Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-06-15 / 24. szám

Együttérzés és önzés, sajnálat és ha­rag érzései marcangolták ... Mialatt apja eszmélt, ő egyre távolo­dott a fehér szobából, a szomszéd öreg­ember (régen megboldogult) pipafüstje kivezette őt az állomásra, ahol nesztele­nül forogtak egy óriás mozdony olajos kerekei, megsimogatta őket, olyanok voltak, mint nagy, nedves, csúszós halak, hirtelen ott termett a nagyanyja, a fene­kére vert, majd azt mondta: te kis mozdonysimogató, és megcsókolta őt, A mozdony nem tehet semmiről! Berúg­tál és — Mindegyik mozdony elüt valakit Előbb-utóbb ... Az anyád ... — Az anyám, meg te! Jól elbántatok velem I Sokáig zokogott, . . Amikor észrevette, hogy az apja már halott, bocsánatot kért tőle. — Nem lehetek mozdonyvezető — mondta a folyosón Sárinak, miközben egy utolsó könnyet törölt ki a szeme sar­♦ (Akiket elütött a mozdony) Azután még egyszer, utoljára engedé­lyezte a mozdonysimogatást, de a kere­kek addigra már véresek voltak. Ijedten felnézett, és a szemébe belehullt a ko­rom . . . Látod, látod, veszekedett vele Sári, de ő megnyugtatta, előhúzott egy újságot, belelapozott, és azt mondta, sebaj, nálunk is bevezetik a Diesel­mozdonyokat. Szemét égette a korom. Egyszerre nyögött fel apjával, — Ne sírj — suttogta a roncs —, ne sírj Miért tetted ezt velem? Miért men­tél ki egyedül az állomásra? Azelőtl mindig együtt mentünk ... Miért nem hívtál? — Elvitte az anyádat. . . Nem sike­rült megállítani ... A mozdony . . . en­gem is... látod... Mindegyik mozdony elüt valakit. . . előbb-utóbb ... Nem igaz! Nem a mozdony az oka! kából. Előbb-utóbb mindegyik mozdony elüt valakit. — Jól meggondoltad? A kérdés rádöbbentette arra, hogy apja szavait ismétli. Egyúttal azt is fel­ismerte, hogy ez a mozdony nemcsak az apját, hanem őt is elütötte. Sári nézte a magába roskadt fiút, és úgy érezte, nincs ereje megvigasztalni. Tisztán látta, hogy szegény Gábor a mozdonyai nélkül halott ember. Eleven halott áll mellette, s az is marad egész életében. — De miért kössem az életemet egy eleven halotthoz? — töprengett Sári na­gyon okosan. — Eszemben sincs. Majd holnap megmondom néki. Ma nem! Má­ra sok volna. Belekarolt a fiúba, s akkor egy picikét elszomorodott. A mozdonyra kellett gon­dolnia. A mozdonyra, mely egy csapásra hármukat ütötte el. Megszoktam a családi életet. — A szokás nagy hatalom! Amikor a barátaival járt ide Rég volt az! — Most már emlékszem! Igaza van, három éve annak. Hogy fut az idő! Azóta sem rendeztek ná­lunk olyan pompás murit! Még a záróra után is tartott. És egy kedves szőke hölgyike, olyan aprócska... ö lett a titkárnőm ... ... én csináltam belőle titkárnőt, hogy a ke­zem ügyében legyen ... — Hogy is hívták? Valamilyen égi neve volt. Amikor a nevét hallottam, szent Péterhez rimán­­kodtam, hogy ne nyissa ki előttem az aranykaput, mert jó nekem itt a poros, piszkos földön is... — Angyalkának hívják. Angyi. — Angyalok röpködtek a kávéházban. Még a cigányoknak is azt kiáltotta: húzzátok a réz­angyalkát! S a szőke angyalkát úgy forgatta, mint­ha körhintává változott volna, alig érte a talpa a padlót. Körbeálltuk magukat, és ütemre tap­soltunk — Hajnalban értem haza. A feleségem ébren várt rám, jól megszidott... — Most jutott az eszembe! Akkor nevezték ki osztályvezetőnek. A szerencséjét ünnepelte. — Nagy szerencse. — De szomorúan mondja. — Jobb közkatonának lenni. Nincs kitéve