Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-08 / 23. szám
т rézsi néni éppen egy hete hogy betöltötte ötvenhatodik évét, amikor váratlan öröm érte — meghalt az ura. Ez furcsán hangzik, hiszen a halál és az öröm olyan messzi esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Hogy ez az öröm mégis jelen volt, arról Trézsi néni mit sem tudott. Ö annak rendje és módja szerint koszorús temetést rendezett az elhunytnak, feketébe öltözött és arca állandóan duzzadt volt a sírástól. Apró, pislogó szemeiből olyan mérhetetlen árvaság sugárzott, hogy a lakóknak nem volt lelkűk közölni vele egyöntetű véleményüket, miszerint: — örüljön házinéni, hogy megszabadult attól a részeges disznótól, úgyis minden munka a maga nyakán volt, aztán csak gorombaságot kapott érte ... így hát csak maguk között mondogatták, mikor részvétük nyilvánítása után elhagyták a házmesterlakást: — Bolond asszony — lépett be a liftbe a postás felesége, maga mellé húzva kisfiát, hogy helyet biztosítson a szomszédasszonyának — még meg is siratja. Magam láttam nem egyszer, ahogy hátba bökte, mert nem volt neki elég tiszta a lépcsőház. Akkor is a kocsmából ténfergett haza, de nagyon akkurátus volt a más munkájára. — Nézze Piroskáné, huszonöt évig éltek együtt, aztán gyerekük se volt. Magányos ember a kutyáját is megsiratja. — No hiszen, ez azl Huszonöt évig tűrni egy ilyen ember mellett! Már rég otthagytam volna, ha mindjárt egy fél tucat gyerekem lett is volna tőle. Egy vasat nem adott neki a nyugdíjából. Ha ez a szerencsétlen nem jár házakba kisegíteni, akár éhen is veszhetett volna. Nem tőle tudom, mert szegény egy rossz szót sem mondott arról a ... majd mondtam valamit... hanem a sánta Figuliné, aki tavaly halt meg, az itt lakott már akkor is, mikor az öreg elvette ezt az árvát. Tudja, abban az időben már olyan vénlánynak számított, lehetett vagy harmincéves. — Na látja, minden elrendeződik, most már örülhet szegény — és ezzel napirendre tértek az esemény felett. Nem úgy Trézsi néni. Ő ott ült összegubbaszkodva a kis szobában, melynek falai egyszerre megmozdulni látszottak, és az eddig kis helyiség iszonyatos nagy teremmé nőtt körülötte. A foltozott pokrócok közül a fehérre sikált padlódeszkák mint óriási hamisfogsorok vicsorítottak rá. Az elhunyt bakancsai fényesre vikszelve, haptákban vártak gazdájukra, az ócska keretes tükörnek meg csak csücskei kíváncsiskodtak elő a fekete lepel alól. Az asztalon temérdek ennivaló tornyosodott. Ki papírban, ki tányéron süteményt, meg sültet hagyott ott az immár megözvegyült házinéninek. Megérdemli szegény. Még egy üveg vörös bor is ágaskodott közöttük. Trézsi néni úgy jártatta körül szemeit a szobában, mintha idegenben volna. A csönd hideglelősen megborzongatta. Homlokáról a verejték csendesen beletorkollott az arcán végigfolyó könnyek apró patakjaiba, hogy aztán megduzzadt cseppek alakjában guruljon le a gyászruha sötét ráncai közé. Tekintete egyszerre rátévedt a borosüvegre. Reszketve támolygott fel ültéből, megmarkolta az üveg nyakát és tehetetlenül keresett egy bizonyos helyet, ahová eldughatja. Minden pillanatban hazajöhet és ha megtalálja az italt, tehetetlenségében azt is fölhajtja ... De lassan visszatette az üveget az asztalra. KI jön haza nagy ajtócsapkodással ... ki ordít, ha azonnal nem gőzölög az asztalon kedvence, a káposztásleves ... ki rúgja aztán otromba bakancsát a tiszta kis szoba két sarkába? Soha többé senki. Halálos gyengeség vett rajta erőt. A bútorok széleibe kapaszkodva odavonszolta magát az ágya elé, és eltolta róla a színehagyott berlini pamuttakarót. Úgy rémlett, fel kell húzni még az ébresztőórát is, de ehhez már nem volt ereje. Az első napokban senki sem csodálkozott azon, hogy Trézsi néni ki sem jön a lakásából. Ahány lakó, annyi felé viszi