotta. Az ember arcába bámult. Az utasokat kémlelte, mintha várt volna valakit. A peronon hangos üdvözlések rikkantok, csókok cuppantak, ölelkezés folyt. — Szeretném megsimogatni! — követelőzött pöszén. Apja felriadt. . . — Nem lehet! Csupa korom meg olaj . . . Bepiszkolódnál. Senki sem üdvözölte őket. Arcukon nem csattant csók, vállukat elkerülte az ölelés. Ezért hazamentek. Bizonyos idő után apja beszüntette állomáslátogató sétáit. Gábornak hiányoztak. A szomszédban fáradhatatlanul eregette a füstöt az öregember. Lelketlenség volt tőle. A pipafüst fölélesztette Gábor mozdony utáni vágyát, és elküldte a fiút az ezüstösen csillogó sínek találkozóhelyére. Mivel az állomás messze esett Gáborék lakhelyétől, az otthoniak a fiú útját szökésnek minősítették és keresésére indultak. A forgalmista, mielőtt jelt adott volna a vonat indulására, végignézett a szerelvényen. Észrevette az olajos kerekeket simogató kisfiút. Elrángatta onnan, azután a fenekére vert. Majd magasra emelte kezében levő furcsa, lapátszerű valamit és sípjába fújt. Gábor felnézett és feljajdult. Korom esett a szemébe. A kormot csak az otthon kapott verés okozta sírás könnyei mosták ki onnan. Apja meg sem várta a karácsonyt. Meglepte egy kisvonattal. Vígan zakatolt a kismozdony, sínéin körbe-körbe futott. Gábor fekete cipőgombszeme követte. Amíg ment, a fiú elfeledkezett mindenről. Mikor megállt, megsimogatta. — Te kis mozdonysimogató . .. — becézték. Nagyanyja nevelte. Anyja után nem vágyódott. Nem ismerte. Valakivel elment. Gábort nem érdekelték a részletek, később nem törődött velük, iskolába járt, mozdonyait szerette. Az apja viszont nehezen felejthette a részleteket, mert egyre többet ivott. Az öregasszony, amíg élt, haragudott érte. Amikor meghalt, nem volt aki haragudjon. Gábornak eszébe sem jutott ilyesmi. A mozdony körbe-körbe futott, szédületes sebességgel. Gábort, ahogy növekedett, egyre inkább bosszantotta a körbekörbe futkosás. Céltalannak érezte. Tenyerét a sínpárra helyezte, a mozdony ráfutott, kisiklott, és azután már nyílegyenes pályán folytatta útját, amíg a falnak nem ütközött. Néha elromlott. Ilyenkor szétszedte, megpróbálta megjavítani. Majd összerakta. Nem mindig sikerült. Főleg eleinte nem. Amikor kedvence végleg tönkrement, apja egyszerűen másikat vett. Gábor egyéb játékait sorra megunta, csak a mozdonyait szerette változatlanul. Mozdonyvezető leszek! — mondta elsőosztályos korától tanítóinak, és mindenkinek, aki pályaválasztási szándékáról érdeklődött később. Hangjába büszkeség és csodálat vegyült. Csodálta önmagát és tudta, hogy mások is csodálják őt. Mozdonyvezető! A vas és gőz ura! Igazán csodálatraméltó. Elérkezett abba a korba, amikor már nemcsak a mozdonyokat, hanem a lányokat is észre szokták venni. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a szoknyás teremtmények nem rajonganak túlságosan a leendő mozdonyvezetőkért. Talán csak Sári képezett némi kivételt. Bár ő is kijelentette: — Mozdonyvezető?! Jobbat már nem tudtál kitalálni? örökös piszok és korom . . . Olyan leszel, mint a kéményseprők — Sárika! — mondta néhány év múlva örömmel a lánynak. — Nálunk is bevezetik a Diesel-mozdonyokat. Újságot tolt a lány orra alá. Sári arca megenyhült az új csoda láttán. Nincs kizárva, hogy az enyhülésben az elegáns, nyakkendős mozdonyvezető fényképe is közrejátszott. Gábor nem nézett a dolgok mélyére. Ö csak egyszerűen örült a változásnak, amely Sáriban végbement. Sári barátságára egyre nagyobb szükség volt. Apja naponta lerészegedett. Gábor