any­­nyiszor az átváltozások veszélyének. — Én nem is kívánkozom el innét, pedig az igazgatónk magához akart venni. Nem kell nekem semmilyen funkció! Nem bánt engem itt senki, mindenkit egyformán kiszolgálok... Magából nem csináltak azóta igazgatót? — Miért gondolja? — Mert az igazgatók nem szeretnek ilyen he­lyekre járni. — Csak a különterembe, a zárt ajtók mögé? Ha szórakozni akarok, a magam pénzén mulatok. Maga még ma is osztályvezető? Miért? Ügy beszél, mintha leváltották volnál Még nem váltottak le ... S ez bántja? Ezért olyan szomorú?! Engem ... ez is bánt. Nem bírom már ezt az életet. Három éve még fittyet hánytam minden­nek, nem törődtem azzal, hogy szálka leszek mások szemében, ha megmondom az igazat. És szerettem, akit éppen a karjaimba zár­hattam. Szerettem a feleségemet, de szeret­tem mást is. Angyit is, a szőke angyalt. Akkor éjszaka az ágyában ért a hajnal. Amikor hazamentem, szidott az asszony. Nem Angyi miatt, mert álmában sem tá­madja meg a gondolat, hogy mást is ölel­hetnék. Az új beosztásomat féltette. Nem gondolsz arra, mit szólnak majd az embe­rek? Vezető lettél! Ha nem becsülöd meg magad, nem kívánhatod, hogy mások is megbecsüljenek! Így józanított az asszony. Elmondtam Angyinak. Megértett. Csak azt válaszolta: jó barátok voltunk, s ha akarod, azok is maradhatunk... Nem azért adta csókját, mintha halálosan szeretne. Csak kellettem neki, titokban, hogy meg ne szól­ják; majd ha egyszer férjhez megy, ne be­szélhessenek annyit róla, hogy ezzel is, azzal is hált. A feleségem is azt akarja, hogy ne mutogathassanak rám ujjal az emberek. Nem bírom ezt az életet! Nem hagyom ma­gam végleg betörni engem ez is bánt. — Nagy jövőt nem jósolok magának. Nem akarok nagyfejü lenni. — Az előbb szent igazságot mondott. Legjobb ma közkatonának lenni. Ki bánt engem? Minden­kit egyformán kiszolgálok, és nyugodtam alszom. — Mindenkit egyformán kiszolgálok ... ... de magamtól megtagadom azt a kis szé­pet is, amit még az élettől kaphatnék! Azért jöttem ide, hogy keressem azt, amit elveszí­tettem ... ... igaza van, ez a legjobb módszer, ha az ember nyugodtan akar aludni. — Igen, mindenkit egyformán kiszolgálok, a kisfejüt is, a nagyfejűt is, amikor a zárt ajtók mögött teljesen díjmentesen ... az állam pénzén ... Érti, hogy mit akarok mondani? Ha ilyenkor valamire gondolok, az tisztán az én magánügyem, nem kötöm senkinek sem az orrára! — De nekem elárulta, hogy cifrákat gondol magában. Magához csak őszinte lehetek! Vagy nem? — Miért gondolja, hogy nem lehet hozzám őszinte, amikor ... ... magamhoz sem tudok őszinte lenni! — Az ember sosem tudja, hogy hol és mikor nyílik ki a fal füle. Bocsásson meg, hogy feltartot­tam. Mivel szolgálhatok? ... Már fél tőlem. Én meg tőle félek. Az ismerősök előtt elszólhatja magát, és az ismerősök elszólhatják magukat a felesé­gem előtt. Az asszonynak pedig nem tudnék magyarázatot adni, miért lettem eskü­szegő Egy kis jó borocskát, úgy mint régen ... Ravaszkásan mosolyog a szemembe, mintha csak újra ismételné: mindenkit egy­formán kiszolgálok. Igaza van. Senki sem bántja, nyugodtan aludhat. De tudnék-e én nyugodtan aludni, ha mindenkit egyformán kiszolgálnék?! — Egy pohár bort kérnék, és magának is tölt­sön, úgy mint régen ... és gondoljon rám, volt egyszer egy ven­dége, aki nem törődött azzal, mit gondolnak róla az emberek Köszönöm szépen (Folytatás a következő számban)

Next

/
Thumbnails
Contents