őket a mindennap sodra. Csak a gyerekek ismerték fel pillanatok alatt a gyászos eseményből következő számukra nagy jelentőségű előnyöket. A gangot minden ellenállás nélkül birtokukba vették. Próbálgatták ők, esős időben már azelőtt is a labdát rúgni a felsőbb emeleteken, de Trézsi néni azon nyomban felcsoszogott fájós lábain és elkezdte a litániát: — Pistike, menjenek be szépen a lakásba játszani. Minden pillanatban itt lehet a házibácsi, aztán ő nem szíveli az ilyen lármát. A falakat leütik, a lépcsőket összepiszkítják . . . — A házibácsi csak éjjel jön a kocsmából, és nem mi csináljuk a lármát, hanem ő, nem mi piszkítjuk a gangot, hanem ő okád — adott tromfot Pistike, Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége. A bérház lépcsőhózából eltűnt a komor előkelőség, a máskor ragyogóra sikált lépcsőket szürke porréteg borította, és papírgaluskák meg almacsutkák között tökmaghéjak hemzsegtek, mint a farsangi konfettik. És mennyi elnyomott vágy tört utat a korláttal kapcsolatban. — Szaladj le a boltba fiacskám, elfelejtettem élesztőt venni — mondta egyik délután Kelemenné a harmadik emelet ötből — a szögön van a liftkulcs. — Minek a liftkulcs? — ugrott szokatlan buzgalommal a gyerek — gyalog jobb és gyorsabban itt leszek. Kisült, hogy a lift cammogó, elévült szerkezet a korláthoz képest. A fiúcska női nyeregülésben siklott le a simára csiszolt falapon, a kanyarokat pedig versenyképes lendülettel vette. Egy hét után azonban már a szűkszavú Kotász gépésznek is feltűnt az elhanyagolt feljáró. — Mi van evvel a házmesternével? — szólt a feleségéhez — ez így nem megy. Ha férfiről volna szó, én magam beszélnék vele, de mit kezdjek egy ilyen öregasszonnyal? Ne az én fülem rágd, hanem hívd össze az asszonyokat és csináljatok itt rendet. Gyász ide, gyász oda, azért nem lehet belefulladni a piszokba. Szép is lenne, ha egy haláleset miatt valaki napokig nem indítaná meg a gépét a munkahelyen. Már rendesebb embert is elkapott a hajókötél, azért az élet ment továb. — Igazad van fiam, úgyis le kell mennem a mosókonyhakulcsért, majd megnézem mit csinál az a szerencsétlen. A csöngetésre azonnal halk csoszogás hallatszott a házmesterlakásból. Kotászné alig tudta leplezni a megdöbbenését. A házinéni ijesztően lefogyva, mint a saját árnyéka nyitott ajtót. A lakásban áporodott szag terjengett, az asztalon érintetlenül hevert a sok étel és az özvegy szemei gyulladtan meredtek a belépőre. — Mi van magával házinéni? — szólt Kotászné csendesen — ezt nem szabad tenni, hiszen maga nem is eszik. így nem bírhatja az életet. — Minek is? — csuklott fel Trézsi néniből a zokogás — itthagyott az én jó emberem, nincs már énrám szükség ... — Már hogyne lenne, nézze, házinéni milyen a lépcsőház, a maga tiszta lépcsőháza. Olyan mint a szemétdomb. Trézsi néni összerezzent. Mint a megszidott komondor, szegte le a fejét és egy helyben topogva várt a sorsára. — Igaz is kérem, már megyek . . . csak tessék nekem parancsolni ... én megyek, már megyek is ... Azzal izgatottan kapkodta elő a kamra sarkából a vödröt, meg a kiszáradt zsákdarabot, és látogatóját megelőzve, kilépett a folyosóra. — Jaj nekem, mi van itt — szorította mellére inas SIMKO MARGIT — ma nem mehetünk ringlispilezni, mert Pistikét viszem oltani, és ott sokat kell várni. A Csóka néni kisbabájának meg mindennap kell a friss levegő, azt tudják. Ehelyett ma az udvaron futballozhatnak. A kis Csókáné újszülöttje két hónap előtt császárvágáson keresztül lépett be a világba, és vasgyúró természete nem tűrte a szobalevegőt. Őérte lett Trézsi néni törzsvendég a parkban. Ha a fényesen nikkelezett kocsijával megjelent, azonnal helyet szorítottak neki a pádon. Sose ült középre. Szélére az életnek, szélére a padnak. Egyik kezével végtelen gyengédséggel ringatta