nem tett neki szemrehányást. Most alig voltak józan percei. Részeg emberekkel meg nem lehet mozdonyokról beszélgetni. De nem ám! Ezért Sárira sokkal több jutott a mozdonyokból. Isten tudja, de valahogy nem bánta. Igaz, amikor Gábor apja eltűnt, egy pillanatig kárörvendőn arra gondolt, na végre, egy izgalmasabb téma. Bár... Ahogy vesszük. Hiszen csak berúgott és elcsatangolt. Harmadnapra megtudták, hol van és mi történt vele. Sári szégyellte előbbi gondolatait. Gábor apja meg fog halni. Öt nem, csak a fiút sajnálta. Gábor hamarjában föl sem fogta, mi történt. Saját sajnálatraméltó helyzetét sem fogta föl. Némán, könyörtelenül ült a kórházi ágy mellett. Nézte a fehér paplant, amely az ágy feléig sima volt. Közepétől domborodott hirtelen. Órákig ült így. Bámult az összeráncolt, lábnélküli testre. Várta, hogy visszatérjen belé az élet. Nézett, várt, és gondolkozott. Mindenfélén. Először azon, hogy félembernek fél paplan is elég volna, a paplan mostani hossza pazarlás. Utálatos gondolat volt, nehezen tudta elhessegetni. Azután azon töprengett, mit keresett apja az állomáson? Hiszen már rég nem járt oda! Vagy mégis? Az ő tudta nélkül? Mi jutott eszébe? Részegen kimenni ... És várni egy nőt, aki úgyse jön. Hiába, részeg volt, nem tudta mit cselekszik. Mindig csak őrá gondolt, az anyjára. Közben megfeledkezett a fiáról. A fiáról, aki mozdonyvezető akar lenni. S akit mindössze másfél év választ el attól, hogy egyetlen vágya teljesüljön. Vajon mire gondol most „az" a mozdonyvezető? Gábor hirtelen kétségbeesett. Mi lesz, ha apja anélkül hal meg, hogy magához térne? Hiszen ez..., ez... Csak ezt ne... I ARDAMICA FERENC Felugrott. . . — Nem leszek mozdonyvezető, nem leszek, nem lehetek, már csak együttérzésből sem lehetek, nem is akarok az lenni, gyűlölöm a mozdonyokat, egyikük elütötte az apámat, gyűlölöm őket Izgatottan, hangosan beszélt, de nem gyűlölte őket. Minden szava hazugság volt. Alig várta, hogy apja magához térjen, és azt mondja tanulj tovább fiam, szeresd a mozdonyokat, ők nem tehetnek semmiről, én vagyok az oka, részegen alá estem. Miért ne lehetnél azért mozdonyvezető, no miért, nincs abban semmi . .. S ha életben marad az apja? Egy lábnélküli roncsra kell majd néznie, aki a nap minden órájában eszébe juttatja, íme, ez a nyomorult a szeretett mozdonyaim egyikének a műve. PETRŐCI BÁLINT l ■ -Mondjátok, mi értelme van az életnek? Kalitkába zárva élni egyenlő a lassú, csendes kimúlással. Magamban tettem fel a kérdést, és magamban válaszoltam rá. Amikor másokhoz fordultam, kérdéssel válaszoltak: mi bajod van? Mi bajom lenne? Ép és egészséges vagyok! Az igazat nem árulhatom el. Nem értenék meg. A mi kisvárosunkban nehezen értenének meg. Hogy magyarázzam meg a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy keresem azt, ami hiányzik belőlem?! Nyugtalanít és lázit a gondolat, mert még magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mit keresek. Csak azt érzem, mintha egy törpe bőrébe bújtattak volna, s nem tudok kiugrani belőle ... ... Kalitka! Törpe ember bőre! Mi történik velem?! ... Kutatom békétlenségem okát. Mások is hozzám hasonlóan tépelődnek? Lehet, hogy igen, csak nem sóhajtoznak annyit. En is — legalábbis úgy hiszem — ugyanolyan embernek születtem, mint a többiek. Hivatalnok vagyok, osztályvezető a gépgyárban. Nős vagyok. A kislányunk négyéves. A feleségem jóravaló asszony, csak a családjának él. Én meg a munkámnak. Igaz, későn nősültem, harmincöt éves koromban. Nehezen szántam rá magam, mert ismertem férjes