Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-18 / 20. szám

gem. — Hisz csak az imént fogadtunk.

Néztünk, amint a lóval elhúznak mellettünk, aztán megittunk még egy pohár pezsgőt, s közben kiírták, hogy: 85. Ez annyit jelent, hogy a győztes ló 10 frankra 85-öt fizet.

— Úgy látszik, a végén még sokan tettek rá — mondtam.

Még így is rengeteget nyertünk, legalábbis nekünk rengeteget, így hát tavasz is volt, meg pénzünk is volt. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ez minden, amire szükségünk van. Efféle napon, mint ez a mai, ha az ember elosztja, amit nyert, költőpénzül kinekkinek az egynegyedét, még mindig megmarad a nyereség fele versenytőkének. A versenytőkét elrejtettem, másutt tartottam, mint a többi pénzt.

Még ugyanabban az évben, később, mikor éppen az egyik utazásunkról tértünk haza, s egy versenyen valahol ismét ránk mosolygott a szerencse, hazafelé mentünkben megálltunk a Pruniersnél, s miután a kirakatban végigcsodáltuk az összes árcédulával ellátott ételkölteményt, beültünk a bárba. Osztrigát rendeltünk, crabe Mexicaina-t, és Sancerre-t ittunk rá. Este a sötétben a Tuileriákon át gyalog sétáltunk haza, megálltunk az Arc du Carrouselnél, s azon át néztük a kertek sötétjét, a formára nyírt sötétség mögött a Concorde fényeit, s az Arc de Triomphe felé vezető hosszú

szel-e arra a gyümölcspohárra, amit Biffinél ettünk a galleriában? Capri volt benne, friss őszibarack, meg erdei szamóca jéggel, magas üvegpohárban?

— Akkor fogott el a kíváncsiság, hogy mi is igaz ebből a históriából a három diadalívvel?

— Emlékszem ám még a Sermionéra is. Éppen olyan, mint ez.

— Hát arra a kiskocsmára Aigle-ben emlékszel-e, ahol kettesben üldögéltetek Chinkkel a kertben, és olvastatok amíg én horgásztam?

— Hát persze.

Fölrémlett előttem a keskeny, szürke, hóvíztől megáradt Rhone, s kétfelől a két pisztróngos, a Stockalper és a Rhone-csatorna. A Stockalper vize akkor valóban kristálytiszta volt, a Rhone-csatorna azonban még zavaros.

— És a virágzó vadgesztenyefákra emlékszel-e, meg arra, hogy mennyit törtem a fejem azon a histórián, amit azt hiszem Jim Gamble mesélt egyszer valami akácborról, de akkor a világért se akart eszembe jutni?

— Már hogyne emlékeznék. Másról se beszéltetek Chinkkel, csak arról, hogyan lehet hitelesen ábrázolni, pontosan kifejezni valamit anélkül, hogy leírná az ember. Emlékszem én mindenre. Volt, amikor neked volt igazad, volt, amikor Chinknek. Még a megvilágításra, a szerkezetre és a formákra is emlékszem, amiről vitatkoztatok.

hogy az üveget egy Gazette de Lucernebe csomagoltuk.

— A Sión jobb volt. És mondd, arra emlékszel-e még, hogy a tanyán, odahaza, hogyan készítette el Gangeswischné asszony azt az au bleu pisztrángot? Milyen finom volt, apkó, arra ittuk aztán a Siont. Kint ettünk a verandán, alattunk meredeken szakadt le a hegyoldal, átláttunk a tó fölött, rá a derekáig háborította Dent de Midire, s láttuk a fákat is a Rhone torkolatánál, ott, ahol a folyó a tóba ömlik.

— Hiányzik nekünk Chink, télen is, tavasszal is.

— Mindig. Nekem még most is, hogy a tavasz már elmúlt.

Chink hivatásos katonatiszt volt, s egyenesen Sandhurstből került ki Monsba. Olaszországban találkoztunk, jó ideig a legjobb barátom, majd mindkettőnk legjobb barátja volt. Akkoriban a szabadságát többnyire velünk töltötte.

— Megpróbál a jövő tavasszal szabadságot kérni. A múlt héten írt Kölnből.

Tudom. De éljünk most a jelenben, és használjunk ki minden percet.

— Eddig csak a vizet néztük, amint a pillért mossa. Nézzünk most fölfelé is, ott vajon mit látunk?

Fölpillantottunk, és elénk tárult minden: a folyó, a város, a mi városunk, és a sziget, a mi folyónkon.

— Nagyon is szerencsések vagyunk -r

(Részlet Vándorünnep című könyvéből) CSALÓKA

HEMINGWAY ERNEST

4-fényfüzért. Aztán hátrafelé is vetettünk egy pillantást a Louvre fekete tömegére, és én megkérdeztem:

— Mondd, te igazán elhiszed, hogy ez a három diadalív mind egy vonalban van? Ez a kettő meg a milánói Sermione?

Fogalmam sincs, Apkó. Azt mondják, hogy igen, s ha mondják, biztos úgy van. Emlékszel még? Megmásztuk a háborította Szent Bernát hágót, és odaát az olasz oldalon egyszer csak kibukkantunk a tavaszba, és azután egész nap mentünk a tavaszi napsütésben, míg le nem értünk Aostába, Chink, te meg én?

— Chink még címet is adott a kirándulásunknak: „Utcai cipőben a Szent Bernáton át." Hát a cipődre emlékszel-e még?