a kocsikában amúgy is alvó pufok kisbabát, a másik kezét ölébe ejtve, szelíd mosollyal hallgatta a többi asszony kötőtűinek csattogása közben a véget nem érő változatos történeteket, elszabott ruhákról, esti kártyapartikról, udvariatlan vökről, hálátlan menyekről. Trézsi néni soha nem vett részt a társalgásban, és mikor az egyik fiatalos nagymama őt is annak nézte, és úgy is titulálta, akkor sem tiltakozott. De másnap korán reggel elment a nagyáruházba és új ruhát meg kabátot kért magának. Olyan nagymamának valót — tette hozzá magyarázóig. Aznap este a barna keretes, ócska tükör éjfélig teljesített szolgálatot. Mikor a nyár már összeszedte cókmókját, a bérház gyerekeinek többsége szétszéledt az iskolákba, Trézsi néninek megcsappant a dolga. Egy szőlőt érlelő, langyos délután az első emelet négyből a színész felesége állított be a házmesterlakásba. A kis konyhában paprikáscsirke csípős illata terjengett, és a virágos abrosszal borított asztalon kettőnek volt megterítve. — Házinéni, van egy szabadjegyem a színházba, de nem jól érzem magam, menjen el helyettem. Trézsi néni tűztől kipirult arca egy árnyalattal még pirosabb lett, ajkára gyerekes mosoly telepedett és zavarában az asztalkendőt kezdte simítgatni. — Színházba, igen a színházba . . . szívesen ... ott már voltam egyszer, még lánykoromban, az nagyon szép... de ne tessék haragudni, ma nem lehet... ma nem mehetek ... \/___1.1__i. „1,9 vciiucyei vui T — Hát igen .. tetszik tudni... múltkor megismerkedtem egy emberrel, nagyon rendes ember... kalauz, özvegy, mint én, meg magános, mint én, és olyan sovány szegény, mindig vendéglőben kosztol. Mondta, hogy évek óta nem evett otthon főttet, hát mondtam jöjjön el, majd én főzök neki vacsorát. Aztán tegnap hozott is egy csirkét, hogy ő nem kívánhatja ingyen tőlem . .. hát ezért, ne tessék haragudni, de ma nem lehet.,. máskor szívesen, köszönöm. Azzal csillogó szemmel emelte fel a rotyogó fazék fedelét, és gyengéden megkeverte a kalauz hozta csirkedarabokat. A hivatalos írás szerint egy fél évvel ezelőtt, a valóságban aznap másodszor halt meg a házibácsi. hal meg kezeit — hol is a söprű? Ne tessék rám haragudni .. . jaj, jaj, ha ezt az én jó uram látná . .. megyek, már megyek is .. . Egy órán belül csillogott a lépcsőház. Aznap este Kotászné összehívta az asszonyokat a lakásba. . . . Huszonöt évig el volt nyomva és ebben mi is hibásak vagyunk. Itt történt a szemünk előtt, és mi elnéztük, hogyan zsarolja az a vén gazember, csak annak szolgált, csak annak a parancsait leste ... és mi lett belőle? Egy nyomorék. .. ezt az asszonyt meg kell tanítani emberi életre ... Másnap Kotászné újra lement a házinénihez. — Ma délután baracklekvárt főzök be, szeretném ha segítene. Megtenné házinéni? — Szívesen csak tessék parancsolni, szívesen. Harmadnap a szőke bábaasszony hozakodott elő a kéréssel: — Házinéni, ma nekem éjjeli szolgálatom van, haza sem jövök este, nincs aki Katikával elmenjen sétálni. Megtenné, hogy kiviszi őt a Duna-partra? Sok az autó, nem engedhetem egyedül . . . — Szívesen, én szeretem a Katikát. Csak amikor a doktor felesége jött le a gyerekekkel, hogy: — Házinéni drágám, megjött a sógornőm, és én még tegnap megígértem a gyerekeknek, hogy elviszem őket a moziba. Most megvannak a jegyek és a gyerekek kétségbe esnek, ha nem mehetnek. Kérem kísérje el őket — akkor ijedt meg Trézsi néni. — Kérem, én még sose voltam moziban. — Nagyon szép a mozi, meglátja házinéni. Jöjjön velünk házinéni — könyörögtek a gyerekek, és cinkosan rámosolyogtak. — Ahogy tetszik parancsolni, szívesen. Majd a gyerekek megmutatják hová kell menni. Hol ennek, hol annak a lakónak volt halaszthatatlan elfoglaltsága, és előfordult, hogy a napi program összetorlódott. — Gyerekek — nyugtatta őket ilyenkor Trézsi néni