asszonyokat, akik késő éjjel is betoppantak hozzám. Rájuk gondoltam, és idegenkedtem a nősüléstől. Féltem a gondolattól, hogy egyszer majd az én asszonyom is bekopog valahová ... Ettől, hála az égnek, nem kell tartanom. Jól választottam, megéreztem benne az anyát. Megértőbb asszonyról nem is álmod-Шь Sj I г Vю filjliíw hattam volna. S az utóbbi hónapokban mégis úgy érzem, idegen nővel élek; amikor lefekszem, kérdezgetem magamban: mit keres az ágyamban? Saját magam előtt is idegen lettem. Az asszony hol furcsálló, hol sajnálkozó tekintettel méregetett és idegorvoshoz küldözgetett, hogy vizsgáltassam meg magam. A szemébe nevettem, nincs semmi bajom! Amikor egyedül maradtam, a tükörbe néztem. Idegen, kutató tekintet meredt rám, mintha csak kérdézné: ki vagy?! Színpadi életet élek, és rosszul játszom a szerepemet. Mindenkinek szemet szúr. Pedig csak egy kérdés gyötör: keresem békétlenségem okát, és nem tudok fényt deríteni rá. Most is ez foglalkoztat. Megyek haza a gyárból. A kezemben lóbálom a kis aktatáskát. Melenget a májusi napsugár. Belém Hatódik, táplál, érlel. Mit érleljen bennem? Nem vagyok fehérlő cseresznyevirág, a kerítések fölé emelkedő, illatozó orgona. Ember vagyok. Szürke kisember. Csak a kérdést érlelgetem magamban: örök békétlenségre ítéltek bennünket? Ballagok a napsütötte járdán, és egyszerre azon veszem észre magam, hogy letértem a hazafelé vezető útról. Az első pillanatban megdöbbenést érzek. Mindig tudtam, hová, merre megyek, céltalanul sosem kóboroltam. Kíváncsian figyelem, hol kötök ki. Megállók a kávéház előtt. Háttal a járda szélét szegélyző vaskorláthoz támaszkodom. Mögöttem autók dübörögnek, suhannak, előttem nők, férfiak vonulnak el, jobbra-balra távolodnak. Ismeretlen arcok. Mit bámulom őket? Kire, mire 10 várok? De miért éppen itt, a vaskorláthoz támaszkodva várok valamire? Nem rugaszkodom el a korláttól. A lábam nem engedelmeskedik a gondolat parancsának. Nem merek elindulni a kávéház nyitott ajtaja felé, pedig csak néhány lépésnyire van tőlem ... Jobb a négy fal között, mint itt ezernyi szem előtt keresni azt, amit elvesztettem! ... De mit keresek? És miért éppen itt? Lassú, hanyag mozdulattal cigarettát dugok a számba. Érzem, hogy akaratlanul is nyugalmat erőszakolok magamra. Körülnézek. Nők, férfiak, gyerekek. Jobbra-balra távolodnak. Ismeretlen arcok. Figyelnek. Egy férfi kutatón végigmér. Egy idősebb nő tekintete a szemembe kapaszkodik. Mit akarnak tőlem? Mire kíváncsiak? Most látom először őket! Vagy régi ismerősök lennének, és nem emlékszem már az arcukra?! Megkattintom az öngyújtót. A kis lángocskát a cigarettámhoz emelem. Mélyet szippantok. Lassan fújom magam elé a füstöt. Most már tudatosan erőszakolom magamra a nyugalmat. Nincs mitől félnem. Berontok a kávéházba. Menekülök az utca ezernyi szemétől. Amikor megpillantom a szabad sarokasztalt, fellélegzem. Itt szerettem mindig ülni. A hátam mögött nem érzek senkit, s mindenkit láthatok, tudom, mi történik körülöttem. Kényelmesen elhelyezkedem a párnázott, kétszemélyes ülőkén. A pincér észrevesz. Meghökken. Csodálkozik, hogy itt lát engem. Mosolyogva az asztalomhoz siet. Üdvözlöm! De rég tetszett náluk járni! Már három éve, amióta ... ... osztályvezető lettem. Lemondtam minden „rossz“ szokásomról, nehogy a jóakaróim befeketítsenek. A feleségemnek köszönhetem, hogy ennyire megjavultam .. . ... amióta megnyugodtam, beletörődtem a sorsomba. Nem vagyak már legényember! Hány éves? Negyven. A lassú víz is partot mos! De hol van maga még a lassú víztől?!