Szegény kis cipőm. És te emlék-Eljöttünk a Louvre kapuja alól, átmentünk az utcán, megálltuk a hídon, és a kőpárkányra támaszkodva bámultuk a vizet.

— Mindenen vitatkoztunk, és minden fontos volt, és folyton ugrattuk egymást. Mindenre emlékszem, amit csináltunk, mindenre, amit mondtunk az úton — merengett el Hadley. — Mindenre, de mindenre. Mikor Chinkkel beszélgettetek, ti bevontatok engem is. Nem úgy, mint Miss Steinnél, ahol én feleség vagyok.

— Csak jutott volna eszembe az a história az akácborral.

— A história úgyse számít. A bor volt az, ami számított, Apkó.

— Hát arra a borra emlékszel-e, amit Aigle-ből vittem haza a tanyára? A kocsmában vettük. Ott azt mondták, hogy az megy a pisztránghoz. Remélik,

mondtam. Remélem Chink eljön. Ö majd vigyáz ránk.

Ö nem így érzi.

Persze hogy nem.

Szerinte a világot fedezzük fel

együtt.

— Együtt. De ez attól is függ, hogy mi az, amit felfedezünk.

Átmentünk a hídon, és ottjártunk már a mi partunkon.

— Te nem éheztél meg? — kérdeztem. — Vagyis hogy nem éheztünk-e meg mindketten. A járástól meg a beszélgetéstől.

De mennyire! És te?

— Akkor menjünk valami csuda helyre, és együnk egy hamisítatlan nagy vacsorát.

És hol légyen az?

Michaud?

Ragyogó! Az nincs is messze.

így azután fölsétáltunk a rue des Saints-Péres-en egészen a rue Jacob sarkáig, s közben meg-megálltunk nézegetni a bútor és kép-kirakatokat. Kint a Michaud előtt végigolvastuk a kiakasztott étlapot. A vendéglő tömve volt; figyeltünk, hogy hol tartanak már a feketénél, 5 vártunk, hogy kijöjjön végre valaki.

A sétától megjött az étvágyunk, s a mi szemünkben Michaud izgalmas és drága hely volt. Itt étkezett akkoriban Joyce is a családjával; ő meg a felesége fal felől szokott ülni; Joyce a fél kezében tartott étlapot böngészgette vastag szemüvegén át; mellette ült a nagyevő, de finnyás Nora; a nyápic, nyegle, hátul már kaposzodó Giorgio; a dús, hullámos hajú Lucia, Joyce nagyocska lánya, s olaszul folyt közöttük a szó.

Mikor ott kint álldogáltunk, eltűnődtem, hogy abból, amit a hídon éreztünk, mennyi is volt a valódi éhség? Föltettem a feleségemnek is a kérdést, s ő azt mondta:

— Nem tudnám megmondani. Az éhség olyan sokféle. Tavasszal különösen. De a tavasz már elmúlt. S az emlékezés is csak éhség.

Én már kezdtem egészen elbutulni, s mikor észrevettem az ablakon át, hogy az egyik asztalnál két tournedos-t szolgálnak fel, már tudtam, hogy egyszerűen éhes vagyok.

— Azt mondtad, hogy ma szerencsénk volt. Persze; volt az is. De elsősorban az értesüléseink voltak jók, és nagyon jó tippeket kaptunk.

Elnevette magát.

— Nem a versenyre értettem. Rövid eszű kisfiú vagy. Arra gondoltam, hogy másként vagyunk szerencsések.

— Nem hiszem, hogy Chinket érdekelné a lóverseny — dupláztam rá az ostobaságomra.

— Én se hinném. Csak akkor érdekelné, ha maga is lovagolna.

— Többé sohasem akarsz kimenni a

versenyre? —

— Dehogynem. Most már nyugodtan mehetünk, amikor csak akarunk.

— De igazán van rá kedved?

— Igazán. Neked is, ugye?

Bejutottunk, ragyogóan megvacsoráztunk; mikor azonban befejeztük, s az éhség kérdése többé szóba se jöhetett, autóbuszra szállván ismét feltámadt bennem az az éhséghez hasonló érzés, ami a hídon elfogott. Még akkor is megvolt bennem, mikor benyitottunk a szobába, sőt megvolt még akkor is, mikor lefeküdtünk, és szerettük egymást a sötétben. Bennem volt, amikor felriadtam, az ablakok nyitva, és holdfényben fürödtek a háztetők. Arcomat elfordítottam, hogy ne világítson szemembe a hold, de így is elkerült az álom, csak hevertem és töprengtem. Aznap éjjel kétszer is felébredtünk mindketten, akkor azonban éppen édesdeden aludt a feleségem az arcára világító holdfényben. Meg kellett találnom az érzés nyitját, de nagyon buta voltam. Akkor reggel, ébredéskor, amikor fölfedeztem a csalóka tavaszt, és meghallottam a kecskepásztor sípját, aztán lent az utcán, mikor az újságért mentem, az élet olyan egyszerűnek tűnt.

Párizs azonban nagyon öreg város, és mi fiatalok voltunk, nem volt hát ott egyszerű semmi, még a szegénység sem, a váratlan pénz sem, a holdfény sem, a jó sem és a rossz sem, még annak a lélegzetvétele sem, aki ott feküdt mellettem a holdfényben.

11